„Halló, itt a Portyázó beszél! Tessék mondani, Finney feljöhet a hegyekbe játszani?” – ismét megcsörren az ifjabb Stephen King túlvilági vonalasa, a hívó fél pedig nem más, mint a magát Freddy Kruegernek képzelő Ethan Hawke.
Amikor a Blumhouse bejelentette, hogy a nagy sikerre való tekintettel folytatást készítenek a Joe Hill azonos című novellájából adaptált Fekete telefonhoz, nehéz volt nem egyből a – Hollywoodtól megszokott – többszöri bőrlehúzás vádjával illetni a projektet. Jóllehet a feldolgozást jegyző Scott Derricksonnak sikerült számos apró hozzátoldás révén egészestéssé duzzasztania az egyébként rövidfilmre elegendő alapművet, ám mivel a forgatókönyv átvette, sőt nyomatékosította az eredeti kerek befejezést, így egy esetleges második rész nagyvászonra erőltetése még a kasszarobbantás ellenére sem számított magától értetődőnek. Csakhogy a pénz beszél, a telefonnak tehát csöngenie kell tovább – akkor is, ha a Portyázó kiiktatásával már nincs miért újabb hívást kezdeményezni. A megoldással végül maga Hill rukkolt elő, „a legostobább ötletként” hivatkozva arra, ahogyan a maszkos rémet visszahozhatnák, míg Derrickson egy téli cserkésztábor traumatikus élményét építette bele a sequel sztorijába.
Túlvilági (ön)segélyvonal – Scott Derrickson: The Black Phone / Fekete telefon
A Fekete telefon olyan – fantasztikus elemekkel tarkított – nosztalgia-varázzsal tölti be a vetítőtermek sötétjét, ami leginkább a Stranger Things kisképernyős hódítására emlékeztet. Scott Derrickson rendezése nem pusztán feszült horrorfilmként képes borzongatni, hanem egy teljes értékű felnövéstörténet múltidéző bájával is kecsegtet.
Négy év telt el azóta, hogy Finney Blake (Mason Thames) kiszabadult az őt elrabló, előtte több sorstársával végző sorozatgyilkos fogságából. A lassacskán nagykorúvá cseperedő srác képtelen megküzdeni a Portyázó (Ethan Hawke) pincéjében átélt szörnyűségekkel, a benne dúló érzelmeket ezért jobb híján erőszakkal és drogokkal vezeti le. Látnoki erővel megáldott húgát, Gwent (Madeleine McGraw) közben egyre felkavaróbb rémálmok gyötrik, ami Finney-t józanságra, a folytonos önmarcangolás felfüggesztésére sarkallja, hiszen nagyon úgy fest, hogy a Gonosz valamiképpen visszatért a halálból. A túlvilági szálak a coloradói hegyekben futnak össze: az Alpine Lake keresztény ifjúsági táborban váratlanul életre kel egy hosszú ideje süket telefon, a bejövő hívást pedig muszáj lesz fogadni, máskülönben a Blake család és a Portyázó sötét titkai örökre a befagyott tó fenekén maradnak.
Hihetetlennek tűnhet, de a valamennyi plázahorror menetrendszerű folytatásával ellentétben nehezített helyzetből induló Fekete telefon 2 nem esik az önismétlés tipikus hibájába, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy nem elégszik meg a bevált recept újramelegítésével. Egyfelől Joe Hill „ostoba ötlete” meglepően organikusan fűzi tovább a lezártnak hitt történetet, másrészt az Ethan Hawke által megformált mumus „feltámasztása” magával von egyfajta dimenzióváltást, amely az elődhöz képest izgalmasabban aknázza ki az élők és a holtak világa közti átjárhatóságot. Ezúttal a játékidő jelentős hányadát Gwen látomásaiban töltjük, aminek köszönhetően az álom/valóság határvonal nem egyszerűen elmosódik, a végső összecsapás során konkrétan baltával ütik át azt. A két létsík elkülönülését vizuálisan is érzékelteti a film: az adaptációban már alkalmazott Super 8-as esztétika köszön vissza azokban a jelenetekben, amikor a telefonáló lelkek szellemalakban manifesztálódnak a lány számára. Ez a képi megoldás a méltán kultikus Sinisterrel vált Derrickson kézjegyévé, viszont most először bír fontos dramaturgiai funkcióval, amelynek leginkább a borzongatás látja kárát.
A kötelező jumpscare-adagot a film elejére koncentrálták az alkotók, cserébe a gore-elemek megszolgálják a 18-as korhatár-besorolást. A Fekete telefon 2 mégsem az olcsó hatáskeltésben érdekelt igazán, hanem az előzmény metaforába csomagolt mondanivalójának a továbbgondolásában. A Blake testvérek korábbi tortúrájával Derrickson – akárcsak Joe Hill a címadó elbeszélést is tartalmazó novelláskötete legtöbb szövegében – a felnövés pszichés korlátait tematizálta, ezzel szemben másodjára a traumafeldolgozás szükségességét és a gyógyulás lehetséges módozatait (vagy épp a folyamat merő félelemből való elutasítását) domborítja ki ugyanabból az alapkoncepcióból. Hollywood első számú katolikus horror-rendezője mindenesetre nem sokat bíbelődik a szubtextus beágyazásával: a film egyik tételmondata úgy hangzik, hogy a mélyre eltemetett traumáinkon csak akkor tudunk túllépni, ha felszínre hozzuk azokat, ami ebben a kontextusban szó szerint értendő, mivel a főszereplőknek egy fagyos tóból kell kiemelniük a Portyázó áldozatainak a holttestét ahhoz, hogy a démoni entitás elveszítse természetfeletti erejét.
Ha a 2021-es adaptációnak jogosan lehetett felróni a Stephen King stílusát és sikerműveit idéző motívumok túlhasználását, akkor itt a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikus slasherjei előtti főhajtás az, amivel láthatóan nem bírtak betelni az alkotók. A kamaraszituációt teremtő tábori helyszín, illetve a hóvihar sújtotta Alpine Lake-ben vesztegelő figurák a Péntek 13.-sorozatot juttathatják az eszünkbe, a jégkorcsolyán hasító rém előképe az 1983-as Curtainsben keresendő, az álom és valóság síkján szimultán zajló leszámolás meg szégyenérzet nélkül koppintja a Rémálom az Elm utcában 3. – Álomharcosokat. Míg azonban Freddy Krueger rémálom-birodalmának szabályai világosan le vannak fektetve a franchise-ban, addig Derricksonék mintha maguk is belezavarodnának néha a Gwen vízióiban megelevenedő transzcendens világ logikájába.
A Fekete telefon 2 végeredményben nem a megúszós sequelek sorát gyarapítja: szerencsére mer kockázatot vállalni, ráadásul érdemben bővíti az első film misztikumát. Az elődjénél egy fokkal kevésbé veszi komolyan magát, ami a bárgyú dialógusokat ugyan nem feledteti, de legalább kiküszöböli az adaptáció üres pszichologizálását. Scott Derrickson és C. Robert Cargill forgatókönyvíró ezúttal tényleg elvarrtak minden szálat, és remélhetőleg a plakátokra felkerült szlogent sem fenyegetésnek szánták. A túlvilági vonalast ugyanis nem lehet lenémítani, márpedig ha a „halál csak egy szó”, akkor a büdös életben nem fog alábbhagyni ennek az (el)átkozott telefonnak a csörgése.
