Az Insidious-sorozat hatodik felvonása görcsösen próbál komolyan vehető horrorparabola lenni a transzgenerációs traumákról, pedig trash-motívumai és meghökkentő humora az, ami miatt nem fullad teljes érdektelenségbe.

A franchise-t 2010-ben útjára indító James Wan után az eddigi részeket forgatókönyvíróként (a harmadik részt pedig rendezőként is) jegyző Leigh Whannell is immár „csak” producerként vett részt a legújabb film elkészítésében. Az Insidious világát és hangulatát leginkább meghatározó alkotók háttérbe húzódását egyszerre lehetett üdvözlendő döntésként értelmezni, amely az egyre fásultabb széria megújulását hivatott előidézni, de akár úgy is, hogy már azokat sem érdekli eléggé ez az egész démonosdi, akik kitalálták. A Köztünk járnak alapján sajnos inkább az utóbbi elgondolás állhat közelebb az igazsághoz, még ha akad is néhány emlékezetes pillanat a filmben.

Az előző részekben agyongyötört Lambert család után ezúttal egy Gemma nevű nőnek kell szembenéznie az úgynevezett „Távolból” – amely egy túlvilág és földi valóság közti átmenetként felfogható sötét dimenzió – érkező fenyegetéssel. A szájsebészként dolgozó fiatal nő egyedül igyekszik boldog és békés környezetben nevelni lányát, Mayát (Island Austin), amelyet némiképp megnehezít, hogy abban a házban élnek, amelyben Gemma édesanyja húsz évvel korábban öngyilkos lett a lánya szeme láttára. Hiába teszi fel a jogos kérdést a néző nevében is Gemma új pasija, a rendőrként dolgozó Nick (Brandon Perea), hogy ugyan miért nem adja el a házat és költözik valami olyan helyre, ahol nem jut eszébe minden nap a tragédia, a nő hajthatatlanul kitart amellett, hogy valódi otthont varázsol a házból.

A bajok akkor kezdődnek, amikor három nagyon öreg, nagyon ijesztő alak jelenik meg Gemmáék utcájában, akik nem sokkal később a nő rémálmaiban is felbukkannak – amik persze nem is rémálmok. Kiderül ugyanis, hogy Gemma öntudatlan állapotban képes belépni a Távolba, sőt, oda-vissza tud szállítani élőket és holtakat a két világ közt, ez a képesség pedig igencsak kívánatossá teszi őt a földi lelkekre éhező démonok számára. Szerencséjére ismét felbukkan a széria szíve-lelke, a túlvilágon is az emberek megmentéséért küzdő halottlátó, Elise Rainier (Lin Shaye).

Elevated horror-reneszánsz ide vagy oda, az Insidious klasszikus plázahorror-franchise-ként még mindig lenyűgöző hatékonysággal képes kevés jól bejáratott eszközzel nagyot kaszálni. A hatodik film már az első hétvégéjén csak az észak-amerikai jegyeladásokból visszahozta az árát és a gyengébb visszajelzések, valamint az erősnek ígérkező őszi mozis felhozatal ellenére jó eséllyel busás profitot termel, akárcsak a széria többi része. A hat film együttesen nem került 60 millió dollárba, miközben bevételei összeadva már 800 millió fölött járnak. Bár a sikernek számos összetevője van a Blumhouse forradalmi üzleti modelljétől kezdve a saját túlvilági mitológia megteremtéséig, a legfontosabb tényezőnek továbbra is az a „hullámvasút-élmény” tűnik, amit csak az ijesztgetésre épülő horrorfilmek adhatnak. Nem a vaskos mondanivaló, nem a húsbavágó társadalmi vagy lélektani analízis, hanem a színtiszta fosatás a legfontosabb dramaturgiai szervezőelv.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindezt ne lehetne eltérő színvonalon csinálni, amit épp az bizonyít, hogy a hatodik filmet író és rendező Jacob Chase érezhetően rutintalanabb és kevésbé ihletett alkotó, mint Wan vagy Whannell. A Köztünk járnak érzelmi motorja – a korábbi filmekhez hasonlóan – a családon belül elszenvedett traumák feldolgazatlanságából származó dinamikákra épül. Gemma egyszerre szenved saját anyja sorsának emlékétől, miközben foggal-körömmel próbál másfajta mintákat továbbadni lánya számára. Miután azonban a valóság és a rémségekkel terhelt asztrális dimenzió egyre jobban összemosódnak, a nő egyre kiszámíthatatlanabb, zavartabb és erőszakosabb lesz. 

Mindez akár izgalmas és kellően erős érzelmi többlet lehetne ahhoz, hogy ne csak egy mozgóképes szellemvasutazás legyen a film, csakhogy Chase forgatókönyve képtelen meghaladni a legalapvetőbb kliséket, így aztán a transzgenerációs traumák kérdését hamar leegyszerűsíti arra az üzenetre, hogy nem tudhatjuk, egy-egy szülő miken megy keresztül. Frappáns horrorszekvenciákból is lényegesen kevesebb jut, kivételt két ragyogó pillanat jelent. Az egyik, amikor Gemma bebújik Maya párnákból épített kuckójába, ami hirtelen egy labrintusszerű, fullasztóan szűk liminális térré alakul át. Chase hasonlóan frappáns módon használja ki Gemma fogorvosi munkáját, amikor egy tűhegyes fogú démoni lénnyel hozza össze a rendelőben.

Miközben ezek a jelenetek kiváló ötletekkel, bizarr humorral és valóban ijesztő pillanatokkal vannak tele, a játékidő nagyobb része sajnos érdektelen és komolyanvehetetlen mítoszmagyarázással és egy túlságosan komolyan vett, ám ehhez képest fájóan sablonos és üres anya-lánya dráma kifejtésével telik el. Pedig a film vége –amely hangulatában karnyújtásnyi távolságra kerül attól, hogy paródiába menjen át –kifejezetten szórakoztató új irányt villant fel a széria számára. Például a démonok vezéréről kiderül, hogy egy lecsúszott hippi, segédeit (a korábban is említett öregeket) pedig úgy lehet hatástalanítani az asztrális világban, ha a valóságban egy sistergős pofonnal vagy elektromos sokkoló használatával felébresztjük őket a mélyalvásból. Sajnos Chase egyértelmű rokonszenve a trash iránt nem bontakozik ki kellőképpen ahhoz, hogy a teljes film atmoszféráját meghatározza, így végsősoron egyetlen ez a szórakoztató erény is inkább tónushibának érződik.

A Köztünk járnak hiányosságai, érdektelen története, valamint a franchise meghatározó kreatív alkotóinak távolmaradása akár az Insidious-sorozat kifulladását is jelezhetné, ezt azonban a film meggyőző mozis szereplése határozottan cáfolja. Kár lenne hát lesajnálni a kalsszikus B-filmes horror-vonalat, hiszen olyan igényekre tapintanak rá, amelyek a filmnézési szokások változásaitól függetlenül mindig képes megtalálni a saját közönségét.