Több olyan jelenet is van a Mambo Maternicában, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy egy kiemelkedően tehetséges rendező első nagyjátékfilmjét nézzük. Ami viszont valamiért mégsem válik katartikussá.
Az anyaság szentsége a kortárs társadalmak, sőt, a keresztény világnézet egyik alapja. Épp azért sokáig szinte lehetetlen volt őszintén beszélni róla, minden kérdés, gondolat, ami árnyaltabbá próbálta tenni a tökéletes anya képét, hamar lekerült az asztalról. Persze társadalmaink is változnak, és a popkultúrában is már évtizedek óta túl vagyunk a Kramer kontra Krameren, de Európának ezen felén még mindig azt tapasztaljuk, hogy az anyasághoz való alternatív viszony felvállalhatatlan egy fiatal nő esetében, azonnal megbélyegzéssel jár. Nagy Borbála debütjének alapvető vállalása, hogy teret nyisson egy eddigieknél őszintébb párbeszédnek, amelyben pont azért kerülhetnek egymás mellé a skála végpontjai, hogy mindegyik nézőpontot jobban megértsük.
Három nő, három élethelyzet, és egy nagy kérdés: anya akarok-e lenni, és ha igen, mikor? Ezzel a felvetéssel indul a Mambo Maternica, amelynek főhősei Adél (Török-Illyés Orsolya), Nóra (Sipos Vera) és Becky (Székely Rozi). Előbbi egy ideig próbálja odázni, de döntenie kell a folytatásról, hogy vállalja-e gyerekét, Nóra mindenáron anyává akar válni, a legfiatalabb lány pedig már nem szeretne válaszolni a kínos családi kérdésekre, és úgy dönt, saját kezébe veszi a sorsát e téren is. A film során a három szál indaszerűen fonódik egymásba: hol egyik, hol másik válik kiemeltté, végül a legellentétesebb fordulatok ellenére az válik fontossá, hogy miben hasonlóak ezek az élethelyzetek.
Nagy Borbála úgy érkezett meg első nagyjátékfilmjéhez, hogy rövid alkotásai (például Minden rendben, Asphalt Flowers, Pannónia dicsérete) által már egy visszatérő jellemzőkkel rendelkező alkotói pálya körvonalai rajzolódtak ki előttünk. Filmjei mindig a máról beszélnek, ám sosem direkten: a rendező sokkal inkább olyan szituációkat teremt, amelyekben erőlködés nélkül jelennek meg az őt érdeklő dilemmák, legyen az a menekültválság, egy miniszterelnöki látogatás – vagy ebben az esetben a terhesség. Nagy mindig azt mutatja meg, hogy nem elsősorban az az abszurd, ami történik, hanem, hogy az milyen reakciókat vált ki belőlünk. A rendező életművét ezek mellett az teszi izgalmassá, hogy a formanyelv finomsága ellensúlyozza a téma direktségét, a feldolgozás módjában mindig van valami csavar, nem akar mindent dialógusokkal elmondani, a médiumot ismerve képes meg is mutatni dolgokat.
Ahogy eddigi filmjei, úgy a Mambo Maternica is ízig-vérig európai mozi, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy több nyelven beszélnek benne, hanem a különböző kulturális háttérből érkező karakterek más-más attitűdöt is képviselnek, ami által komplexebbé válik a téma feldolgozása, hiszen a rendezőnek nemcsak azzal kapcsolatban vannak gondolatai, hogy Magyarországon hogy merülnek fel ezek a kérdések, hanem a nyugat-európai szemszöget is meg tudja világítani, sőt azt is, hogy bizonyos berögződésekben közel sem akkora a különbség, mint gondolnánk.
Ezzel együtt ez a film is szembesül az többszereplős antológiák egyik állandó problémájával: hullámzó, hogy melyik szál mennyire tud érdekes maradni a játékidő előrehaladtával. A legsikerültebb, a valósághoz legközelebbinek érződő szál Nóráé. A Mambo Maternica jó érzékkel nem tisztázza, hogy a nő miért kerül egy hosszú örökbefogadási procedúra kellős közepébe, de világos, hogy lelkileg már felemésztette a folyamat. Férje (Schmied Zoltán) nem szélsőségesen toxikusra rajzolt karakter, hanem egy olyan figura, akinek láthatóan nem ugyanannyira kardinális a gyerek kérdése (részben nyilván azért is, mert a korábbi házasságából már van egy lánya). Ügyes a forgatókönyv, remekül teremti meg azokat a szituációkat, amelyekben ez a finom elcsúszás láthatóvá válik: egy-egy lemondott időpont, egy, a privát problémáknál fontosabb munkahelyi projekt, és bár a felszínen ezek valóban nem zárnák ki, hogy a férfi számára is kulcsfontosságú legyen a gyerek, végül mégis mindig úgy alakul, hogy Nóra mentegeti a párt az örökbefogadó központban. Kissé tankönyvízű, de kompetensen használt elem a háziállat, ami a pár kapcsolatának diszfunkcionalitását jelképezi. A kutya egy betegség miatt nem tudja tartani a vizeletét, ami megakadályozza a tökéletes látszat fenntartását az olyan közösségi eseményeken, mint például a nő osztálytalálkozója. Sipos Vera és Schmied Zoltán finom eszközökkel reagálnak egymásra, ennek köszönhetően a Mambo Maternica azt a folyamatot is remekül ábrázolja, ahogy a nő vágyai, úgy általában a teste eltűnik, feloldódik a nagy célban, és szinte csak a végén látjuk saját kontúrjait.
A test fontos lesz Adél szálában is, ugyanakkor ezt a vonalat érezhetjük a leginkább elnagyoltnak. A korábbi finomsággal ellentétben a rendező itt inkább érzeteket kap el, archetipikusan ábrázolja a saját testével és vágyaival szabadon rendelkező nőt, akinek bár valószínűleg meglenne a lehetősége felnevelni a gyereket, egyszerűen mások a prioritásai. Nem derül ki igazán Adél motivációja, ami persze lehet tudatos hiány, annak érzékeltetése, hogy mennyire autonóm nőről van szó, de így nem látjuk igazán a szál kifutását, a jelzések, szimbólumok nem kapnak valódi jelentést.
A harmadik főszereplő, Becky a leginkább generációs keretrendszerben értelmezhető karakter. Tipikus „milleniál” útkeresőnek tűnik, aki azonban meghoz egy radikális döntést az életében: nem vár a megfelelő férfira, hanem egyedül vállal gyereket. Esetében izgalmas a film a filmben játék is: Becky színésznőként is szembesül a nőkkel szembeni előítéletekkel, sőt még a sorozatában alakított karaktere is egyenlőtlen viszonyban vesz részt. Székely Rozi figurájának esetében a legerősebb annak a kérdése, hogy képes-e megtörni a családi mintákat, és a társadalmi elvárásokkal szemben önállóan meghatározni magát, még akkor is, ha ez a szappanopera utolsó jelenetéhez hasonlóan szabadesés.
A Mambo Maternica vége szimbolikus, eltávolodik a korábbi rögvalótól: az ütemes tánc rítussá válik, és talán az sem véletlen, hogy a mozgás Adéltól jön: ha a film nem is ítélkezik karakterei felett, azt világossá teszi, hogy szinte semmi sem fontosabb a testünk és a vágyaink feletti kontrollnál. A végén átvitt értelemben és földrajzilag is találkozik a három szál, ám némi hiányérzet marad utána: a film abban az értelemben a felszínen mozog, hogy bár többségében jól mutatja be a három nő élethelyzetét, végül nem jut ezen túl, nem világlik ki az átfogó alkotói koncepció, a felvetések válaszok nélkül maradnak. A valóságra való reflektálás szinte tökéletes, de ennél tovább nem is lép a rendező.
Amiatt viszont mindenképpen dicséret illeti a filmet, hogy címszavakká redukálható témákról úgy tud beszélni, hogy az egyáltalán nem válik leegyszerűsítővé. Így lehet valóban párbeszédet generálni, és a néző még esztétikai értelemben sem távozik üres kézzel a moziból.
