Van, aki szerint Fellini eltávozása, van, aki szerint a streaming térnyerése és van, aki szerint a Sharknado óta, de abban a legtöbben egyetértenek, hogy a mozi halott. A teteméből válogatott férgek lakmároznak kedvükre, amit Dömötör Tamás új vígjátéka érzékletesen mutat be. A rendező inkább a bomlás ocsmányságára fókuszál, pedig arról is jó lenne végre beszélni, hogy ki ölte meg.
A magyar film aktuális helyzetéről amilyen dús és heves közbeszéd zajlik, olyan kevés alkotás szól. Igaz, jócskán szűkíti is a lehetőségeket az esetleges próbálkozó azon dilemmája, hogy vagy valósághű filmet csinálhat róla, vagy államilag támogattat… A kettő együtt a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben ugyanis nem opció. A független film mára politikai állásfoglalás, továbbá a színvonal, az emberi és művészi érték mércéje – így már-már sztrájkörőnek, ha nem egyenesen szentségtörésnek számít, ha valaki szót mer emelni az esetleges hibái ellen. Pedig van, amikor indokoltnak tűnik, mint pl. a Kegyelemben.
Koszos gyártelep, rajta leharcolt stúdió, benne néhány tévelygő filmes próbál valamiféle keno-sorsolást forgatni, nem túl sikeresen. A forgatás feje Aszlányi József (Jordán Tamás), az ottaniaknak csak Jóska bá’, aki bár korábban ünnepelt operatőr volt, mára ugyanolyan rozsdás tartozéka a helynek, mint az ezeréves lámpák vagy a rendezői székként funkcionáló hokedli. Egyszer csak begördül a kapun Szofi Szabó (Dobó Kata), aki az elhunyt Oscar-díjas rendező apjától örökölte ugyan az egész stúdiót, de azóta nem járt itt, hogy nepo babyként betört Hollywoodba és világhírű színésznővé nőtte ki magát. Férje (Árpa Attila) kíséri annak reményében, hogy a villámlátogatás során le tudnak forgatni egy Netflixnek készülő filmet arról, hogy honnan indult anno a kis Szofi. A projektre van egy menedzserük, egy csapat svéd filmesük – és fejenként napi 200 eurójuk azoknak a magyar szakembernek, akiket a stúdióban találnak (és akik kapva kapnak az alkalmon, hogy egy nap alatt megkeressék a havi bérük be nem vallhatóan magas százalékát).
A forgatás hírére nyomban megérkezik a kínosan nyomuló, erkölcsi és etikai határokat – illetve szakértelmet – hírből sem ismerő újságíró (Kamarás Iván), aki száját nyaldosó hiénaként csap le a nem túl díszes eseményre. Sőt, még a polgármester is kiszáll, hogy tiszteletét tegye, és hogy végérvényesen belekeverje a politikát a témába. Lassan összeáll tehát a válság stábja. A vízióival dobálózó lelketlen kontent kreátor összecsap a filmes nagyöreggel, aki még tudja, mi fán terem a mozgókép. Fényes múlt és borús jelen, szakmaiság és hatásvadászat, érték és végzetes hanyatlás mérkőznek itt meg, de a meccs már előre el van döntve.
Egy ilyen, a filmművészet aranykorát éltető, a nyugati újvilágos senkiháziakat kritizáló, gazdagon adagolt filmes utalásokkal dolgozó mozi kifejezetten csiklandozhatja a megcélzott nézőközönséget. Már csak azért is, mert olyan színészeket láthatunk együtt, akikre külön is érdemes jegyet váltani. Jordán Tamás valószínűleg pattogó újságosfiút is ugyanígy el tudna játszani, de kétségtelenül illik rá az idős operatőr szerepe, Árpa Attila is nehezen tudna ennél hitelesebb lenni, Dobó Kata pedig remekül hozza a túlértékelt, középszerű színésznőt. Ezek mindenképp egy jó film receptjének az alapanyagai, így kizárásos alapon az elkészítése az, amin mégis kisiklik kissé a dolog.
A sajnálatkeltés erős, de véges energiaforrása bármilyen, reakciót fürkésző műnek. Minél szerethetőbb és erényesebb valami, annál nagyobb az iránta ébredt együttérzés, ha pedig még köze is van hozzá a befogadónak – ahogy a mozibajárónak a filmművészet tragédiájához – akkor a hatás biztosan nem marad el. Ám a sajnálat olyan, mint a cukor: amilyen erős energiát ébreszt hirtelen a fogyasztóban, olyan hamar ki is ürül.
A dohos stúdióban csoszogó Jordán Tamás már önmagában is szánalomkeltő, a vele dolgozó mártírlelkű jómunkásemberek szintén. De amikor az egész szottyos magyar filmművészet az amerikás rendező viszonylatában kerül értelmezésre, az már egyenesen kínos kontrasztolás. A magyar a lelkét aprítja a legkisebb képkockába is, alázatos, profi és lojális, mint a vak komondor. De az „amerikaiak”? Hát, lelketlen mind, egy derítőért az anyjukat eladnák, kisemmizik a megmaradt erőforrásokat és lenézik az Oscar-díjas kisembert. Dömötör Tamás saját színpadi darabját adaptálta vászonra, ami némileg magyarázza a szélsőségeket, de az üzenet szájbarágósságát nem. Itt nincs kétség, nincsenek kérdések, állításokat jöttünk hallgatni arról, hogy szomorú és kilátástalan a filmművészet helyzete. De a szánalom, ami a látottaktól gazdagon felbugyog a nézőben, idővel haraggá, irritáltsággá válik. Dömötör vígjátéka már függetlenfilmes mivoltából adódóan is vaskos rendszerkritikát fogalmaz a teljes jelenlegi kultúrpolitikával szemben, mintha ennek tudná be, hogy a ma már nincsenek jó filmek. Érvel erre azon alkotók magasztalásával, akik olyan elnyomásban alkottak, ahol cenzúrát, betiltást, vagy akár bebörtönzést kockáztatattak a műveikkel.
A film (itthon és máshol is) halott, de nem a rendszer ölte meg. Az már próbálkozott a mostaninál erősebb fegyverekkel is, de csak sebeket tudott ejteni rajta, amelyektől még vonzóbb lett. Ha valóban nem él, az azért van, amiért Magyarországon szinte minden lefelé tart. Mert elértünk egy kiváló szintet és azt hittük, ez elég. 6:3, Grosics, Puskás, Hidegkuti, ‘56, Makk, Tarr, Papp Laci feliratú kövek tornyosulnak a Magyar Érdemek elnevezésű sírhelyen. Amiben egyébként nem fekszik senki, mert máig élnek tehetségek, akik a belüket kidolgozzák azért, hogy ne kelljen gyászolnunk magunkat. Dehát mit van mit tenni, mi szeretjük sajnálni magunkat, ráadásul azt is volt alkalmunk kitapasztalni, hogy a régi sikereken ébredő nosztalgia ugyanannyi örömet hoz, mintha újakat szereznénk, és nem is kell érte tenni semmit.
Így nézve Dömötör Tamás sajnálkozó filmje sokakkal rezonálhat és támaszthatja alá az igazukat a visszafordíthatatlan hanyatlásról. De tulajdonképpen ha a rendező azt akarta bizonyítani, hogy ma már nem készülnek jó filmek – nos, azt is sikerült.
