A Breaking Bad alkotójának új sorozata tökéletes high-concept ötletre épül: a világon néhány ember kivételével mindenki boldog egy uniformizált társadalomban, a kívülállókat pedig erőszakkal próbálják „jó” útra terelni. Könnyen lehet, hogy a következő évek meghatározó popkulturális alkotásának indulását látjuk.

A Pluribust nézve azon kezdtem el gondolkodni, mennyire kár, hogy korunk egyik legmeghatározóbb vizuális történetmesélője, Vince Gilligan sosem tett kirándulást a mozi felé (csupán három mozifilm-forgatókönyvet írt). De közben rá kellett jönnöm, hogy amikor erre gondolok, valójában az a régi berögződés irányít, amely szerint a televízió szükségszerűen másodrangú médium, Gilligan következetesen épített életműve viszont épp azt hangsúlyozza, hogy a szerializált forma alkalmas, sőt talán a legalkalmasabb arra, hogy egyrészt sok órán és éven keresztül végigvitt karakterutakat figyeljünk, másrészt rétegelten beszéljünk arról, mi zajlik körülöttünk, milyen alapokra épülnek társadalmaink.

A Pluribus ezzel együtt markáns váltás is Gilligan pályáján. Az alkotó hősei eddig is küzdöttek az őket körülvevő világgal, ám ez a küzdelem az alapvető status quo elfogadásával történt. Walter White és Saul Goodman a mi világunk hősei voltak, akikre tökéletesen illett a „nem amit vártunk, hanem amit érdemlünk” frázis. Az önmagát is megvető ponyvaszerző, Carol Sturka (Rhea Seehorn) részben szintén ilyen karakter, de neki van a saját sikerességén kívül egy magasabb rendű célja: meg akarja változtatni a világot, de legalábbis valóban megérteni, mi zajlik körülötte, még ha közben időről időre el is terelik a figyelmét, meg is inog a nagy tervben. És persze kérdés, hogy a következő évadokban merre fejlődik majd a karakter, hiszen Gilligant eddig a bukásnarratívái tették naggyá.

A Pluribus első évada úgy indul, hogy néhány tudós feszülten nézi a monitorokat, mert szokatlannak tűnő rádióhullámokat fognak. Kiderül, hogy ezek révén egy vírus is érkezett, amivel a Föld szinte teljes populációja boldoggá, elégedetté, és egyúttal totálisan uniformizálttá vált. Mindössze tizenhárom ember van, akiket nem érint a fertőzés, közülük egy a főhősünk, Carol. A nő egyrészt megpróbálja kideríteni, mi történt, másrészt szeretne visszatérni a régi kerékvágásba. De végül is olyan kellemes minden, és még a nő magányára is van megoldása az új világnak, így egyre nehezebb lesz tartania magát eredeti elképzeléséhez.

Amit ezzel a sorozattal kapcsolatban rögtön el kell mondani, hogy tempója, építkezése nagyon más, mint a legtöbb kortárs szériáé. Az első epizódtól érezhető, hogy Gilligan nem egy évadban, hanem sokkal nagyobb szabású építkezésben gondolkodik, amivel viszont az is együtt jár, hogy a szezon nem válaszol meg sok kérdést, és inkább felvezet bizonyos irányokat, amelyek kifejtésére a következő években kerülhet sor. Persze ez a fajta tisztázatlanság nemcsak a jövőnek szól, a jelenben is kiválóan építi a feszültséget. Gilligan jól ismerte fel, hogy ennek az alaphelyzetnek a legszorongatóbb aspektusa épp az, hogy Carolnak fogalma sem lehet arról, mi történt. A fenyegetés így absztrakt marad, nem konkretizálódik, a nőnek tehát nem egy beazonosítható ellenséggel kell harcolnia, hanem sokkal inkább magával a korszellemmel.

A Pluribus főként azért bravúros, mert úgy tud nagyon aktuális lenni, hogy egyáltalán nem találhatók benne olcsó párhuzamok, a nézőnek szánt primer kikacsintások. Ez nem az a sorozat, ami konkrét politikusok neveinek emlegetésével tesz fel kérdéseket vagy fogalmaz meg kritikát, hanem a társadalmi berendezkedés alapjait kérdőjelezi meg. A széria egyik kulcskérdése a kommunikáció, aminek kapcsán nem véletlenül jut eszünkbe Gilligan többször is kifejtett AI-kritikája. A Pluribus világában ugyanis nemcsak a nyelvi különbségek nehezítik, hogy a karakterek szót értsenek egymással, hanem az is, hogy olyasvalakivel nem lehet beszélgetni, aki csak visszatükrözi, amit az ember hallani akar. Néhány év alatt kutatások sora jelent meg, hogy azért veszélyes, ha a mesterséges intelligenciát valaki lelki támogatás miatt használja, mert minduntalan azzal szembesül, hogy a rendszer azt mondja, amire az adott illető vágyik. Carol ugyanezzel küzd: gondosan rejtegetett táblájára vastag betűkkel írja fel, hogy az új társadalom tagjai nem tudnak hazudni. Vince Gilligan sorozata már egy olyan világról tudósít, amikor az üzenet csak közvetítő közegen át juthat el egyik féltől a másikhoz, és még akkor is számolnunk kell azzal, hogy fogalmunk sincs arról, a másik milyen szándékkal vesz részt a diskurzusban. De nagy jelentősége van a szavaknak is, például annak, hogy amikor az új világ felveszi a főhőssel a kapcsolatot, rendre „mi”-ként hivatkoznak magukra, mintha létezne egy olyan társadalmi konszenzus, egy közös érdek, ami mindannyiunkat zsinórmértékként irányít.

És többek között az az érdekes a Pluribusban, hogy egyszerre áll ki rendkívül erősen az emberi egyéniség értéke mellett, de közben arról is beszél, hogy egyedül egyikünk sem juthat sokra. Előbbi állítás egyértelműbben következik az alaphelyzetből: egy olyan világban, ahol a sematizmust kiáltják ki elérendő célnak, még egy olyan tökéletlen, hősnek aligha nevezhető ember is példaképnek tűnik, mint Carol. Finom egyensúlyi játék ez, a sorozat pont annyira mutatja be szarkasztikusan az új világrendet, hogy eszünkbe se juthasson oda vágyakozni, de közben megértjük azt is, miért alakulhatott ki egy ilyen berendezkedés. De Rhea Seehorn karakterén keresztül a sorozat arról is húsbavágóan beszél, hogy leginkább sebezhetővé minden embert a magány tesz. Mindannyian képesek lehetünk feladni az elveinket, ha felcsillan annak reménye, hogy legalább egy emberhez őszintén kapcsolódhatunk. Ebből a szempontból lesz fontos Zosia (Karolina Wydra) karaktere, aki Carol pártfogója az új világban. Rendkívül rétegelt élmény nézni kettejük kapcsolatát, hiszen egyrészt pillanatokra felcsillan a valódi érzelmek esélye, de közben végig ott van a fejünkben, hogy a szisztéma épp így andalítja el az ellene szövetkezőket.

Általánosságban is fontos eleme a sorozatnak (és ez a jövőben még jelentősebb lehet), hogy a lázadás különböző módozatait mutatja be. A játékidő nagy részében Carolt követjük, akit nem vádolhatunk azzal, hogy megingathatatlan lenne, sőt a történet egy bizonyos pontján komolyan felmerül, hogy elfogadja az új világ ajánlatát. Manousos Oviedo (Carlos-Manuel Vesga) viszont az a figura a történetben, aki mindenféle kapcsolatfelvételt megtagad, és az első évad végére Carol mellé sodródik. A következő évek kérdése lehet, hogy a belső ellenállása vagy a totális kivonulás lesz a célravezetőbb, esetleg a kettő hozza létre a vágyott szintézist.

Az Apple TV újdonsága a tekintetben is különleges gyöngyszeme a kortárs sorozatkínálatnak, hogy nem elégszik meg a forgatókönyv lefilmezésével, vizuálisan is gondol valamit a történetmesélésről. Az alkotók remekül bánnak a terekkel, tökéletes ellentétet képeznek a grandiózus totálok és az a szűk lakás, amelyben Carol él. Új-Mexikó pedig ismét tökéletes helyszín Gilligan számára, hiszen Albuquerque-hez viszonyítva egyszerre van nagyon közel és nagyon távol a centrum. A produkciós pozitívumok közül nem lehet kifelejteni Rhea Seehornt, akiéhez mérhető női alakítást utoljára televíziós sorozatban talán Sarah Snooktól láthattunk az Utódlásban. Seehorn játéka úgy konzekvens, hogy közben egyetlen reakciója sem kiszámítható, ugyanannyira hihető tőle Carol magánya, mint az a bizonyos cinizmus, ami minden cselekedetét áthatja.

A Pluribus már biztosan megkapja a következő évadot, Vince Gilligan pedig belengette, hogy három-négy évadnyi építkezéssel tervez. A kezdés alapján minden adott ahhoz, hogy ez legyen a következő évek legmeghatározóbb sorozata.