Mary Bronstein filmje tökéletesen házasítja a fekete humort és a horrort a szülés utáni depresszió témájával, mindeközben pedig teret ad Rose Byrne letaglózó erejű alakításának.

Az első jelenet rögtön jelzi, mire számíthatunk ebben az alkotásban: túlfényelt, szinte B-filmes képek, arcközeli, de még azon belül is csak a szemet, a száj egy részét látjuk. Egy gyermeki hang egy felnőttel beszél, többek között arról, hogy édesanyja mennyire nyúlékony. „Én is szólhatok?” – kérdezi a Rose Byrne által játszott Linda, de a párbeszéd úgy ér véget, hogy nem mondhatja el a véleményét. Bár mindegy is, mert alig hallja saját gondolatait a szűnni nem akaró gyerekzsivajtól. Ebben a jelenetben tökéletesen reprezentálódik e film szorongató kettőssége: a gyermek részéről érthető ez a hozzáállás, de egyúttal az is megjelenik benne, hogy társadalmi szinten mit gondolunk az anyák feladatáról, és arról, hogy a végletekig hajlíthatóak.

Érdekes tematikai csomópont volt az idei BIFF-en az anyaság (jelen film mellett például a Hamnet és a Die My Love is foglalkozott vele). Önmagában persze ebben semmi meglepő nincs: ahogy egyre több női filmes kap lehetőséget és egyre fontosabb lesz az önelbeszélés, megnyílik a tér az anyaság nehézségeit feldologozó művek előtt is. Ami ennél izgalmasabb, hogy ezek a filmek egytől egyig a fantasztikumhoz nyúltak az anyai szorongás ábrázolása kapcsán. Ezzel az alkotók egyszerre kapcsolódnak kulturális hagyományokhoz (a nő tudása, amihez a férfi nem fér hozzá, veszélyes, természetfeletti), másrészt mintha azt is üzennék, hogy még mindig nincsenek meg a szavaink ahhoz, hogy ezekről a témákról nyíltan beszélgessünk.

A Ha tudnék, beléd rúgnék esetében ennél is bonyolultabb a szituáció. Bronstein ugyanis nemcsak a fantasztikumot hozza játékba, hanem valódi zsánerkavalkáddal rukkol elő. Van például ennek a filmnek egy vígjátéki olvasata: a függetlenfilmes világban nem szokatlan módon a rendező becastingolása önreflexív, így az ismert komikus és tévésztár, Conan O'Brien szakmaiatlan pszichológust, ASAP Rocky hip-hop előadó pedig meglepően nyugodt dílert alakít. A két legfontosabb mellékszereplő a két végpont a történetben, a szélsőségekig tolva mutatják be, hogy a nő milyen eszközökkel próbál küzdeni helyzete ellen. Linda ezekben az interakcióban sem önálló akarattal rendelkező személy, arra vár, hogy valaki tételesen mondja meg neki, hogyan tud segíteni magán. De fontos geg az is, hogy Linda szakmája szerint pszichológus: a film ezáltal a mentális problémák kortárs kezelésének is görbe tükröt állít, hiszen az üléseit korántsem a nyugodt önismereti munka terepeként láttatja a Ha tudnék, beléd rúgnék, sokkal inkább a káosz uralkodik a foglalkozásokon (az egyik páciens például el is tűnik).

Vannak horror-elemek is a filmben – igaz, klasszikus jump scare-ekre nem kell számítani. A horrorszál nem végletekig kidolgozott és nem is különösebben eredeti, de jól szolgálja a történet mondanivalóját. Célja ugyanis az, hogy a nő hasadt elmeállapotát hangsúlyozza. Fontos persze az is, hogy a félelem minden esetben az otthonhoz, Lindáék régi házához kapcsolódik. A nő számára a pokollal tűnik egyenértékűnek, hogy képtelen megvédeni a lakóterét, nem tudja betömni azt a lyukat, ami által láthatjuk a felszín alatti sötétséget. Mindezek mellett a bevezetőben említett nyúlékonyság is testhorror-toposzokat idéz, hiszen direkten mutat rá a test kifordításának lehetőségére.

De leghangsúlyosabban ez a film egy melodráma, amiben az a bizonyos nagyobb erő valójában kisebb: egy gyerek, aki azzal szembesíti a nőt, hogy nem elég stabil a felelősségvállaláshoz. Főként, ha egyedül van: a film legizgalmasabb formai választása, hogy az apát egyáltalán nem, a gyereket pedig csak az utolsó jelenetben látjuk a vásznon. Előbbi csupán a telefonban szólal meg, utóbbinak végig a hangját halljuk, amint leginkább különböző kérésekkel bombázza édesanyját. Borzasztóan izgalmas és remekül működő rendezői döntés ez, ami egyrészről a horror-vonulathoz is hozzájárul, hiszen szinte félünk attól, milyen lesz, amikor először meglátjuk az ismeretlen, de súlyos betegséggel küzdő gyereket. Másrészt mindez tökéletesen mutatja, hogyan is néz ki a beszűkült tudatállapot, amikor tényleg megszűnik a külvilág, és már azt sem érzékeljük igazán, ami a közvetlen környezetünkben zajlik. Ráadásul a gyerek ezáltal a társadalom szócsövévé is válik, talán éppen ezért nem kötünk hozzá sokáig arcot; így tud rámutatni arra, hogy mi is hasonlóan részvéttelenül próbáljuk a határokig tolni az anyai kitartást.

Linda portréja pszichológiailag rendkívül árnyalt: Bronstein mind a túlidealizálást, mind a démonizálást elkerüli. A főhős követ el hibákat, helyenként maga és gyermeke szempontjából is rossz döntéseket hoz, de közben látjuk, hogy egyáltalán nem kap segítséget, és nincs fóruma annak, hogy az érzéseiről beszélhessen. Idővel ez ördögi körré is válik: a nő már korábbi hibái miatt is bűntudatot érez, ami még mélyebbre löki az önutálatban. Az izgalmas alkotói döntések mellett a Ha tudnék, beléd rúgnék rendkívül színészközpontú film, Rose Byrne pedig tökéletes választás volt erre a szerepre. Karrierjében eddig is egyszerre voltak jelen a komikus és a drámai figurák, itt pedig pont arra volt szükség, hogy megmutassa a figura öniróniáját, de közben átélhetővé tegye a kínokat is.

Linda a film utolsó harmadában lemegy annak a bizonyos nyúlüregnek a legmélyére, de talán pont ez kell ahhoz, hogy megragadja utolsó esélyei egyikét. Végre újra látja a gyerekét, és a szemébe nézve tudja azt mondani, hogy igyekszik jobban lenni. Mi pedig szeretnénk hinni neki.