William Shakespeare: drámaíró, legenda, máig az egyik legtöbbet idézett szerző. És egy apa, aki nem volt ott, amikor a családjának szüksége lett volna rá. Chloé Zhao díjvárományos filmje új oldalról mutatja be a mítoszt, de a végeredmény nem ér fel az ambíciókhoz.
Zhao eddigi filmográfiáját vizsgálva meglepőnek tűnik egy kosztümös dráma, noha néhány évvel ezelőtt még a Marvelig is elkanyarodott az Örökkévalókkal. A kínai születésű rendező a Songs My Brother Taught Me és a The Rider után a kortárs független filmes szcéna ünnepelt sztárja lett, amit a Nomádok földjén Oscar-esője tetézett be. Ám ha nem a produkciós körülmények, hanem a témák szempontjából vizsgáljuk ezeket a műveket, már sokkal homogénebb a kép: a családi minták, a maszkulin válság, a női szerepek, az önrendelkezés lehetőségei térnek vissza az egyes művekben. Ezek pedig a Hamnetben is megjelennek, Zhao pedig rendelkezik annyi stílusérzékkel és autonómiával, hogy a midcult forma ne nyomja el teljesen szerzői kézjegyeit.
Egy nő és egy férfi, Agnes (Jessie Buckley) és William (Paul Mescal). A korabeli társadalom szemében mindketten számkivetettek: a nő intuícióiban boszorkányi képességeket sejtenek, a fiú pedig nem vállal a családja szemében elfogadható munkát, továbbra is írói álmait dédelgeti. Kettejük között rögtön izzik a levegő, így bár egyiküket sem könnyű elképzelni egy házasságban, egymás mellett kötnek ki. Telnek az évek, születnek a gyerekek, sokasodnak a tragédiák, a férfi pedig egyre kevesebbet van otthon. De akkor mi köti mégis a családjához és miként lesz képes bocsánatot kérni, ha arra lesz szükség?
Chloe Zhao azt emelte ki a film alapjául szolgáló Maggie O'Farrell-regénnyel kapcsolatban (a szerző a forgatókönyv írásában is részt vett), hogy szinte filmjeleneteket látott maga előtt olvasás közben, annyira képszerű volt a szöveg stílusa. A regénynek emellett fontos jellemzője, hogy Shakespeare-re rendre valamilyen viszonyrendszer részeként hivatkoznak, soha nem a teljesen nevén, nagy szerzőként emlegetik. Ez kijelöli a könyv, illetve ebből fakadóan a film pozícióját is, amelynek célja az alternatív történelem megmutatása, egy kulturális fenomén értelmezése, illetve annak vizsgálata, hogy a női és férfi szerepek miként határozták meg mind a társadalmi, mind a magánéleti berendezkedéseket.
Magától értetődik tehát, hogy a Hamnet „női” film, kiemelten fontosak benne a nemiségből fakadó kérdések. Ám az egyik legnagyobb csalódást is ez jelenti a művel kapcsolatban: a Hamnet feminista vonulata váratlanul sematikus, szinte kizárólag közhelyekből építkezik: ahogy korábban jeleztük, Agnes különleges képességei a korban a természetfeletti veszély jelei voltak, és persze abban is tipikus mintázatokat érhetünk tetten, hogy a nő lesz az, aki a hátországban próbálja egyben tartani a famíliát. Zhao és O’Farrell értelmezésében a nőiséghez örökül kapott ismeretanyag is kapcsolódik: anyák és lányok egymásnak adják át a megérzéseket, az élményeket, és ez így áll össze nélkülözhetetlen tudássá. Persze az anyaság ezen belül is mindennél fontosabb, ez lesz Agnes elsődleges mozgatórugója. Noha azt jövendöli magának, hogy két gyermek áll majd a sírjánál, amikor megszületik a harmadik is, eldönti, hogy bármibe is kerül, őt is életben tartja. A nő innentől katatón módon jár-kel a világban, de sosem hagyja el az ereje, még akkor sem, amikor tragédiákkal kell megküzdenie.
Agnes sokszínű karakter, kár, hogy Zhao helyenként nagyon direkten tárja elénk az egyes rétegeit. A film – főleg az első felében – kapkod, nem hagy időt bizonyos jeleneteknek, és nézőként ezzel rendkívül nehéz is azonosulni. A karakterek helyenként hirtelen hoznak döntéseket, Agnes és William például első találkozásuk után szinte azonnal össze is házasodnak. És persze, lehet ez a szerelem, ami mindent felülír, de később is jellemző, hogy nincs átmenet az egyes csúcspontok között, a nő sokszor egy jeleneten belül is végigjárja a teljes érzelmi skálát. Jessie Buckley karakterében minden megvolt ahhoz, hogy emlékezetes feminista hőssé váljon, de hiába helyez fel minden összetevőt a rendező, ha végül nem teszi cselekvővé a nőt, akinek így érzékenysége, vagánysága, ereje csak póz marad.
És hiába volt a rendezőre korábban jellemző a nagyon finom, már-már szubtilis építkezés, ebben az alkotásában az arányérzék nem mindig érződik. A korabeli Anglia andalító képei (Łukasz Żal operatőri munkájával) és Max Richter szokás szerint hangsúlyos taktusai sodorják a nézőt, miközben a történet végigmegy minden lehetséges könnymágnesen a gyásztól a házassági válságon át egészen a testvéri szeretetig. Akkor is igazságtalanok vagyunk viszont, ha nem ismerjük el, hogy ezzel együtt vannak rendkívül hatásos pillanatai a filmnek: a korábban említett tragédiánál például izgalmasan eszköztelen a rendezői koncepció és a színészi játék is, mintha Zhao és Buckley azt akarná érzékelteni, hogy ezekben a pillanatokban olyan racionalizálhatatlan a fájdalom mértéke, hogy az sokkal inkább némaságban, mint hangos sírásban ölt testet; de szépen ábrázolja a film azt a folyamatot is, amint a házastársak egyre kevésbé értenek szót egymással.
Ez azonban csak a mű egyik szála, nem véletlen persze az sem, hogy William Shakespeare neve hangzik el a történetben. A Hamnet ugyanis alkotó és alkotás viszonyáról, a művészet általi közös traumafeldolgozásról is beszél. Már a cím is sok értelmezési lehetőséget nyit ki: nem pont az, mint a híres színdarabé, hanem Shakespeare fiára utal, de rögtön a film elején közli egy felirat, hogy a korban a két név, Hamnet és Hamlet gyakorlatilag felcserélhető volt. Ugyanaz, de közben mégsem, és ha belegondolunk, ez a fikció fő kérdése is: közel hajolunk a valósághoz, de mindig csak annyira, hogy mégis felismerhetőek maradnak az alkotói döntések. A Hamnet legerősebb aspektusa az alkotó és mű viszonyának tárgyalása, itt ugyanis sikerül kilépni a közhelyekből, Zhao valód drámai erővel mutat rá arra, hogy a kapcsolatot nem feltétlenül egyes életrajzi adatokban kell keresni, hanem abban, amit az adott mű fabulája üzenni akar. A Hamlet ugyanis egyebek mellett arról szól, hogy miként lehet felnőni egy érzelmi értelemben soha nem elérhető apa árnyékában. Hamlet tragédiája a filmben így válik kollektív élménnyé, amit elvihet magával a közönség, akinek tagjai nyújtják a kezüket, érzik, hogy a fiú közülük való.
A zárlat tökéletesen rámutat a film ellentmondásaira: magával ragadó, amit közölni akar, és csalódást keltő, ahogy az alkotók ezt elénk tárják: Max Richter a legismertebb, On the Nature of Daylight című darabjához nyúl, a kezek a magasba emelkednek, Hamlet is kinéz a közönségre, miközben Agnes és William szeme találkozik. A valódi megrendülés így válik egyre üresebbé, aminek köszönhetően hiába hat érzelmileg a film, nem lehet nem észrevenni helyenkénti manipulációját. És bár biztosak lehetünk az Oscar-jelölésekben, a főszereplő páros alakítása sem kifogástalan. Paul Mescal egyes jelenetekben kifejezetten színpadias, és Jessie Buckley sem mindig találja a karaktert, noha tőle néhány erős jelenetet is kapunk (a korábban említett tragédia mellett tökéletesen adja át az anyai haragot, zavarodottságot és meghatódottságot a záró színházi előadás alatt).
A Hamnet mögött áll annyi tehetséges alkotó, hogy rossz filmnek semmiképp se titulálhassuk, de az összetevők alapján kiforrottabb, visszafogottabb műre számíthattunk volna. Ennek ellenére a hatása megkérdőjelezhetetlen, és lesznek, akik emiatt megkötik a kompromisszumokat.
