Egyes filmjelenetek beleégnek a gyermeki tudatba. Alighanem azért, mert formálódó érzékenységünk alapvető érintkezési pontjait érintik, és valami titokzatos összefüggést szikráztatnak fel.
Szüleim bölcs óvatosságának köszönhetően én és a tesóim még a komótos és relatíve gyerekbarát későszocialista tévé kínálatából is ritkán nézhettünk felnőtteknek való filmeket. Kiskoromból mégis élénken megmaradt az Onedin családból a matrózok mosogatólé-ivó versenye. Borzongató volt nézni a komikusan eltúlzott öklendezéseket és nyeldekléseket, a túljátszott marconaságot és koszlottságot. Mindez alighanem egy bluebox közepén álldogáló stúdióhajó fedélzetén zajlott valahol Angliában, és a szereplők este kimosakodva koktéloztak, klubokba jártak. Ráadásul mikor idehaza vetítették a filmet, a benne pompázó markáns férfiúk már középkorú-számba mehettek, a vén hajósinasok talán nem is éltek, a csigás hajzatú, lélegzetelállító ifjú lédiknek pedig kezdtek csókolommal köszönni a kamaszok.
Izgalmas szétszálazni, mi az, ami miatt ilyen jól emlékszem a jelenetre, és vajon miért. Alighanem az ragadott benne torkon, hogy sejtettem, mit kapnék én, ha hasonló versengésre venném rá öcsémet és húgomat. Ráadásul zsigeri undor is társult a gondolathoz, hiszen a saját otthoni csetreszünk koszos vizét sem kóstoltam volna meg semmi pénzért, nem hogy egy alighanem klasszisokkal kétesebb tisztaságú, sokszáz évvel azelőtti konyha löttyét. És ott leselkedett a tízéves énemnek elborzasztó sejtelem is, hogy minden bizonnyal van az a kiszolgáltatott, nyomorult helyzet, amikor az ember visszaissza a vizeletét vagy boldogan szabdal ki valamennyit a felpuffadt, utcán talált lódögből. Nagyszüleim elbeszéléséből ez félreérthetetlenül kiderült. Nyilván bevillant, hogy szocializmusbeli nyugis kis létezésünk díszleteinek biztonsága sokkal kevésbé rendíthetetlen, mint hinnénk.
Másik triggerpontot érinthetett Monte Cristo grófjának izzó, rémisztő szemgolyója, melynek színe elváltozott, ha valakit elkezdett hipnotizálni. A kamera által mind jobban felnagyított arc kényszerítő, misztikus erejétől még a csontomon is hideg citerázott. A hatalommal való visszaélés napi gyakorlata vett körül minket a matchboxomat önkényesen elkobzó, és soha vissza nem adó, sipító hangú Angyalné igazgatótól a magyartanárig bezárólag, aki letépte a keresztet egyik osztálytársam nyakából. Bőven volt hová kötnöm ezt a bénító kényszert. Kivéve, hogy tanáraink misztikus karizmája meg sem közelítette a hősies regényhősét.
Hasonló, bár más természetű titokzatosság lengte körül Hanyi Istók figuráját. Ő volt A névtelen vár természetbe visszavadult, víz alatti Mauglija. Kopoltyúval lélegezhetett? Ördög tudja, hogy csinálta… Persze, hogy kitöri a sikítófrász az ember gyerekét, aki éppen a világ működési sémáit próbálja feltérképezni, a tény, hogy bármely élővízből előbukkanhat egy csupaszőr, talán nem is evilági gnómfigura, ferde szándékokkal rejtelmes agyában. A bárhol és mindenhol megbúvó átkok erejét jelenítette meg a kis fickó személye, és ehhez képest csalódás volt, mikor kiderült, csupán egy jószándékú, agyilag némiképpen visszafejlett, karambolos lényről van szó. Oda a vérfagyasztó rejtelem mítosza!
Anyai dédnagyapám császári és királyi udvari főorvos lévén, tudása genetikai úton átszivárgott nagyanyámba, majd édesanyámba, akik így ellentmondást nem tűrő házipatikusként gyógyítottak minden hatósugarukba eső kicsit és nagyot. Vagyis a test épsége (a két világháború eleven, gyakran idézett emlékezete miatt is) eléggé központi kérdés volt otthonunkban. Ne egyél hideget, ne járj mezítláb, legyen rajtad sapka, sál, kesztyű, pulóver, jégeralsó, készülj fel, mert a túlélés záloga, hogy minden lehetséges bajt előre kiszámítsunk és elkerüljünk. Ez a legfőbb családi érdek! Másfelől rengeteg lovagregényt, gengsztersztorit és indiános könyvet olvastam, minek következtében a lenyakazások, levágott végtagok, lekanyarított skalpok elképzelt vérfürdője egészen természetes részét képezte mindennapjaimnak. Nem csoda, ha borzongó kíváncsisággal néztem A fekete város ominózus jelenetét, melyben a meggyilkolt lőcsei bíró tetemével hosszan vonuló atyafiak bosszúból a kifolyó vérrel mint határvonallal foglalnak földet maguknak a havas határban. Az is evidensnek tűnik innen nézve, hogy tudat alatt keveredhetett bennem a vérség, a családi identitás büszkesége és a kivéreztetett test brutális víziója.
Ma sem tudom a francia krimi címét, melyben a főhős egy bogárhátú Volkswagennel menekül, mikor az autópályán megelőzi egy kamion. A háta mögött egy másik kamion követi a kocsit, és barátunk hiába próbál visszaelőzni, az előtte haladó jármű mindannyiszor kígyózva állja útját. Aztán hátulról feltűnik egy harmadik kamion, mely oldalról szorítja be a Bogarat, majd szépen beterelik egy tágas parkolóba. Ott aztán oldalról teljes sebességgel nekirohan egy negyedik kamion, galacsinná préselve a karosszériát a bent ülővel együtt.
Édesapám dzsúdóedzéseket tartott, mindannyian űztük ezt a sportot, így aztán az önvédelem és a testi erő központi kérdésként volt jelen az otthoni térben. Erősítettünk, futottunk, edzettünk, gyakoroltunk, abból kiindulva, hogy a „szelíd út” (Ju-do) harcosa technikája révén nála komolyabb erőkön is felülkerekedhet. Ugyanakkor az olvadó Kádár-kor még mindig tele volt a hivatalos erőszakszervezetek keltette kisebb és nagyobb félelmekkel. Érzékelhetően létezett egy mindent elsöprő, köznapjainkat is befolyásoló, abszolút erő, mellyel szemben a legjobban kigyúrt és felkészült szamuráj is tehetetlen volt. Ráadásul a farkasmosoly mögött, a készülődő peresztrojka földindulása közepette aligha tudhattuk biztosan, nem bukkan-e elő egy alkalmas pillanatban három-négy kamion a semmiből, hogy matricává préselje az engedetleneket.
Felnőtté formálódásomat végigkísérték a filmek, 1989-90-ben tízalkalmas, százforintos diákbérlettel járkáltam a Tabánba és más műintézményekbe, főként francia és cseh újhullámos filmekre, melyek hatalom és etika kérdéseit feszegették. Klassz mellékzönge és ráismerés volt, hogy Godard-éknál a legnagyobb sefteseket és maffiózókat időnként möszjő Kovácsnak hívták. Rettentő romantikusnak és megvilágító erejűnek tűntek a sildes sapkás bölcsész társadalmi beilleszkedése szempontjából a ballonkabátos, tragikus, szabadságittas szerelmek. A gyermeki csínytevések és a felnőttes határsértések.
Vagy éppen a totális groteszk orgiái, mikor a Menzel-féle Hóvirágünnep vadásza kerékpárra pattanva ered az elszabadult vaddisznó nyomába, de minthogy biciklizni nem tud, két koma támogatja, és így loholnak ügyefogyottan, miközben a jágermeiszter próbálja becélozni a jóravaló állatot. Végül hol máshol kötnének ki, mint éppen egy osztályteremben, ahol a kontyos szocialista tanítónő és a kantárosnadrágos csehszlovák gyerekek sivalkodva kapaszkodnak fel a padokra a megrémült bestia elől. Az edukatív célzattal bekövetkező mészárlásnál viccesebb és egyben sírnivalóbb jelenetet keveset láttam. Megfejelve azzal az abszurd áhítattal, amellyel a cserepesnövényről letört zöld gallyat illesztik a sebnyílásba, ahogy az dukál. Együtt van minden, ami szem-szájnak ingere: az élet szent horrorja, a puskás erőszak nevetségessége, a kötelező oktatás merevsége, a naiv gyermeki borzadás és ujjongás.
Legfőbb kedvencem, ez nem is kérdéses, Jim Jarmusch Éjszaka a földönje, ez a tökéletes szkeccsfüzér, mely nem csupán videoklipek, vázlatos helyzetgyakorlatok párhuzamos egymásutánja, hanem bonyolultan szervezett, mélyből magasba ívelő mű, mely totális filmélményt nyújt. Annyiszor láttam, és olyan mélyen belém ivódtak a jelenetek, a csattanók és dialógok, hogy mikor VHS-kazettán megvettem, hogy feleségem is megnézhesse végre, firtató kérdésemre azt felelte, így sem rossz a film, de biztos még sokkal jobb lenne, ha nem tudná már minden jelenet elején az összes poént és a végső kifutást is. Szóval sikerült lespoilereznem, és ilyenformán hatástalanítani kedvenc filmemet életem szerelme számára. Ha ilyenre éreztek kísértést, semmiképp se tegyétek, jóemberek! Később Zsámbékon, ahol élünk, plébániai filmklubot vezettem fiataloknak, s persze ott is sorra került ez az alkotás. Így megint legalább kétszer meg kellett néznem, először mikor kijegyzeteltem, másodszor mikor levetítettem. Eleve hatalmas hangulatot kelt a filmet jellemző kétféle sebesség. Egyfelől meditatív, karcos Tom Waits-melódiákkal kísért városnézések zajlanak az éjszakában, a nagyító alá vett helyszíneken, Los Angelesben, New Yorkban, Párizsban, Rómában, Helsinkiben. Aztán mire teljesen bezsongunk már a tömény atmoszférától, egy-egy parázs jelenet, életút-koccanás következik az éppen adott város taxisofőrei és utasaik között.
Minden karakter cseppben-a-tenger elven mutatkozik be, a rövid taxiút során derül ki, melyik szereplő honnan hová tart, mik a legfőbb tétek, a legizgalmasabb ütközési pontok életében. Felejthetetlen, filmvászonról lemászó, hús-vér fazon például a Béatrice Dalle által alakított vagány vak lány, aki a látáskárosodottak létkörülményeit elképzelni is képtelen, tahón röhögcsélő afrikai sofőrt pár menetben kiütéses győzelemmel viszi padlóra. Roberto Benigni egy idős papot kínoz szó szerint halálra tébolyult vezetési stílusával és gyerekkorától fogva egyre súlyosbodó szexmániáját fröcsögős részletekbe menően taglaló „gyónásával”. Wynona Ryder vadóc, autómániás karakterével pattintja le Gena Rowlands-et, a lélegzetelállítóan elegáns, ám felületesnek tűnő üzletasszonyt, no meg egyben a modellkarrier igézetét is, mely cseppet sem hatja meg a babaarcú, de rágót csámcsogó, csavarkulccsal mesterien bánó fiús amazont. A New York-i jelenetben a naivan bénácska, elfogódott kelet-német bevándorló kulturális sokk-szériában szikrázik össze utasával, a baromira laza brooklyni sráccal, aki kétségbeesetten próbálja összetartani balhés családját. A másik csúcspont, a helsinki szín pedig az emberi fájdalom mélységes bugyraiba kalauzol egy groteszk versengésben, ahol az győz, akit durvább csapásokkal sújtott a balsors. A jelenet bumfordi báját csak fokozza a három cimbora által elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkohol. Kimeríthetetlen helyzetkomikum-gyár, s közben szinte tapinthatóan valóságos arcok panteonja. Ennél szomorúbban vidám vagy vidámabban szomorú filmet keresve se találhat az ember.
Hadd hozzam még ide ötvenes éveim egyik csodáját, a Wenders-féle Tökéletes napokat. Akciófilm-rajongók erős gyorsításban nézzék, vagy lassuljanak le, dőljenek hátra, és élvezzék a hömpölygő sodrást. Egy tokiói vécépucoló mindennapjai. Egykori gyerekes poénunk szellemében: „Matata Kakiba”. Tartalomleírásként tényleg olyan, mint egy rossz vicc. Miközben a mozi maga a szikárságában lírai csoda. Alap a tökéletes alázat, mellyel a minden drámaiságot vagy gusztustalan tucskolást nélkülöző, zökkenőmentes munkavégzést mutatja be a főhőst alakító Jakusó Kódzsi. A repetitív felkelések, beágyazások, étkezések, jövés-menések, autózások, lefekvések az élet liturgikus cselekménysorát mutatják be a maga teljes letisztultságában (a felszínes szemlélő számára: unalmasságában). Közben az izgalmasan modern vécéépületek esztétikája felesel a közönséges funkcióval. Ahogy a toi-toi-bácsi irodalomrajongása és falomb-árnyék-fényképező, artisztikus megszállottsága is mondhatni „szaftos” foglalkozásának ellenpontjaként jelenül meg. Bizony, ennek a stábnak elhisszük, csupán nézőpont kérdése, valaki fostalicskázásként vagy a köztisztaságon való szent ügyködés gyanánt fogja fel ezt a mesterséget. A végtelen, ám tartalmas magányban csak úgy fürdünk a lomha tempójú narráció során. Ám az időről időre bekövetkező találkozásokban megtört sorsok, fájdalmas életpályák villannak fel töredékesen, a nézőt a mélymerülés élményével ajándékozva meg. Életem egy nehéz korszakának ez lett a vezérfilmje, teljes lényemmel tudtam igent mondani a felmerülő kérdésre, hogy vajon tényleg így kell-e élni az életet. Pedig a művészet, elvileg, ugye, nem adhat receptet, legfeljebb szikével feltárja a sebeket. Aztán jön egy-egy igazán szabad alkotó, aki fittyet hány az efféle öreg babonákra, inkább gyógyítani szeretne, és képes rá anélkül, hogy egy pillanatig is feladná tisztán művészi ambícióit.
