Olyan értelemben atipikus Netflix-mozi a Csúcsragadozó, hogy vasalás, mosogatás, porszívózás közben néha muszáj oda-odapillantani a képernyőre. De nem sokáig.
A Csúcsragadozó forgatókönyvét mintha két különálló sztoriból tákolták volna össze. Az egyik történet egy adrenalinfüggő nőé, aki közvetetten felelős pasija/sziklamászó-pajtása halálos balesetéért, ezért vezeklés gyanánt nekivág vízesésekben kenuzni, hogy megfelelő módon gyászolhassa meg a férfit, egyszersmind vessen végre számot saját lelkiismeretével is. A másik történet oldschool „minek ment oda”-ozploitation az 1978-as Véres hétvége (Long Weekend) vagy a Boorman-klasszikus Gyilkos túra (Deliverance, 1972) nemes hagyományában, ahol egy őrült helybéli a gyanútlanul vakációzó nő életére tör. A nő Charlize Theron, az őrült helybéli Taron Egerton, a gyászolandó pasi pedig Eric Bana, aki a film ötödik percét sem éri meg. És mindkét történetszál közepes.
Ha már forgatókönyv: Jeremy Robbins író egyik érdekes döntése az volt, hogy az égvilágán semmit nem mond el a főszereplő hölgyről a nevén kívül. Ez papíron bátor vállalkozás, és akár elegáns húzás is lehetne, hogy a karaktereket ne terhelje semmilyen háttérsztori, s kizárólag a cselekedeteik alapján alkossunk képet rólunk, viszont így az ausztrál gigasztár, Charlize Theron (aki a közelképeken tettenhérhető sebészeti beavatkozások alapján úgy tűnik, hogy kiiratkozott a „szépen, méltóságteljesen megöregedni” versenyből) fogódzkódó nélkül, bumfordi arccal merengve menetel végig a film első felén. Mígnem rádöbben, hogy vadászat tárgya. Onnantól már berosáltan cikázik a buja ausztrál tájban. Ezek a film izgalmasabb pillanatai – sajnos, kevés van belőlük. A készítők alig használják ki a helyszín adottságait, inkább csak képeslap mivoltában mutogatják, pedig lehetett volna ez egy szikár üldözős dzsungelthriller a Predator nyomán, ahol folyamatosan stratégiát kell váltanod, hogy túljárj a rád vadászó eszén.
Ehelyett a hibbant vadász elmeállapotát kezdik magyarázgatni valami himihumi freudiánus dumával, ezzel csapva el a néző étvágyát és oszlatva szét a suspense bármilyen maradványát. A gonosz háttértörténete gazdagabb lett, mint a protagonistáé, de ettől még nem lesz hátborzongatóbb, Egerton kurjongatásai inkább kamaszfiús játéknak tűnnek, nem tud igazi fenyegető erővé válni. Ezen a ponton már egy ideje nem is kérdés, hogy mire fog kimenni a játék: kié lesz a film címében is jelzett csúcsragadozói titulus? A sziklamászás így nemcsak a penitencia és a gyász, hanem a túlélés és a bosszú rítusa is lesz; a dzsungel törvényeinek elsajátítása azok azonnali alkalmazását is jelenti, hiszen nincs a hatalmas (és állatmentes) ausztrál tájban hely kettőnek. Ott rejtőzik a filmben valami remek irónia lehetősége – miszerint főhősnőnk mászásai mindig férfiáldozattal járnak –, de ha nincs rendesen felépítve a sztori, s ezáltal a karakterek tétje, a katarzis ugyanolyan távoli lehetőség marad, mint egy meghágatlan hegycsúcs.
A film másik kiaknázatlan aspektusa ember és természet viszonya – túlbeszéltnek tűnik, de mivel ember és természet is változik, mindig lehet újat mondani a témában. A Csúcsragadozóban az emberek – legyen az a ragadozó férfi vagy a kívülről érkező „alien” nő – tájidegen elemek, amit még jobban hangsúlyoz a hipermodern felszerelés, amit használnak természetjárásuk közben. Minél ősibb sziklák és vizek közé merészkednek, annál furábbnak hatnak méregdrága cuccaik, mint pl. Egerton számszeríja. S a film végén ugyan az utolsó pár métert önerőből, kötelek és karabinerek nélkül kell megtennie a győztesnek, a természetbe való visszatérés, összeolvadás nem történik meg. Hiába lesz fizikai és erkölcsi értelemben is győztes Theron alakja, ugyanúgy kitüremkedik a természeti harmóniából, mint a film elején, ahol zokni nélkül mászkál a norvég havasok szirtjein.
A remek 101 Reykjavík alapján még úgy tűnt, hogy Baltasar Kormákur a megújuló izlandi film izgalmasabb figurái közé fog tartozni. Az azóta eltelt negyedszázadban a Csúcsragadozóhoz hasonló hollywoodi bérmunkákban váltotta aprópénzre a tehetségét, amelyeknek legnagyobb erénye, hogy elkészültek és hogy munkát adtak párszáz embernek. Egyébként csak egy csepp a hatalmas Netflix-tengerben – nemcsak madártávlatból megkülönböztethetetlen, hanem ráközelítve is.
