[Cannes 2025] Wes Anderson visszatért, pedig el se ment.
„Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot” – mondta magabiztosan Arkhimédész. Nos, Wes Anderson egy fix pont, legalábbis a filmes világban, ha sarkaiból már nem is fog többé kifordítani semmit. Messziről felismerhető stílust gyurmázott ki magának az évek folyamán, megbízható, mint a reggeli kakasszó, csak ébreszteni nem nagyon tud már. Pár évente megcsinálja szinte ugyanazt a filmet, és a rajongói megnézik, mert jólesik nekik, mint az imént emlegetett kakasból főzött vasárnapi, nagymamásan gyöngyöző húsleves. Igazi mozgóképest comfort food, nem lehet vele tévedni. A kortárs mozi könnyűdrogja.
Új filmje épp egy hangyafarknyival érdekesebb, mint az utóbbi tíz év Anderson-termése, ez pedig egyrészt a protagonistája enigmatikus nevének (Zsa Zsa Korda), másrészt a film legelső jelenetének köszönhető, amiben kettérobban egy ember egy repülőgépen, és a gyerekmatinés világú amerikai auteurhöz képest viszonylag sokáig bámulhatjuk a fityegő húscafatokat, ezzel azt a reményt villantva fel, hogy talán most valami sötétebb, feketébb humorú dolgot fogunk látni. És ez így is van – ideig-óráig. Aztán megjelennek a szokásos habókos, cuki, excentrikus Anderson-karakterek (Michael Cera skandináv akcentusa megsüvegelendő), no meg a klasszikus Anderson-témák, és jöhet a business as usual. A névválasztás izgalma is hamar kikopik: a valószínűleg Gábor Zsazsa/Zsuzsa, illetve Korda Sándor (és testvérei) nevéből összeragasztott karakternek még annyi köze sincs a magyar kultúrához, mint a Grand Budapest Hotelnek, egyszerű folyóiratkivágás Wes Anderson részéről, aki úgy fogdossa ki az ehhez hasonló ötleteket a nagy kollektív kulturális tudattalanból, mint a pillangókat: nem az értelmüket keresi, elég, ha jól hangzanak és/vagy jól néznek ki, mielőtt beragasztja őket az albumába.
Benicio del Toróval viszont nagy szerencséje volt: a táskás szemű puerto ricói színész még ezt a papírmasé, kartonsúlyú karaktert is meg tudja valamennyire tölteni élettel. Az általa alakított Korda egy rafinált, minden hájjal megkent nemzetközi üzletember, aki mindenhol lefölözi a befektetések javát, mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, és az USA külön grémiumot állított fel azért, hogy megállítsák a machinációit, akár annak az árán is, hogy közben belehal. Korda viszont nagy túlélő: ha kell, maga landolja a félig kettérobbantott repülőgépét, eddig egyik merénylet sem volt sikeres ellene. Most viszont mintha egyszerre készülődne élete legnagyobb bizniszére és a stafétabot átadására: kilenc lurkó fia helyett egyszem, apácának készülő lányát látná impériuma élén örökösként. Lisl (Mia Threapleton) láthatóan nem érzi magát erre felkészültnek (vagy hajlandónak), de valamiért belemegy a játékba, és követi apját, amint az megpróbálja különféle a befektetők előtti canossa-járással nyélbeütni a címbéli nagy bizniszt.
Ha valaki már ebből a rövid cselekményismertetőből is tudja, hogy mire megy ki a játék, az nem téved nagyot: ugyanaz az apakeresős-diszfunkcionáliscsaládos-egymásratalálós-vérnemválikvízzés téma húzódik meg a Föníciai séma mögött, mint ami a legtöbb Anderson-film szívében dobog a Tenembaumtól a Darzsilingen keresztül a Holdfény királyságig, csak most épp az ipari kémkedés mázába van csomagolva az egész. Szerencsére ez most nélkülözi az Asteroid City erőltett metanarratíváját, megmarad klasszikus andersoni diorámának, ahol a részletekre való odafigyelés annyira fontos, hogy talán már az egészre való odafigyelés rovására megy. A prímet éppen ezért az épp egy-egy rövid jelenetben látható epizódszereplők viszik: a Diadalmas szerelemre (A Matter of Life and Death) emlékeztető mennyország-szekvenciákban például Bill Murray istenként huncutkodik egy kicsit, a film végén Benedict Cumberbatch pedig főgonoszként villant egyet vicces szakállal.
Ha nem egyéb, a színészek remekül szórakozhattak a forgatáson. Ha nem várunk el tőle sokat, mi is jól szórakozhatunk. Csak nehogy megszokásból, neadjisten illedelmességből kacagjunk fel néha.
