A Mona Fastvold rendezésében készült, Brady Corbet-vel közösen írt Ann Lee testamentuma egy nem konvencionális biopic-musical, ami legalább annyira ambíciózus, mint a páros által jegyzett Brutalista.
Az utóbbi év blockbusterjei között bőven találunk köztük kosztümös filmet. Sőt, mondhatni Hollywood újra felfedezte volna magának ezt a kifejezetten költséges műfajt. Az elsősorban streamingszolgáltatók felületein virágzó kosztümös dráma (a teljesség igénye nélkül: A korona, Bridgerton, Downton Abbey) mintha a mozivászonra emigrált volna. Az Oscaron is taroló Hamnet, a kevésbé jól sikerült Frankenstein vagy az igencsak megosztó Üvöltő szelek is mutatja, hogy ha bár nem aratnak osztatlan sikert, nézői igény határozottan van rájuk. A norvég származású Mona Fastvold is erre a vonatra ül fel, bár nem ma kezdte: 2021-es, Eljövendő világ című filmjében bebizonyította, hogy a már kommersszé vált műfajon belül is van helye a szerzőiségnek. Új filmjét az amerikai hatásvadászat mellett az európai formai kísérletező eszköztár is erősen meghatározza.
Fastvold összeszokott csapattal dolgozik: állandó alkotó- és élettársa a társíró Bradley Corbet, ez sokadik közös filmjük A brutalistáért Oscart nyert Daniel Blumberg zeneszerzővel, Amanda Seyfriedet rendezte már a Long Bright Fever című filmben és A zsúfolt szobában is, de az Ann Lee férjét alakító Christopher Abott is visszatérő az Eljövendő világ színészgárdájából. Ezt az mondhatni összeszokott stábot erősít a magyar technikai stáb és táncosgárda, a film ugyanis nagyrészt Magyarországon forgott. Közönségfilm is meg nem is; történelmi és életrajzi, de fikciós; musical, de mégis inkább zenés film – az Ann Lee testamentuma úgy rángatózik a műfajok és a definíciók között, mint a címszereplőt alakító Amanda Seyfried és gyülekezete a Szentlélek érintésének hatására, énekben, táncban kitörve.
Az Ann Lee testamentuma a 18. századbeli Angliában indul, a sékerek közösségébe vezet be, akik elzártan élnek, hitüket eksztatikus táncban fejezik ki, és a kor társadalmi rendjének ellentmondva egyenen kezelik a férfiakat és a nőket. A radikális vallási közösség alapítója a karizmatikus, látomásokkal megáldott Ann Lee, aki a vallás alapjául a közös tulajdont, a pacifizmust és a cölibátust teszi meg. Ez utóbbit gyerekkori averziói és a házasságban tapasztalt nem túl pozitív szexuális élményei motiválják, sőt, Ann egészen addig megy, hogy az eredendő bűn a szex volt, Ádám és Éva is ennek köszönheti a Paradicsomból való kiűzetést. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az újító szellemű, női nemű vallási vezetőt nem nézi jó szemmel sem az anglikán egyház, sem az Újvilág vallási vezetősége, de a tiszta hit által vezérelt Ann Lee-t persze semmilyen földi hatalom nem térítheti le az útjáról. Ezt a balladába illő életutat fogja össze a rendező 137 percben, sok zenével, és még több tánccal. Megpróbáltatás és megtorlás, felemelkedés és bukás váltakozása irányítja Ann Lee életének dinamikáját, érzelmi mélységeit és magasságait pedig táncban és énekben fejezi ki.
A film valahogy mégsem musical: a zenés betétek nem közvetítenek információt, nem párbeszédként és nem is monológként működnek. Szinte minden zenés rész tömegjelenet, alaposan megkoreografált, de improvizatívnak ható valóságos rítus. A Mamma Mia óta tudjuk, hogy Seyfried milyen remek képességű táncos és énekes, de Ann Lee bőrében ezt is egy új szintre emeli. Celia-Rowson Hall hipnotikus koreográfiái Blumbeg áttdolgozott, gospellé gyúrt kórusműveire mintha az ő testéből áradnának: a tökéletes alakzatok és a kamerára írt mozdulatok ellenére is van valami ritkán látott természetesség abban, ahogy Seyfried és a táncosok egész hada együtt mozog. A test a Szentlélek érintése által mozog, így megy ki belőle a gonosz – a testtel együtt mozognak az arcok (ami Hollywoodban egyre nagyobb kuriózum), és William Rexer operatőr kamerája is, elkerülve az öncélúság és a videoklipes esztétika lehetséges kátyúit.
Ez az ismétlődés és körkörösség nemcsak a koreográfiát, hanem a film dramaturgiáját is meghatározza. Minden dal egy ima, minden tánc egy meditáció, és ha valamiért, ezért lehet nagyon szeretni – vagy nagyon utálni – Fastvold filmjét. Mert amennyire jól áll a táncos részeknek a felfokozott érzelmi állapot és naturalizmus, annyira tűnik vékonynak és redundánsnak a történet. Ann Lee története négy évtizedet ível át, a hős születésétől a haláláig, végigvéve sikertelen házasságát, elvesztett terhességeit, a hit felé vezető útját, a beteljesülést, mindezt szubjektív perspektívából, Mary nővér (Thomasin Mackenzie) narrációjában. A film szinte mozgó festmények sorozata, amiket jó nézni, de a narratíva szentimentalizmusa, teatralitása és Ann Lee erős, de nem túl összetett karaktere miatt kimerül, hiába számítunk valami mélyen emberire és bűnösre, nem kapjuk meg. Ann Lee ugyanis tényleg olyan szent, amilyennek közössége gondolja, szigorú doktrínái mögött nem lapulnak feltörő elfojtások, zsarnokság helyett egy egységesen jó világrend megteremtése vezérli, ami szépnek szép, de végsősoron nem túl érdekes.
Nagyon kézenfekvő az összehasonlítás az ugyancsak a Fastvold-Corbet páros által írt, utóbbi által rendezett Brutalistával: két hős, két nagy formátumú ember, két sok akadállyal tarkított életút. Mindkettő a valóságban gyökerezik, és mindkettőben van egy túl nagy adag szentimentalizmus nemcsak a téma, hanem a forma felé is. Az Ann Lee táncfilmként nézve egészen kivételes, de minden erénye ellenére sem mond semmi újat sem az életrajzi film, sem a hit kérdésének terén. Hiába izzad vért a csodás Amanda Seyfried gyönyörűen felvett képeken Blumberg most is éteri és okos zenéjére, erre a filmre nem biztos, hogy sokáig fogunk emlékezni.
