Pedro Almodóvar elkészítette a saját nyugdíjazása mellett érvelő filmet.
Almodóvarnak akkor is biankó csekkje van az élvonalbeli fesztiváloknál, ha szinopszis vagy forgatókönyv helyett csak rátenyerel a laptopra. Idén a Cannes-i Fesztivál még tovább ment: úgy engedték meg neki, hogy a hivatalos versenyprogramban szerepeljen, hogy a filmet már márciusban bemutatták otthon Spanyolországban, pedig egy A-kategóriás filmszemle számára ez eléggé nagy tabu, elvileg csak világpremiereket fogadnak be. A Keserű karácsony végignézése után egyáltalán nem tiszta, hogy a rendező mivel szolgált rá az ekkora méretű megelőlegezett bizalomra – a hírnevén kívül.
A film francia címe Autofiction, és ugyan kevésbé poétikus, mint a spanyol eredeti, cserébe sokkal deskriptívebb: itt tényleg egy Almodóvar-szerű auteur a protagonista, aki új filmje forgatókönyvével kínlódik, amelynek a főszereplője… egy filmrendező, aki új filmje forgatókönyvével kínlódik. Mindössze annyi történt hát, hogy Almodóvar megduplázta eggyel a metaszintek számát, de ezzel sokkal előrébb nem jutott ebben az önfikciós zsánerben, amivel kapcsolatban mindig élhetünk a gyanúperrel, miszerint valami ihlethiány az ihletője. És tényleg. Mentségére szólva ezt be is ismeri: „muszáj forgatnom, mert megdöglök” – vall színt ügynökének, sőt, azzal folytatja az önostorozást, hogy igenis tisztában van: lejárt lemez már, megfeneklett. De akkor minek kínlódni?
A válasz – már ha elfogadjuk annak – a Keserű karácsony nagyon későre kibontakozó főkonfliktusában van: nem mindenki komálja, ha ihletforrásnak használják az életét és a traumáit, még akkor sem, ha korunk legkörülrajongottabb sztárrendezője teszi azt. Van itt némi tépelődés arra vonatkozóan, hogy a fikció hogyan kannibalizálja a valós, megélt életeket, és hogyan lehet azt esszenciájában megragadni nagyvásznon, no meg hogy mindez mennyire etikus és elfogadható, főleg barátokkal, hozzátartozókkal – és aztán az egész egy hagyományosan almodóvari, túlfűtött, spanyolos szipogásban csúcsosodik ki. Bármerre menekülsz, saját magad rádtalál és beleírat téged a forgatókönyvedbe. Agyturkász legyen a talpán, aki megfejti, hogy az örvényszerűen szerveződő valósághéjak közül melyik az igazi. De Almodóvarnak nincs szüksége pszichológusra, ott vannak neki a nézők.
Erősen önéletrajzi anyagként a legjobban ők, a mester régi és igazi rajongói fogják értékelni, de sok újat nekik sem ad (főleg a hét évvel ezelőtti Fájdalom és dicsőség után), ahogyan a metafikciós filmek egyre terebélyesedő tékájában sem fogjuk új polcra helyezni. Stilisztikailag sem mutat változásra való hajlandóságot a spanyol legenda, de valószínűleg nem is várja el tőle senkit: pont ezért a túlszaturált piros-kék világért szeretjük, amiben a szereplők annyira, de annyira tudnak szenvedni. Új színfoltként talán csak az Almodóvar-pantheonhoz frissen csatlakozó Bárbara Lennie-t említhetjük (csak apróbb szerepben láthattuk korábban nála), aki rendezőnk alteregójának alteregóját alakítja, és első perctől kezdve belopja magát minden néző szívébe. Van itt még meleg- és female gaze-t vonzó sztriptíztánc, két szívbemarkoló női ének (egyik lemezről), irigyelnivaló lakberendezések tömkelege, és kevés, túlontúl kevés humor.
Persze, ez még így, csuklóból lezavarva is minőségi európai művészmozi, ha már lassan át is kellene adnia a stafétát másoknak. No de legalább megtudtuk tőle, hogy pontosan mi a kultuszfilm definíciója. Az nem ilyen.
