Ha máshonnan nem is, A Fehér Lótusz óta ömlesztve érkező társadalmi szatírákból tudjuk, hogy az egyik ember luxusa mindig egy másik ember gyötrelmébe kerül. De ha mindkettő láttán ugyanúgy tapsolunk, akkor mi magunk is részesei vagyunk a problémának.
A film a közösségi média utáni legkönnyebben elérhető, legpopulárisabb influenszerként a normalizáció egyik leghatékonyabb eszköze. Ennek belátásához elég csak az LMBTQ-közösségek megítélésére gondolni, ami ma bizonyosan máshol (az sem kizárt, hogy előrébb, de mindenképp máshol) tartana, ha a filmek és sorozatok nem foglalkoznának a témával emelt óraszámban. Ami ismerős az elfogadhatóvá válik. Így, ha remekül fotózott képeken azt látjuk, hogy valahol rendben van a bántalmazás, akkor azt hajlamosak vagyunk elhinni – akkor is, ha a tartalom éppen csak beszámolni akart a jelenségről, nem pedig népszerűsíteni azt. A gasztronómia világa a progresszió és társadalmi érzékenyítés kereszteshadjáratának egy, még meghódítatlan területe, ami olybá’ tűnik, nem volt eléggé „fancy” vagy reprezentatív ahhoz, hogy érdemes legyen felszámolni az ott megjelenő munkahelyi elnyomást. Az erről szóló műsorok pedig még bazseválnak is a dologhoz, vaskos kultuszt vonva a mérgező miliő köré. Noha a jelenségnek akadnak olyan pozitív szövődményei, amilyen például A mackó, A konyha vagy A menü, különbséget kell tennünk az abúzus intézményével élő, illetve visszaélő alkotások között.
Foodporn
Az étkezést számos okból szokás a szeretkezéshez hasonlítani, egyrészt, mert mindkettő élvezeti aktus (tud lenni), másrészt tulajdonképpen az élet ünneplésének (és nem mellesleg hasonló hormonok felszabadításának) lehetnek a forrásai. Ugyanakkor az evés épp olyan túlélési ösztön, mint a párzás, és mint minden ilyen, dichotomizáló hatása miatt az elfajzás melegágyává válik. Ahogy a szexet, úgy a táplálkozást is lehet fetisizálni, aminek ráadásul napjainkban egyre nagyobb a piaca (ha pl. a szexről tömegesen lemondó, evős kontentekben azonban feltörekvő japán kultúrát nézzük, utóbbira akár nagyobb is a kereslet).
Annak ellenére – vagy épp azért –, mert milliók élnek éhezésben, egyfajta beteges kultusz épül az evés köré. Táplálkozási irányzatok vallási felekezetekként válnak szét és fordulnak egymás ellen, a vegetáriánus ujjal mutogat a peszkateriánusra, a vegán meg máglyára vetné a paleóst – ha nem ütközne az elveivel a hússütés. Ezzel egyidőben a közösségi médiát elárasztják a teljes generációnkat meghatározó, felülről fotózott étel-aktok valamint az egyre népszerűbb mukbang-videók: az étkezés témájában is kimaxoltuk fetisizálást.
Ennek nyomán megjelennek a gasztronómiával, konyhával foglalkozó filmek torzulásai, amelyek egyszerre tudósítanak a jelenségről és katalizálják is azt. Mi pedig két pofára zabáljuk az ilyen alkotásokat, nem is igazán gondolva vele, milyen toxikus jelenségeket fixálnak. A kulturális binge eatingnek nevezhető jelenség így intráról interperszonális szintekre emeli a közönyt az elfogyasztott tartalommal kapcsolatban.
Eleségek luxuskivitelben – Mark Mylod: The Menu / A menü
Mark Mylod kulináris kamarathrillere az elit életképtelenségén gúnyolódik, ám vérre szomjas harapása fogatlan.
A szakácsok mind őrültek – ezt az axiómát jellemzően ők maguk is elfogadják, és nem kizárt, hogy egy 50 fokos konyhán 10-14 órát dolgozni azért, hogy mások pár perc alatt megegyék a művedet, igényel egyfajta sajátos elmeállapotot (ahogyan boncnoknak is adott embertípus megy). Ez a konyhaajtó innenső, forró, füstös atmoszfrájában elhivatottságnak, az azon túli külvilágnak pedig könnyedén őrültségnek tűnhet. Ám az, hogy a valóságban így van, nem, vagy csak részben mentesíti fel az erről szóló műsorok készítőit az alól, hogyan tálalják mindezt. És itt kell mindjárt megemlíteni a Gordon Ramsay-féle műsorokat. A mosogatófiúból lett sztárséf nagyot ment a sikertörténetével, melynek kulcsfontosságú része a káosz, az üvöltözések, a megalázás és az elnyomás különböző formái. Míg ennek gazdag ábrázolása önéletrajzi könyvében és az életéről szóló dokumentumfilmben magyarázható a valósághűség igényével, a 2004-ben érkező Ramsay’s Kitchen Nightmares című műsorát már nem mentesíti a felelősség alól. Elmondani, hogy bántottak minket, jogos panasz, de egyre hangosabban és szaftosabban adni elő, amikor meglátjuk, hogy a közönség csámcsog rajta (vagy pláne egyenesen bántalmazóvá válni az eladhatóságért) különösebb moralizálás nélkül is gusztustalan opportunizmusnak mondható.
Persze eddig is akadtak területek, ahol eredendően elfogadottabbnak gondoltuk a testi-lelki bántalmazást, ott van például a színészet, a balett vagy mondjuk a vízisportok világa. Ha ezekből a szubkultúrákból olyan hír érkezett, hogy egy-egy dolgozót, növendéket megaláztak, esetleg vertek is, könnyedén odavetettük, hogy „hát, ez ilyen”, sőt, akár az „aki kurvának áll...” kezdetű áldozathibáztató pozíciót is hajlamosak voltunk felvenni. De ezeknek az időknek vége. Ma már csuklóból tudunk olyan neveket mondani az említett területekről, akiket eltörölt a cancel culture az efféle, khm, hagyományőrző módszereikért. Ám a jelenség élt, él, és nem kizárt, hogy élni is fog, ha még mindig van olyan régió, ahol nem csak elfogadott, de tulajdonképpen kívánatos is ez a hozzáállás. Ráadásul a véresszájú szakács műsora akkora siker lett, hogy máig ontja magából a koncepciót átvevő kontentek hadát: Hell’s Kitchen (szintén Ramsay-vel), Hotel Hell (szintén Ramsay-vel), Bar Rescue (Jon Tafferrel), Masterchef – és még sorolhatnánk, akár magyar címeket is, amelyek gyengébbecskén ugyan, de maguk is abból próbáltak megélni, hogy a nézőt – puszta szadizmus vagy a séma-kémia miatt – elbűvöli az agresszió.
Ezzel az általa indított hullámmal Gordon Ramsay úgy nyitott új időszámítást a „főzősműsorokban”, hogy közben éppen a régi módszereket véglegesítette, nem csupán normalizálva, de egyenesen selling pointtá téve az abúzust. Persze mondhatjuk, hogy ez a szakma velejárója és a konyhai káoszt nem lehet ilyen rendszabályozás nélkül sikerre vinni, de talán nem ez az egyetlen hivatás, ami extrém fegyelmet és professzionalizmust igényel. A légiforgalom-irányítókról mégsem asszociálunk arra, hogy azt üvöltenék rádión a pilótának, hogy „most visszatakarodsz a légtérbe és megcsinálod ezt a landolást olyan simára, hogy ne forduljon fel a gyomrom a láttán”. Sem az idegsebészekről, hogy a rezidens első és utolsó szava is a „doktor úr” kell legyen, ha meg merészelné őket szólítani. Persze ettől még lehet, hogy ők is csinálnak hasonlót, mégsem asszociálunk ilyesmire róluk – s ez a lényeg! Itt mutatkozik meg a filmek és sorozatok felelőssége. És meg lehet nézni, mekkora hatása van még ma, a progresszivitás fénykorában is egy ilyen félrement normalizálásnak.
Konyha az egész világ – Alonso Ruizpalacios: La cocina / A konyha
A fesztiválközönség kedvenc szórakozása a versenyprogramokon való fanyalgás: ilyenkor születnek hatalmas megfejtések arról, hogy politikailag miért kerülnek be egyes alkotók, mások pedig miért szorulnak ki. Azért különösen szórakoztatóak ezek az eszmefuttatások, mert természetesen senkinek nincs hiteles információja a döntésekről – ám ettől persze még lehet igazság az össznépi fejtegetésekben, és tényleg elég érdekesen alakul a berlini pozíció a top fesztiválok világában.
Aki szolgáltat, az kiszolgáltatott
Mindjárt magunk ellen beszélünk, ha az utóbbi évek egyik legjobb sorozatát, A mackót hozzuk fel példának, hiszen egy ilyen produkció híján túlzás nélkül kevesebbek lennénk. A Jeremy Allen White fémjelezte konyhai széria függőségekről, gyászról, a kapcsolatok traumatizáltságáról beszél, közben az emberi egzisztencia legmakacsabb mocskait kapargatja fel. Nem véletlen, hogy Christopher Storer a tányércsörömpölés, a sistergő húsok, az elégedetlen vevők és a habzó szájú szakácsok káoszát választotta hozzá melegágyként. Carmen (White) a fine dining világából lép vissza a leharcolt családi szendvicsezőbe a bátyja öngyilkossága miatt, így testvére mellett fényes karrierjét is el kell gyászolnia. De mi siratnivaló van egy olyan munkán, ami a flashbackekből láthatóan gyakran megalázással és embertelen küzdelmekkel telt? Nem mintha bármilyen nagy sikert vagy áttörést el lehetne érni gyötrelem nélkül – de nem mindegy, hogy azt az adott terület nehézségei okozzák, vagy a munkakörnyezet toxikussága, akár éppen azok a feletteseink (amilyen a sorozatban David Fields is), akiknek bizakodva adtuk a kezébe a láthatóan mindennél fontosabb karrierünket.
A gyermekkori bántalmazás, elhanyagolás áldozatainak egyik legjellemzőbb tünete, hogy nem hagyják ott a személyt/környezetet, aki/ami a sérelmeiket okozta, helyette a végsőkig megpróbálják bizonyítani neki, hogy érdemesek egy jobb bánásmódra. És ha meg is próbálnak kilépni, komoly önismereti munka nélkül rendre visszatérnek egy hasonlóan bántó közegbe, mert csak az ismerős számukra. Carmen betegesen bizonyítani akart a fine dining világában akkor is, mikor a felettese porrá alázta, majd ugyanúgy bizonyítani akart a koszos büfében is, holott az minden mentális épségét felemésztette. Honnan ez az elvakult kényszer, ami nem néz sem helyzetet, sem pénzt, sem befektetett energiát, csak azt, hogy megmutathassa: kiérdemli az elismerést?
A kérdést a karácsonyi epizódban (S2E6) megismert, Jamie Lee Curtis által alakított anya történetszála meg is válaszolja. A testvére halála miatt hazatérő Carmen számára a munka egyet jelent a családdal, a család pedig mérgező környezettel, így egyiket elhagyni sem lehet opció. Ennek ábrázolásával A mackó milliók történetét mondja el, de ennek hitelességéhez muszáj volt a konyhai létbe ágyaznia a cselekményt, hiszen itt társadalmilag elfogadott, sőt romantizált a toxikus munkakörnyezet. Ha ugyanez az sztori mondjuk optikusok közé zajlana, a néző azonnal felkapná a fejét a megalázásokra, kizökkenne és epizódokon át tartana a produkciónak, míg egyáltalán elfogadtatná velünk, hogy bizony, itt ez a dolgok menete. A szakácslétben azonban mindez már adott, a befogadó fel sem néz a normalizált állapotok láttán, sőt hiánytalanul adaptálni tudja saját válogatott sérelmeit is a történetbe. Storer ezirányú számítása pedig annyira bejött, hogy 21 Emmy-díjat és bődületes nézői rajongást szerzett vele.
Tényleg minden másodperc számít – Christopher Storer: The Bear / A mackó (2. évad)
A pokol vendéglátós tornácára ereszkedő A mackó második évada ott folytatódik, ahol az első véget ért: a chicagói szendivcsezőt és legénységét késhegyni távolság választja el a csődtől – és attól is, hogy méltán híres legyen. Az új évadban több időt töltünk konyhán kívül, a tányércsörömpölés feszültségét és a két fogás közti idegösszeroppanást életigenlő pillanatok és hőseink családtagjainak ordibálása váltja fel.
Film- és Michelin-csillagok
Talán éppen ezen a sikeren felbuzdulva készített filmet a témában Alonso Ruizpalacios is. A konyha egy Times Square-n található, felkapott étterem csapóajtó mögötti világát mutatja be, azokat az életképeket, amik a gondosan szűk fókuszú éttermi ételfotókon nem látszanak. Egy tucat (javarészt) bevándorló igyekszik nagy erőkkel, hogy estéről estére le tudják nyűgözni a vendégeket, akik csak azért járnak ide, hogy azzal másokat lenyűgözzenek. Beteg egy szisztéma, de nincs idő ezen fennakadni, rohanni kell, a csapat ezer hőfokon ég, főleg, amikor kiderül, hogy előző este eltűnt a kasszából 800 dollár. Ez nagyjából négy ember vacsorájának felelhet meg egy ilyen helyen, de ahhoz mégis elég, hogy az etnikai súrlódások, a nyelvi különbségek és a hierarchia okozta stresszt forráspontig hevítse, és végig feszültségben tartsa a filmet.
A konyha poroszos szigorában angolosra sütnek és spanyolul kurvaanyáznak, miközben a filmnyelvi megoldások már-már giccsbe hajolva igyekeznek túlstimulálni a néző érzékszerveit. Ám hiába emelkedik mindettől szinte epikus magaslatokba az egész, a dráma mégis pont a bűzös élethűsége miatt a legkiemelkedőbb. Mindez az őrület pedig láthatóan egy csak egy témában tudott szürrealitása mellett is kifejezetten valósághű maradni. Igaz, hogy a konyha már a kezdetektől fogva a nyers indulatok és a nyomorúságos életszerűség eszköze volt a filmekben… Részeredményként elkönyvelhetjük, hogy a kitchen sink realizmusból ránk maradó dühös fiatalokat rehabilitálni ugyan nem sikerült az elmúlt évtizedekben, de legalább mázat von köréjük a művészi ábrázolás.
Ám nemcsak realista, hanem egészen elvont és véres agymenéseket is el lehet adni ebben a miliőben. Mark Mylod döntése is helyesnek bizonyult, amikor A menü című társadalmi szatírába oltott pszichológiai horrorának egy, a kiszolgálásban megtébolyult karaktert állított az élére. Az egykor útszéli burgerezőben dolgozó, mára azonban a fine dinerek legfainabbikát vezető Ralph Fiennes egy titkos vacsorára hív meg néhány szerencsést a felső tízezerből, majd… halomra öli őket. A Gordon Ramsay-biográfia vad spin-offjának is beillő történet remek színészekkel és izgalmas történettel állít torz tükröt annak, hova vezethet az az elnyomás, amit szabadságként árulnak a társadalmi létra aljáról éhesen felfelé tekingetőknek. Mert hát erről van szó: ahogyan a sport (és vele a sportfilmek) úgy a szakácslét (és az ezt feldolgozó mozik) is azzal kecsegtetnek, hogy itt tehetséggel bárki kilőhet a nyomorból, és egyenesen a Michelin-csillagok között landol. De közben akkor is csak kiszolgál másokat! Ilyeténképpen A mackó főhőse a gasztrofilmek Anorájának nevezhető, hiszen évtizedek üvöltözését, izzadtságát, tanulását és önfeláldozását is meg tudja semmisíteni egyetlen étlen vendég, aki fintorogva eltolja a tányért maga elől, mert nem tetszik neki a petrezselyem a 25 évnyi szakmai fejlődés tetején.
De hát ez ilyen… És persze nem csak a szakácsszakma van kitéve a befogadó kénye-kedvének. Viszont – ha már Anora – prostikról mégsem szoktunk tamponreklámokba illő belső békét vagy az élet kiélvezését hirdető filmeket látni. A gasztrofilmek másik csapásvonala viszont magáról a gyönyörről tudósít, ahol az étel az élet habzsolásának erotikába hajló metaforájaként vagy a karrier csúcsaként jelenik meg. Az Ízek imák szerelmek, a Bor, mámor, Provence, a Csokoládé, de még inkább a Julie & Julia - Két nő, egy recept vagy A séf (Chef) a maguk meseszerű pozitivitásával hamis propagandáivá válhatnak egy olyan területnek, amely sokak számára brutális traumák színtere. Persze ettől még lehetnek ezek élvezetes filmek, és rajonghatunk értük kedvünkre, de ha közben ugyanúgy tapsolunk annak is, amint Gordon Ramsay két kockakenyér közé szorítja a kiskukta fejét – jelezve, hogy a lány egy idióta-szendvics –, az mégis felveti némileg a nézői felelősség lehetőségét. Ám minket láthatóan nem érdekel, mennyire mérgező ez az egész – csak menjen valami a TV-ben, amíg megesszük a mirelit pizzánkat.
A profi, az amatőr és az ázsiai – Szakácsok filmen
A téli ünnepek bűvkörébe kerülve valahogy mind kicsit hedonistábbakká válunk, hiszen „egy évben egyszer igazán megérdemeljük”, és ez – a gyakran teljesen indokolatlan kényszervásárlás mellett – a kulináris élvezetek kiteljesedésében is megnyilvánul. A gasztrofilmek mindenképp jól passzolnak tehát a karácsonyi-újévi időszakhoz, remek inspirációs forrásként szolgálhatnak: mindannyian megtalálhatjuk azt a filmes szakácsot, akivel a leginkább tudunk azonosulni, és akitől ötleteket meríthetünk. Akár több karakterből is összegyúrhatjuk a kedvencünket: lehet az egy kicsit francia, egy kicsit olasz, egy kicsit patkány, vagy egy kicsit Hannibál is akár. Lássuk hát az alapanyagok sorát!
