Tragikus sorsú díva és szexszimbólum, akitől a többség egyetlen filmet sem látott, arcát mégis az egész világ ismeri. A 100 éve született Marilyn Monroe maszkja mögött nehéz azonosítani a színésznőt, hiszen kevés igazi lehetőséget kapott – így nem csoda, hogy a felszín elvonja a figyelmünket.
Száz éve, 1926. június 1-jén született Norma Jeane Mortenson, azaz Marilyn Monroe, az 1950-es, 60-as évek szexszimbóluma, aki nagy színésznő akart lenni, de ritkán jutott tovább a „buta szőke” típusfigurájánál. Hogy filmjei mégis élvezhetőek, az az ellenállhatatlan bájából fakad, amellyel élettel telivé tette a szívdöglesztő külsejű, de gyermeki ártatlanságot sugárzó táncosnőket, színésznőket, énekesnőket, akiket a legtöbb filmjében alakított. Marilyn Monroe-t a male gaze emelte magasba, de Billy Wilder szerint a népszerűsége titka az volt, hogy a nők is elfogadták őt. Hiszen többnyire nem fenyegető vampokat játszott, hanem csetlő-botló, korántsem jómódú fiatal nőket, akik megpróbálnak boldogulni az életben, és akik mintha csak beleszédülnének a férfiak karjaiba. Olyasvalakiket, akik gyengébb pillanatainkban egy kicsit mind vagyunk belsőleg – és akik mind lenni akarunk külsőleg. Marilyn Monroe a férfiak számára a megszerezhető, veszélytelen szex jelképe volt, a nők számára pedig az amerikaiság és a fogyasztói kultúra csúcsteljesítménye. A korabeli sajtó felnagyította a nyomorúságos gyerekkora és a sztársága ellentétét, azt üzenve, hogy az amerikai álom elérhető és ő maga is megközelíthető. Akár némi általa reklámozott sminkkel utánozható, és az átlagember is összejöhet vele – ami természetesen egyáltalán nem volt igaz.
Nem Norma Jeane Mortenson lett világhírű, hanem Marilyn Monroe. A klasszikus hollywoodi sztárokat gyötrő typecasting, alakjuk mesterséges felépítése talán őt érintette legsúlyosabban. Marilyn Monroe képe nyom nélkül leválik Norma Jeane-ről, önálló életet él, hiszen Norma Jeane egy göndör, barna hajú, zűrös családi hátterű, elveszett lány volt, Marilyn pedig a hullámos, szőke hajú, erős rúzst viselő, dögös ruhákat hordó, magabiztos bombázó. Norma Jeane-nek négyszáz könyve volt, klasszikusokat olvasott és Bachot hallgatott, method actinget tanult, Marilyn pedig a vásznon és az interjúiban is eljátszotta, hogy buta, iróniáját viszont nem értették, a szerep visszaütött rá. 36 évet élt, körülbelül 30 szerepet játszott el, ám – az önmagáról leválás újabb példájaként – egy olyan kép lett róla ikonikus, amely ebben a formában benne sincs a kész filmben (amelyet ma már senki nem is ismer). Az egyébként tökéletesen középszerű Hétévi vágyakozás metrószellőző fölött hűsölő, lebegő szoknyájú Marilynje a forgatáson tömeghisztériát okozott, a filmben viszont sosem látjuk egészalakos változatban. Marilyn Monroe-ból mindenkit csak a kép érdekel, a kontextus nem.
Félelmetes, Marilyn Monroe rendezői mennyire csúcsra járatták az őt ölelő voyeurisztikus tekintetet. Több filmjében megfigyelhetjük alvás, pihenés közben, ráadásul nem egyszer a nyitójelenetben. Első nagy, komolyabb filmjében, az Aszfaltdzsungelben egy fotelben kuporogva várja idős szeretőjét, a Niagarában tökéletes sminkkel és hajjal, meztelenül alszik a selyem ágynemű alatt, amit kevésbé erotizáltan, de a Hétévi vágyakozás is megismétel. Marilyn első felbukkanása egyébként is mindig hangsúlyos – nem csak úgy ott van, hanem belép. Dívaként vonzza magára a tekintetet, énekel, táncol. Aztán ártatlanul, kislányosan selypeg, naivan rácsodálkozik a világra, amiért bármit megbocsátunk neki. Vonzó és vicces, viszont szinte soha nem drámai. Ahogy az életéből, úgy színészetéből sem érdekelték a közvéleményt a sötétebb tónusok, noha traumatizált gyerekkorából könnyen levezethető a tragédiája. Ha viszont nem próbáljuk megérteni őt, Marilyn Monroe a rossz értelemben vett díváskodás példaképe is lehet, aki igazolja a negatív sztereotípiákat: késik a forgatásról, nem tudja a szövegét, milliószor kell felvenni a jeleneteit, tehát pokoli munkatárs. Meztelenül fotózzák, befolyásos szeretői vannak, tehát könnyűvérű. Súlytalan szerepeket kap, tehát rossz színésznő.
Marilyn Monroe ritkán lehetett színésznő, de lehetett díva. Egy larger-than-life figura, aki egyszerre több és kevesebb a színésznőnél. A stúdiók felépítették az imidzsét, amibe nem volt beleszólása – semmibe vették és kihasználták őt. A klasszikus Hollywood utolsó évei tették őt naggyá a nyilvánosság felhasználásával – a kizsigerelés tönkretette, a kreatív kontroll hiánya és az óriási reflektorfény bántotta őt, máskülönben viszont nem vált volna fogalom belőle.
Marilyn Monroe családi háttere és gyerekkora az egyik legsúlyosabb, amit számontart a szórakoztatóipar: Norma Jeane Mortensonnak anyakönyvezték, vezetéknevéhez viszont semmi köze nem volt, hiszen ez az anyja férjének neve volt, akivel már nem élt együtt, de nem is váltak el. Igazi apját soha nem ismerte meg, az anyja azt mondta róla, hogy filmsztár – a DNS-tesztek szerint viszont anyja munkatársa, a negatívvágó Charles Stanley Gifford volt. Amikor labilis anyja nem tudott gondoskodni róla, nevelőszülőkhöz került, ami eleinte jó megoldásnak bizonyult, hiszen anyja hétvégénként látogatta – 1934-ben azonban anyja idegösszeomlást kapott, paranoid skizofréniával diagnosztizálták, innentől pedig kórházakban, intézetekben élt élete végéig. Ekkor kezdődtek a kislány igazi hányattatásai: előbb egy színészházaspár, a korábbi albérlőik gondoskodtak róla, de itt valószínűleg szexuálisan bántalmazták – félénkké, visszahúzódóvá vált, dadogni kezdett. Később anyja barátnőjénél, más családoknál és árvaházban nevelkedett, de anyja barátnőjének férje is abuzálta.
Hogy elkerülje az újabb árvaházat, Norma Jeane 16 évesen hozzáment a szomszédjához, az 5 évvel idősebb James Dougherty-hez – a frigy négy évig tartott, a gyári munkás férfit közben behívták katonának, ő pedig modellkedni kezdett. 1946-ban elvált, megkapta a Marilyn Monroe nevet, a pin-up fotók, reklámok és férfimagazinos képek után pedig egy színészügynökséggel is leszerződött, de a siker nem jött könnyen. Fél évig játszani, énekelni és táncolni tanult, de a stúdiók nem igazán hittek benne. Az első kis szerepeit 1947-ben és 1948-ban kapta a 20th Century Foxnál, majd a következő évben átkerült a Columbiához, ahol már dalokat is előadott egy musicalben (A kóristalányok), ám a film nem lett sikeres, így ott sem hosszabbították meg a szerződését.
Újra modellmunkákat és aktképeket vállalt – utóbbiakat később felhasználták ellene –, majd szeretője, a színészügynök Johnny Hyde révén újra filmszerepekhez jutott. Ironikus módon az Aszfaltdzsungel (1950) és a Mindent Éváról (1950) később szinte meghaladhatatlannak bizonyult a filmek kritikai elismertségét és filmtörténeti pozícióját tekintve, noha Monroe mindkettőben csak epizódszereplő volt. Helytállt az olyan nagyságok mellett, mint Bette Davis, olykor még a jelenetet is ellopta, de a néhány percnyi játékidővel nem tehetett csodát. A nézők viszont felfigyeltek szépségére, ami a következő szerepeinek közös vonása lett: Marilyn Monroe a Foxhoz visszakerülve „szexi dekoráció” lett közepesen sikeres vígjátékokban. Népszerűsége viszont egyre nőtt, amit a meztelen képek napvilágra kerülése csak tovább fűtött. Miközben kezdett kialakulni a szexszimbólum-státusza, ő drámai szerepekre vágyott, ami olykor teljesült is. Fontos mellékszerepet kapott Fritz Lang kései noirjában, az Éjszakai összecsapásban (1952) és a Ne is kopogtass! (1952) című pszichológiai thrillerben-drámában, amelyekben új arcát mutathatta meg.
A kettő közül főleg a Ne is kopogtass! figyelemreméltó. Az enyhén B-filmes hangulatú mű főszerepében Marilyn Monroe mintha önmagát játszaná: egy labilis, szeretetéhes, magányos fiatal nőt, akinek mindenki csak a felszínét látja meg, és amint előbukkan az igazi énje, a környezete visszatántorodik. A vőlegényét gyászoló, egy hotelszobában alkalmi bébiszitterkedést vállaló Nell egyre őrültebben viselkedik, és többször is csak a vele flörtbe kezdő Jed (Richard Widmark) lélekjelenlétén múlik, hogy nem történik tragédia – az eset egyben empátiapróba Jed számára, akit barátnője (Anne Bancroft) épp a durvasága miatt ejtene. A Ne is kopogtass! azt mutatja meg, hogy egy másik életben milyen szerepeket kaphatott volna Marilyn Monroe, és milyen jól megoldotta volna ezeket. A filmben nem Marilyn játszik, hanem Norma Jeane: Nellt finom érzékenységgel és méltósággal formálja meg.
Jellemző módon azonban 1952 másik három filmje typecast vígjáték volt, amelyek közül a Howard Hawkes rendezte Gyanús dolog bizonyult maradandóbbnak. Cary Grant és Ginger Rogers laborbalesetes vígjátékában Monroe szokás szerint a saját vonzerejéről mit sem tudó, butácska, de bájos titkárnőt alakított, ami csak amiatt nem volt sértő sztereotípia, mert a film az összes többi karaktert is megbolondította egy fiatalítószérumnak és a szerelemnek köszönhetően. Monroe megkapó természetességgel alakította a figurát, ami jó párosnak bizonyult Grant hasonlóan sallangmentes játékával. Azonban ekkoriban kezdtek terjedni azok a fentebb említett vélemények, miszerint Monroe-val nehéz dolgozni, meg sem jelenik a forgatáson, vagy ha mégis, folyton belesül a szövegébe és a színésztanárain csüng. A kép ennél összetettebb volt: perfekcionizmusa, önbecsülése és lámpaláza mellett azt érezte, hogy a férfiak leereszkedőek vagy szexisták vele szemben, a rendezők pedig bullyingolják. Az eredmény szorongás és inszomnia lett, amit nyugtatókkal kezdett kezelni, amiből önmagát gerjesztő spirál lett. Miközben néhány éven belül a legnagyobb szexszimbólummá vált, ez a státusz az ő és a kollégái életét is megkeserítette.
A ma is ismert Marilyn-képet a mára kissé elfeledett Niagara (1953) erősítette meg, amely kifejlesztette a védjegyévé vált megjelenést: a platinaszőke haj mellett íves szemöldök, halvány bőr, vörös rúzs és szépségpötty. A színes noir-thriller agyonszexualizálja Monroe-t: az említett alvós belépő mellett látjuk zuhanyzás közben, illetve hosszan figyelhetjük hátulról, ahogy szűk kosztümjében, csípőjét ringatva sétál. Ám miközben azon gondolkodunk, hogy ez mennyire problematikus, bekúszhat az a gondolat is, hogy itt legalább nem a megszokott bárgyú kislányt kell alakítania a színésznőnek, hanem csalfa feleségként egy komplikáltabb karaktert, miközben a lélegzetelállító helyszínen bonyolódó történet is sötét fordulatokat vesz.
A máig népszerű, egymás variációinak is felfogható Szőkék előnyben (1953) és Hogyan fogjunk milliomost? azonban rögtön vissza is rántotta a könnyedebb műfajokba Monroe-t, egyben útjára indította a showbiznisz-béli karakterek végtelen sorozatát a színésznő karrierjében – akik tulajdonképpen mind egymás másolatai voltak. A tökéletes megjelenés és az éneklés ilyenkor legalább motivált: a látványos jelmezekben, színpadon előadott dalokkal Marilyn Monroe átmenetet képezett a színésznő és a showgirl között. Monroe jól énekelt, pontosabban ahogy a színészek többége, remek előadóművész volt: játékos, dinamikus, kacér, akinek a szájából az érzelmes melódiák és a pu-pu-pi-du-k is meggyőzőek voltak. Két I Wanna Be Loved by You és Diamonds Are a Girl’s Best Friend között a történet szinte mindegy. Szuper szexi előadóművésznő – férfiak – flörtölés – bohókás kalandok – általában boldogság. A sorozat jobb darabjai azt is megerősítették, hogy Marilyn Monroe nemcsak gyönyörű, hanem nagyon vicces is. Tökéletes időzítése, minden részletében átgondolt alakításai azonban mintha csak a szexiségének kötelező hordozói lennének. Alapvetően senki nem azért nézett Monroe-filmeket, mert olyan vicces volt, hanem hogy lássák őt. Ráadásul 1953 decemberében megjelent a Playboy első száma az ő engedély nélkül felhasznált fotójával – innentől senkit nem Monroe, a színésznő érdekelt.
Miközben Marilyn Monroe megpróbálta kezébe venni a sorsát, Koreában énekelt a katonáknak, hozzáment Joe DiMaggio baseballsztárhoz és kedvezőbb stúdiószerződést tudott kicsikarni. Játszott a maga korában sikeres, mára ismeretlen A folyó, ahonnan nincs visszatérés (1954) című Otto Preminger–Jean Negulesco westernfilmben, majd az igazi bukásnak bizonyuló, vulgárisnak bélyegzett Páratlan biznisz a színházi bizniszben (1954). A férfifantáziát immár nyíltan megéneklő, ámde kellemetlenül humortalan Hétévi vágyakozás Marilyn Monroe-t olyan jelenésként, a vágy kendőzetlen tárgyaként prezentálta, aki miatt a leghűségesebb férj is megbotlik, hiszen izzó szexualitásának képtelenség ellenállni – főleg, ha az asszony és a gyerek házon kívül van. Billy Wilder filmje a fehér nyári ruhás, kánikulában túlhevült Monroe-val megteremtette a 20. század egyik leghíresebb képét, s egyben tönkretette a színésznő házasságát: DiMaggiót annyira felemésztette a féltékenység a forgatásra szándékosan odacsődített több ezer rajongó láttán, hogy a pár 9 hónap után szétment.
Az elmúlt évekhez képest élete utolsó időszakában – miközben még mindig nem volt harminc éves – Marilyn Monroe ismét megpróbált függetlenedni a stúdiók szigorú elvárásaitól, és némi eredményt is elért. A keleti partra költözve Milton Greene fotóssal saját produkciós céget alapított, a Strasberg házaspártól method actinget tanult, pszichoanalízisre járt. Az előző évek hajtásához képest kevesebbet dolgozott, hozzáment Arthur Miller íróhoz, majd egy jobb szerződés értelmében maga választhatta meg a filmjeit: egyet a Foxnál, egyet függetlenül készíthetett.
Az új szisztéma első darabja a Buszmegálló (1956) volt, amelyért a maga korában dicsérték, Golden Globe-jelölést is kapott, mai szemmel viszont kifejezetten zavarbaejtő dráma. Látszólag ismét a szokásos előadóművészes szerepben látjuk Monroe-t, csakhogy ezúttal egy ősember szociális szintjén lévő cowboy, Bo (Don Murray) kezd „udvarolni” neki, pontosabban a nő beleegyezése nélkül eldönti, hogy ők márpedig összeházasodnak. A lecsúszott lokálban éneklő, egyszerű, erős tájszólással beszélő Chérie hiába próbál menekülni alkalmi kapcsolata elől, Bo a fizikai erőszaktól sem riad vissza, hogy maga mellett tartsa. A kegyelemdöfést az adja, hogy bár Chérie nagy nehezen kiszabadulna a kelepcéből, az állatias Bo végül „megjavul”, így a nő mégis rábólint a házasságra. A Buszmegálló társadalomképe furcsa módon vállalhatatlanabb, mint Monroe tingli-tangli filmjeié, az viszont kétségtelen, hogy ezúttal végre földhözragadtabb, realistább, komorabb szerepet játszhatott.
Ezek után talán meglepő, hogy az első független, Marilyn Monroe Productions-nél készült filmje, A herceg és a színésznő (1957) sem rugaszkodott el messzire a szereptípustól, ám az biztos, hogy Laurence Olivier rendezése a széria egyik legaranyosabb darabja. A címbéli színésznő (valójában showgirl) játszi könnyedséggel csavarja az ujja köré a németül káromkodó, merev és mogorva balkáni régenst (maga Olivier). Bár a forgatáson megkeserítették egymás életét, ráadásul Monroe gyógyszerfüggősége súlyosbodott és vetélése is volt, ebből a vásznon semmi nem látszik. A herceg és a színésznő talán annyiban árnyalja a megszokott Monroe-szerepet, hogy egyértelműsíti: ez a nő okos és talpraesett, amellett, hogy ellenállhatatlanul kedves is. Beilleszkedik az uralkodócsaládba, jó érzékkel kezeli az ügyeiket és a nehéz személyiségeket, maga felé hajlít mindenkit, így boldogsága jól megérdemelt. A film Amerikában nem, Európában viszont népszerű lett – bizonyára azért, mert nekünk tartogat néhány easter egget.
A forgatás után Monroe másfél évre visszavonult, hogy magára koncentráljon, újabb vetélést szenvedett el, majd máig legnépszerűbb művével, a Van, aki forrón szereti (1959) című újabb Billy Wilder-vígjátékkal tért vissza. Ha valaki csak egy filmet látott Marilyntől, az általában ez, és ez jól is van így: a pikáns vígjáték csúcsra járatja a „buta szőke” szereptípust. A nőnek öltözött Tony Curtis és Jack Lemmon lehetne akármilyen vicces, Marilyn Monroe bája nélkül mit sem érne az egész. Bár a forgatás ezúttal is nagyon nehéz volt, sokszor több tucatnyi felvételre volt szükség, az enyhén alkoholista Sugar törékenysége, naiv őszintesége és persze szexisége feledteti az újabb sztereotípiát. A film hatalmas siker lett, a szerepért Monroe megkapta egyetlen Golden Globe-díját, a Variety pedig úgy jellemezte, hogy „komika a szexepil és időzítés olyan együttesével, ami felülmúlhatatlan”.
Hogy tartsa a szerződését, Monroe újabb szünet után elvállalta a Szeressünk! (1960) főszerepét a Foxnál (a Van, aki forrón szereti függetlenül készült). A vontatott darab egyfajta morális tanmese lenne Yves Montand karakteréről, aki félreértés miatt nagyképű milliomosként beáll az off-Broadway revübe, majd megpróbálja meghódítani a naiv és jólelkű, a gimnáziumot esti iskolában végző Mandyt (Monroe). Montand és Monroe még úgy sem gyújtják fel a vásznat, hogy a forgatás idején viszonyuk volt – ez persze válságtünetnek is betudható, ami Monroe következő, egyben utolsó filmjében teljesedett ki igazán.
Bár Truman Capote eredetileg őt akarta az Álom luxuskivitelben főszerepére, a producerek féltek Marilyntől, így utolsó befejezett filmje a Kallódó emberek lett, amit Arthur Miller azért írt, hogy legyen drámai szerepe is a feleségének. John Huston filmje egy nagyon szomorú állapotot rögzített, amellett, hogy a történet is végtelenül kiábrándult: Monroe-ék házassága romokban, közeleg a válás, a színésznőt epekő kínozta, gyógyszerfüggősége miatt rengeteget aludt, így természetesen ez a forgatás sem volt könnyű. Ha hozzátesszük, hogy ez egyben Clark Gable utolsó szerepe is, aki már a premier előtt meghalt, Montgomery Cliftről pedig maga Monroe nyilatkozta, hogy az egyetlen általa ismert ember, aki nála is rosszabb állapotban van, kész csoda, hogy elkészült ez a melankolikus neowestern. Huston szerint azonban igazi érzelmeket rögzített a kamera, és a Kallódó emberek biztosan jó kordokumentum egy felejthetetlen jelenetsorral – a vadlovak befogása és megkötözése tökéletes szimbóluma nemcsak Monroe, hanem sok más színész életének is. Monroe hiperérzékeny karaktere pedig végső emlékeztető arra, hogy milyen szerepekből kellett volna többet játszania – ha az őt ebben a filmben is körülvevő, érzéketlen férfiak hagyják.
Marilyn Monroe 1961-ben nem forgatott, az egészségére koncentrált, majd 1962 tavaszán hozzákezdett a Something’s Got to Give forgatásához, amely a Közbelép a feleségem (1940) című Cary Grant-klasszikus feldolgozása lett volna. Míg arról pont sikerült sajtófotókat készíteni, hogy Marilyn meztelenül úszik a film egyik jelenetében, a forgatás többször leállt: a színésznő beteg volt, illetve azért is szünetet tartott, hogy John F. Kennedy születésnapján elénekelje a Happy Birthday Mr. Presidentet. A Fox végül megelégelte a csúszást, júniusban kirúgta és beperelte Monroe-t, ennek hatására viszont a férfi főszereplő, Dean Martin is kiszállt (emiatt őt is beperelték), és a film végül sosem készült el. Marilyn Monroe pedig néhány hónappal később már nem is élt: utolsó hónapjaiban fotózásokon vett részt, interjúkat adott, új szerepekről tárgyalt, mígnem 1962. augusztus 4-én a házvezetőnője holtan találta az ágyában. Halála oka barbiturát-túladagolás volt, s a bevett mennyiség, valamint a korábbi hasonló esetek nyomán a halálát öngyilkosságnak minősítették.
Marilyn Monroe hatását nehéz lenne túlbecsülni. A róla szóló könyvek, filmek tömege mind a titkát kutatják. Ő lett a Nő és a Díva, pedig ő nem pont erre vágyott. Marilyn Monroe-hoz mintha nem lehetne elég közel kerülni, mert nem tudunk betelni vele, jelenjen bár meg Andy Warhol printjein, előtte tisztelgő és őt parodizáló alakításokban, kispárnákon és bögréken. Marilyn Monroe valódi tehetség volt, aki azonban csak egyetlen oldalát domboríthatta ki, a többinek csak egy-egy alkalommal volt esélye megmutatkozni. Egyszerre volt a stúdiórendszer egyik legnagyobbra nőtt terméke és a sztárkultusz legnagyobb áldozata, hiszen traumáinak és törékenységének találkozása ezzel a státusszal gyilkos kombinációnak bizonyultak. Marilyn Monroe nem lesz még egy, de nem is szabad, hogy legyen.
