A négy Oscar-díjra jelölt Sylvain Chomet tizenöt év után tért vissza az egészestés animációk világához, hogy (rajz)filmre vigye a világhíres francia dráma-, regény-, és forgatókönyvíró, rendező Marcel Pagnol életét. Az Egy csodálatos élet klasszikus tabló-kompozíciói és kihasználatlan animációs lehetőségei azonban messze túl konzervatívvá teszik Pagnol lenyűgöző életútjának megelevenítését.
A filmkészítésről szóló film alkotói kellő önreflexív nosztalgiával mesélnek Pagnol gyerekkoráról és idős éveiről, miközben szűk kilencven percbe sűrítve kalauzolják végig a közönséget az író-filmkészítő teljes pályáján. A keretnarratívában az önéletrajzán dolgozó főhős saját maga narrátoraként idézi fel különböző életszakaszokban lévő énjeit, akik a Találkozás egy fiatalemberrel mintájára elegyednek párbeszédbe egymással. A visszaemlékezések ugyanakkor lineárisan haladva emelik ki az életút időrendben következő epizódjait. Ezek jellemzően Pagnol egy-egy valós drámájának vagy filmjének megszületési körülményeit részletezik a kezdeti sikereket hozó Tontontól és Topaze-tól a szenzációt jelentő Mariusig, melynek azonos című filmváltozata az egyik első francia hangosfilmként vonult be a filmtörténetbe. Az életrajzi háttérinformációk kissé száraz ismertetésére épülő, zsúfolt cselekmény ugyanakkor gyakran monotonná teszi a máskülönben érdekfeszítő események bemutatását.
Az Egy csodálatos élet leginkább a 2020-as évek fordulóján ismét népszerűvé váló rendezői (ön)portré-filmek (többek között: Roma, Belfast, Isten keze, A Fabelman család) kései darabja. Sylvain Chomet animációja úgy csatlakozik a hullámot jellemző „így jöttem”-tematikához, hogy Pagnol memoárjainak adaptálása során nemcsak a történet alanyává, hanem mesélőjévé is teszi a szerző karakterét. Az ebben a megoldásban rejlő önreflexív játékosság lehetősége azonban szinte teljesen kihasználatlan marad, ami a film ódivatúsága mellett elsősorban az életrajzi tablók kifulladásának okaira világít rá. A hasonló trendek jellemzően a mozi különböző válságperiódusaiban próbálták megerősíteni a művészeti funkciók kulturális, és az alkotók szerzői pozícióját, legyen szó a klasszikus elbeszélésmóddal szemben fellépő ’60-as évek szerzői hullámáról, vagy a konzervatív társadalmi berögződéseket kikezdő kortárs (ön)életrajzi ihletésű darabokról. Csakhogy Chomet hiába látja meg a Pagnol korabeli küzdelmeiben rejlő aktualitásokat, – a trend más képviselőihez hasonlóan – nehezen egyezteti össze a történet haladó szellemiségét a nosztalgikusan régimódi ábrázolásmóddal, a feszült történelmi szituációk megtörtént eseményeit a leíró jellegű cselekmény konfliktustalanságával.
A vidékről származó Pagnol a (dél-)francia kispolgári világ sajátosságait próbálta elfogadtatni Párizs nagyvárosi kozmopolita és műértő közönségével, majd a hangosfilm technikai innovációját kihasználva igyekezett egy új médium keretei között kamatoztatni történeteit, miközben egyedi szatirikus stílusával a művészet kritikai szerepét és kultúraformáló hatásait hangsúlyozta. Mindehhez pedig számos személyes tragédia és a II. világháború alatti német megszállás történelmi környezete szolgál hátterül. Az elnyomott kisebbségeknek hangot adó művészi szerepvállalás rendkívüli társadalmi aktualitással hat, a felelevenített életmű példaértékűségét pedig a film számos apró jelenete is kiemeli, melyek egyértelmű párhuzamokat vonnak a kortárs állapotokkal. Az olyan kiszólások, mint a nemzeti kultúrákat fenyegető amerikai filmek globalizációs hatásairól, a technikai fejlesztésekben rejlő ábrázolásmódbeli lehetőségekről, a művészetek társadalomformáló funkcióiról és az alkotók személyes erkölcsi felelősségéről szóló megjegyzések nyilvánvaló kritikai állásfoglalásokként hatnak a kortárs közönség számára. Az ezeket keretező tiszteletteljes múltba révedések életrajzi filmes sablonjai mégis avíttassá teszik a látottakat. Az Egy csodálatos élet mindössze rajzfilmes ábrázolásmódja miatt képes egyedinek hatni a mozi dicsőségét hirdető rendezői tablófilmek trendjének kontextusában, a készítők ugyanakkor éppen az animációs stílust rendelik alá a filmtörténeti dicsőséget ünneplő középszerű nosztalgiának.
Chomet filmjének „retro-vintázs árnyalatú” látványa már a sárgás-barna színskálájával láthatóvá teszi a múltidéző tematikát. Ráadásul míg a rendező korábbi animációs filmjei, Az illuzionista és a Belleville randevú a dialógusok helyett a formanyelvre és a karakterek mozgására épültek, addig az Egy csodálatos élet sokkal inkább a statikus képekre és az elhangzó szavakra hagyatkozik. A részletgazdag hátterek ezúttal csupán jelzésértékűen határozzák meg az események keretét, de a cselekményt a szereplők kimondott gondolatai formálják. A színpadias stílus Pagnol drámáinak megoldásait és irodalmi nyelvezetét helyezi előtérbe, a szereplők visszafogott mozgatása és az animáció minimalizmusa arra motiválják a közönséget, hogy elsősorban a kimondott szavakra koncentráljon. Pagnol munkásságának formai megidézése ráadásul számos esetben a konkrét filmjeiből bevágott élőszereplős jeleneteken keresztül történik, de a film máskor is leginkább a múlt tiszteletteljes újrajátszásának és nem új interpretációnak hat. A játékosság, a karikaturisztikus fokozás, egy-egy jellemző humoros felnagyítása mind az animáció erősségei, a vizuális metaforák helyett azonban Pagnol szatirikus humorának nyelvi eszközei dominálnak.
Pedig a film legjobb pillanatai éppen azok a jelenetek, melyek az animáció lehetőségeinek engedve, a tényleges valóságtól némileg elszakadva, egy-egy állatszereplőnek személyiséget kölcsönözve, vagy a megtörtént szituációkat látványosan eltúlozva képesek életet vinni az ingerszegény környezetbe. Hiszen a rajzolt képek alapvető részletessége hiába fokozza a történelmi közeg korhűségét, a környezeti interakciók hiánya mozdulatlan tablókká merevíti a látottakat. Ez a változatlanság Pagnol filmbeli karakterében is érvényesül, aki a köré épülő történet egyértelmű mozgatórugójaként sem hat különösebben izgalmas személyiségnek, leginkább narrátori szerepkörébe süppedve tárja fel a körülötte zajló eseményeket. Csakhogy a szerző saját műveivel szemben az Egy csodálatos életből hiányzik az az alkotói látásmód, melynek egyedi szűrőjén keresztül a látottak új értelmet nyernek. Pagnol karakteres stílusa nagyrészt elvész a róla szóló és munkásságát egy az egyben megidéző történet általánosításaiban. Sylvain Chomet alig másfél órába zsúfolt tablófilmjében ugyan minden klasszikus életrajzi elem megtalálható, a víziótlan megvalósítás azonban szárazzá teszi az egyes epizódjaiban izgalmas és tanulságos életpálya felelevenítését.
Az Egy csodálatos élet Marcel Pagnolja egy olyan főhős, akinek a gyermeki énje folyamatos jelenlétével befolyásolja és lelkesíti saját időskori önmagát. Ennek hatására azonban a jellemfejlődés helyébe sokkal inkább egyfajta üres önreflexió lép, ami az önkritikával szemben gyakran lírai önsajnálatba, netán önmagasztalásba fordul. Sylvain Chomet úgy adaptálta Pagnol memoárjait, hogy az edukatív múltidézés mellett elfelejtett önálló történetet mesélni: az életrajzi film annyira igyekszik méltó emléket állítani főhősének, hogy éppen a dicsőséges pillanatok leíró jellegű, tényszerű kiemelésével merevíti személytelen és távolságtartó tablóvá Pagnol életgazdag pályáját.
