Kedvenc filmes toposzaink jó ízléssel összeválogatott keveréke a The Weight: pont azért működőképes és kedvelhető, mert ismerős.

Az elmúlt évtizedek egyik filmes csodafegyvere a műfajkeverés (nem kell messzebbre mennünk a rekordszámú Oscar-jelölést begyűjtő Bűnösöknél). Ám miközben az eszköz egyik aspektusa, a profitmaximalizálás ellenérzéseket kelthet, a végeredmény mégis feledtetheti ezt a megfontolást. A The Weight arra példa, hogy nemcsak óriásstúdiók körzővel-vonalzóval megtervezett forgatókönyveiben keveredhetnek a kedvenc műfaji jegyeink és toposzaink, hanem ennél kisebb, kézművesebb alkotásokban is. Kezdő forgatókönyvírók műveként a The Weight azt a gyermeki örömöt eleveníti fel, amikor az iskolai szünetekben a kedvenc filmjeink mixtúráját alkotjuk meg, az újrajátszás és összekeverés során leszűrve ezek esszenciáját. A végeredmény lehet, hogy nem túl eredeti, de annál menőbb, ösztönösebb, szerethetőbb, hiszen csakis a legjobb karaktereket, fordulatokat, cselekményelemeket használjuk fel. Az ismerősség is lehet kellemes – maguk a műfajok is erről szólnak.

A The Weight először szociodráma, majd börtönfilm, kalandfilm és túlélőfilm, és mindegyik jól elkülöníthető szegmens külön-külön is számtalan asszociációt hívhat elő. A film legfontosabb és legkiterjedtebb része egyértelműen A félelem bérét és A félelem árát idéző utazás, mely során ha nem is robbanásveszélyes anyagot, de nem kevésbé veszélyes aranyat kell egy maroknyi csapatnak átszállítania az oregoni vadonon. Hiszen az arany közismert csábító: korrumpáló, személyiségtorzító hatása újabb filmcsokrot idézhet meg A Sierra Madre kincsétől A jó, a rossz és a csúfig. Valószínűleg erre a kettősségre utal a film címe („a súly”) is: az aranyszállítmány egyszerre fizikai és lelki teher, célbajuttatása egyszerre fizikai és lelki próbatétel.

A film a 30-as évek elején, a gazdasági világválság alatt játszódik, ami felerősíti a történet társadalmi vonatkozásait: a kisember áll szemben a nagyemberrel, a kisember szorongatottsága méltatlan és igazságtalan. A The Weight főhőse, Samuel Murphy (Ethan Hawke) egyedül neveli kislányát, egyik lakásból a másikba költöznek, munka sem igazán akad. Mintha szándékos félreértésből ítélnék kényszermunkára (Bilincs és mosoly, A remény rabjai), így elveszíti kislányát. Legfőbb motivációja, hogy visszaszerezze őt, ezért dolgozik keményen a kőfejtőben, és ezért vállalja el az – egyébként illegális – aranyszállítást is. Az arany körüli körülmények is aláhúzzák a társadalmi egyenlőtlenségeket és a kapitalizmus igazságtalanságát: miközben kapzsi őrzői el akarják kerülni az aranyrudak állami beszolgáltatását, a legkiszolgáltatottabbakat bízzák meg a veszélyes feladattal. A filmben a börtönbe zárt kisember gógyija kerül szembe a korrupcióval és a nagypolitikával, na meg a fizikai veszélyekkel, így a néző könnyen eldöntheti, végeredményben ki a jófiú.

Míg a szedett-vedett csapat összeválogatása és belső dinamikái (és céljai) megint csak olyan filmeket idézhetnek, mint A piszkos tizenkettő vagy a Kelly hősei, az oregoni út már a földön, vízen, levegőben támadó veszélyforrásokról, a külső és belső fenyegetésekről, természet és ember küzdelméről szól. Természetesen Murphy a csapat esze, az ő felelőssége, hogy a különítmény működőképes legyen: a kihívások azt teszik próbára, hogy csapatként vagy individuumként viselkednek, és extrém körülmények között is érvényben marad-e a tisztesség és becsület belső parancsa. A néhány vonással felrajzolt, de sokféle sorsot felvillantó fegyenccsapat ráadásul ellentmondásos viszonyban van az őket kísérő őrökkel. A túlélés mindannyiuk érdeke, az alá-fölérendeltség és bizalmatlanság azonban plusz nehezítés, és akkor még nem is beszéltünk a szintén kötelező elemről: a nőről (Julia Jones).

Az elsősorban vágóként ismert Padraic McKinley-nek ez az első filmrendezése sorozatepizódok után, ennek ellenére a The Weight nagy erénye épp az, hogy milyen határozott stílusban, biztos kézzel vezeti végig a cselekményt. Az ezernyi ismerős, közkedvelt elem mit sem érne, ha nem egy ilyen jól összerakott, magabiztos kivitelezésű filmben találkoznának. A The Weight a 70-es évek nyers hagyományát követi; régisulis, de nem régimódi; puritán, kevés beszédű, tempós film, amely hatásos képekben kommunikál (az oregoni erdőket Németország alakítja, de ezt nehéz lenne megmondani). McKinley jól adagolja a feszültséget, szereplőit meri ellentmondásosnak, kiismerhetetlennek mutatni; említést érdemel a csapat rosszfiúja Austin Amelio alakításában, illetve Russell Crowe börtönparancsnokként. Így a Sundance-en és Berlinalén bemutatkozó The Weight nemcsak szimpatikus függetlenfilmes vállalkozás, hanem feszült, szórakoztató és kompakt élmény is. A jó ízlés és a klasszikus műfaji hagyományok diadala – bebizonyítja, hogy néha nem kell változtatni a jól bevált recepten, csak újra elő kell venni, mert már mindenki elfeledkezett róla.