A migrációt színre vivő mozgóképi alkotásokkal kapcsolatban a kérdés az, hogy a miképpen, milyen előfeltevések mentén konstruálják meg az idegent, a másságot, és ennek során milyen eszközökkel próbálják elkerülni a leegyszerűsítő ábrázolásmódokat – már ha egyáltalán ez a céljuk.  

Az állampolgár című magyar játékfilmet, mely egy afrikai menekült, menedékkérő állampolgárságért folyatott küzdelmét és szerelmét meséli el Budapesten, 2017-ben mutatták be, két évvel az európai migrációs válságot követően. Köztudomású, hogy 2015 nyarán elsősorban az arab tavasz és a szíriai háború következtében menekültek milliói lepték el papírok nélkül, a zöldhatáron átkelve Európát. Mivel Magyarország a migráció balkáni útvonalán helyezkedett el, így Szerbia felől áramlottak az országba a közel-keleti és észak-afrikai konfliktusok hatására meginduló embercsoportok. A magyar kormány a déli határ mentén felállított szögesdróttal igyekezett megfékezni a beözönlőket, s ez valóban jelentősen csökkentette a zöldhatáron át az országba lépők számát. Ezzel egy időben migránsok elleni kampányba is kezdett, melynek fő üzenete az volt, hogy a döntő részük gazdasági okokból, illegálisan és nem segítendő menekültként érkezik az országba. A kampány azt is hangsúlyozta, mindez szervezetten történik olyan befolyásos üzletemberek segítségével, mint Soros György, országszerte óriásplakátok hirdették (majd törvény is született arról), hogy a nevezett üzletembert meg kell állítani („Stop Soros”), máskülönben fennáll annak veszélye, hogy migránsok árasztják el a Kárpát-Medencét és Európát.

Mindebből most – Az állampolgár és egyáltalán a filmi reprezentáció szempontjait előtérbe helyezve – elsősorban az a kettősség érdekes, hogy néhány valóban válságos hónapot leszámítva a migráns, a menekült, a bevándorló nem a valóságban, csupán a média virtuális terében (döntően képek és mozgóképek formájában) jelent meg Magyarországon. S ez a helyzet óhatatlanul is felveti a képi megjelenítés, a médiareprezentáció problémáját. A migrációs krízist, a migránst színre vivő filmeknek ugyanis szembe kell nézniük az idegenség, a másság megjelenítésének, reprezentációjának problémájával, miszerint egy olyan fenomént akarnak ábrázolni, vagyis jelen-valóvá tenni, mely eredendően távol levő, hisz ezért idegen. A migráció jelensége az eltérő kultúrák, nem ritkán eltérő etnikumok, rasszok találkozását jelenti valójában, a bevándorló (migráns) és a befogadó közösség találkozását. Az európai kultúrkörből érkező alkotóknak, rendezőknek tehát az idegen hozzáférhetetlenségéhez kellene hozzáférnie, és azt re-prezentálnia. Bernhard Waldenfels német filozófus a vázolt paradoxont így fogalmazza meg: az alapvető feszültség vagy ellentmondás abból keletkezik, hogy az idegen reprezentációja – jelentsen ez bármit is – olyasmit igyekszik reprezentálni, ami megtagadja és elkerüli a reprezentációt; és az, ami ellenáll a reprezentációnak, úgy tűnik, nem más, mint éppenséggel a másik mássága, az idegen idegensége.”¹ Az etnográfia tudománya az othering terminussal jelöli azt a folyamatot, amikor az etnográfus, vagy egyáltalán az idegent reprezentálni akaró ember a másikat (az eredendően távollevőt) megalkotja, megkonstruálja éppen a reprezentáció, a jelen-valóvá tétel során.

A migrációt színre vivő mozgóképi alkotásokkal kapcsolatban tehát a kérdés az, hogy miképpen, milyen előfeltevések mentén konstruálják meg az idegent, a másságot, és ennek során milyen eszközökkel próbálják elkerülni a leegyszerűsítő ábrázolásmódokat – már ha egyáltalán ez a céljuk.  

A 2015-ös válság után bemutatott, migrációt színre vivő magyar filmek meglátásom szerint e kérdéshez alapvetően kétféle módon, kétféle stratégiával viszonyulnak. Az egyik csoportba azok az alkotások sorolhatók, melyek reflektálnak a másság ábrázolásának, reprezentálásának problémájára, a másikba pedig – értelemszerűen – azok, amelyek ezt nem teszik meg. Az előbb említetten belül két alcsoport (filmtípus) különíthető el egymástól. A Jupiter holdja (Mundruczó Kornél, 2017) például (bevonó) filmnyelvi eljárásaival, valamint a menekülteket nem a közbeszéd sémái szerint színre vivő tematikus és motivikus elemeivel némi teret ad a másik, a saját fogalmi kereteinken kívül eső másság megjelenítésének, vagy legalábbis problematizálja az idegenség reprezentációját, reprezentálhatóságát. Mindezt olyan filmek példájával kiegészítve, mint a Terraferma (Emanuele Crialese, 2011) és a Morgen (Marian Crișan, 2010) a Válság mozija című könyvében Kalmár György elemzi nagyon meggyőző és érdekfeszítő módon.² Amennyiben a Jupiter holdját és a hozzá hasonló alkotásokat tekintjük az egyik alcsoportnak, akkor a másikba azok a filmek sorolhatók, melyek ironikus módon rávilágítanak a másik megragadhatatlanságának paradoxonára és a sajátos magyar helyzetre, miszerint úgy vannak jelen a migránsok Magyarországon, hogy valójában nincsenek is jelen, csupán a retorikai, politikai térben. Ezt példázzák az Iborfia (Bakony Alexa, 2017), az Azok (Meggyes Krisztina, 2015) és a Félhomály (Bíró Bálint, 2020) című filmek. A nevezett alkotásokról, azok filmnyelvi működésének sajátosságairól részletesen írtam már Az idegenek a faluvégen című tanulmányomban.³

A másság megjelenítésének filmbeli problémáját nem (vagy csak érintőlegesen) reflektáló alkotások az idegent részben félelemkeltő, veszélyes alakként viszik színre (az Álljon meg a menet! (Molnár G. Tamás, 2017) című film említhető ennek példájaként), részben pedig nagyon pozitív karaktertulajdonságokkal látják el, s ezért a másság nem nyugtalanító idegenségként, hanem barátságos ismerősségként jelenik meg a nézők előtt. Nyilván mindkét előjelű megközelítés egyszerűsítéssel él, hisz megkísérli beilleszteni a másik komplex képét a saját kultúra és világszemlélet keretei közé, vagy ha tetszik, saját eurocentrikus perspektívájába. Meglátásom szerint Az állampolgár az utóbbi csoportba tartozik, hiszen jószándékú, empátiát ébreszteni akaró attitűdje akadályozza meg – érdekes módon – abban, hogy a másikat (tőlünk) idegenként (is) ábrázolja.⁴ Hogy miképpen viszi színre a bevándorló karakterét, és miképpen tart alakjával mintegy tükröt a magyar társadalom elé, ezt szeretném az alábbiakban részletsebben bemutatni.  

Az állampolgár főhőse, Wilson, afrikai menekültként és nem gazdasági bevándorlóként tartózkodik Magyarországon. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a korabeli kormányretorikában konzekvensen a fenyegető migránsokról beszéltek, akik alapvetően rossz szándékkal érkeznek Európába: elveszik például a becsületes magyarok munkáját, nem tisztelik a nőket, a törvényeket és így tovább. A fenyegető migráns képét felrajzoló kormányretorika ugyanakkor arról nem szólt, hogy hazánk nem cél-, hanem tranzitország, hisz a migránsok döntő többsége igyekszik továbbjutni a jobb gazdasági lehetőségeket biztosító nyugati és skandináv országok felé. Wilson azonban nem így tesz, hiába a jobb fizetéssel csábító Ausztria (ahová jóbarátja is távozik), marad Magyarországon. „Mert jó itt nekem” – válaszolja Mari férjének kérdésére, hogy miért nem ment tovább nyugatra, pedig ésszerű lett volna. Wilson ennél többet nem is árul el a maradás okáról, mindenestere nem gazdasági célok vezérlik, az egyértelműen kiderül a történetből. Persze attól, hogy nem gazdasági bevándorló a főhős, hanem háborús menekült, még idegen, azaz a másság megtestesítője a befogadó társadalom tagjai számára. (Mint amiképpen persze Shirin, az iráni menekült is az.)

Hogyan jelenik meg Wilson mássága, idegensége a filmben?

Az igazság az, hogy valójában nem nagyon jelenik ez meg Az állampolgárban. Mindenekelőtt Wilson kitűnően beszél magyarul, s így nyelvi korlátok nem választják el a befogadó társadalomtól. (Shirint még kevésbé, akinek zavarbaejtő módon még akcentusa sincs.) Nem vallásos, nem is muszlim – hiszen alkoholt fogyaszt, sosem imádkozik – egyszóval közösségi életét nem a vallási törvények határozzák meg (mint sok „problémás” bevándorlónak Európa-szerte), hanem a világi jogrend. Fő célja ugyanis, ismétlem, hogy állampolgárságot szerezzen, és a magyar jogrend teljeskörű alannyá váljon. Mindemellett Wilson teljes mértékben nyitott a befogadó ország kultúrájára. Örömmel és kíváncsian ismerkedik meg (Mari segítségével) a magyar történelemmel, zenével, képzőművészettel, törvényalkotással, szokásrenddel és a hungarikumokkal. Érdeklődik, kérdez, szorgalmasan tanul. Nem csoda, hogy végül sikeresen teljesíti az állampolgársági vizsgát, melynek kötelező ismeretanyaga olyan széleskörű, hogy feltehetőleg a született magyarok nagy százaléka sem tudná (időigényes készülés nélkül) teljesíteni. Wilson tehát a magyar kultúra meghatározottságában él, idegen kulturális háttere csak érintőlegesen jelenik meg a filmben. Egy ízben például Fela Kuti számot játszik le Marinak a mobiltelefonján, zajosan, rossz minőségben, ami éppen ezért csak árnyéka lehet a hifin, bakelitről megszólaló Bartók kompozíciónak – ezt hallgatták ugyanis Marival a nigériai énekes előtt. Wilson lakásában sem utal semmi afrikai származására (se egy dob, teszem azt, se egy fejdísz, semmi), mindösszesen egy kisméretű Fela Kuti poszter jelzi a főhős afrikai zene iránti érdeklődését. Röviden: Wilson kulturális mássága szinte egyáltalán nem játszik szerepet a filmben; nem a másik, az idegen ő, hanem egy jó ember közülünk, aki semmi rosszat nem akar, csak éppen a bőrszíne más, és akcentussal beszéli a magyart. S hogy mennyire magyarnak (s nem másnak) érzi magát Wilson a magyarok közt, azt meglátásom szerint az első (sikertelen) állampolgári vizsga jelenete bizonyítja meggyőzően. Ennek során ugyanis Wilson oly nagy átéléssel mondja el a Szózat néhány sorát, hogy még a könnye is kicsordul közben. Mikor a második versszakot halljuk előadásában, miszerint: „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze:/ Itt élned, halnod kell”, akkor felmerül a kérdés: az itt mutató névmás mire vonatkozik az ő értelmezésében. Magyarországra, vagy az afrikai hazára? Ezt szóvá is teszi a vizsgáztató, mármint hogy mire gondol Wilson, mikor a verset mondja, mire a vizsgázó válasza, hogy „nem szabad elmenni, meg feladni.” A hazájából már eljött (ennek drámai okait is elmondja a vizsgáztatónak), és most az új hazájából nem szeretne tovább menni, és abbéli szándékát sem akarja feladni, hogy választott új közösségének teljes körű tagja legyen. Hiszen itt jól érzi magát. Vagyis itt, Magyarországon akar maradni.

Mindazonáltal Wilson nemcsak hogy kulturálisan nem jelenik meg másikként, idegenként, hanem egy olyan alakként áll előttünk a filmben, aki nagyon is jó ember, mondhatni egy mintapolgár. Mindenekelőtt szorgos, kitűnő munkaerő (biztonsági őr egy Spar üzletben), aki megkapja az „év dolgozója” címet. Emberségére példa, hogy a bolti tolvajt, akit munkaköri kötelessége elkapni, futni hagyja, s nem csinál ügyet a dologból. De még ennél is jobban mutatja, mekkora szíve van Wilsonnak, hogy befogadja Shirint és gyermekét, gondoskodik róluk, védelmezi őket. És az is fontos, hogy Marival, akibe beleszeret, egyenlő partnerként bánik, és tiszteli őt, vagyis ezen a téren, a nő-férfi viszonyokban sem jelenik meg a másság, az idegenség, a kulturális különbség. Wilson tehát egy mintapolgár, egy nagyon rendes ember, akinek csak az állampolgárságát bizonyító papírjai hiányoznak, meg hát kétségtelenül sötétebb a bőre, mint egy átlagmagyaré. Szóval a másságának mintha csak külső, fizikai jele volna, és semmi más.

Az állampolgár műfaji szempontból tulajdonképpen egy szerelmi melodráma, ám a drámai fordulatokban (és a szomorú végben) elsődlegesen nem a kulturális különbségek játszák a főszerepet. Párkapcsolatuk alapproblémája, hogy Wilson úgy érzi, Shirinről és a nő gyermekéről gondoskodnia kell, ezért nem élhetnek kettesben, egy külön lakásban Marival. Legalábbis addig biztosan nem, amíg Shirin papírjai nem rendeződnek. Szóval a szerelemesek útjában álló probléma: Wilson jó szíve, önzetlen segítő szándéka; melyet egyfelől a saját bevándorló sorsa, és az ebből fakadó sorsközösségvállalás motiválhat, másfelől pedig múltbeli tragédiája, hiszen feleségét megölték a háborúban, lányait pedig elrabolták; és feltehetőleg nem akarja újra elveszteni azokat, akik rá vannak utalva, akiknek csak ő tud segíteni. Mari „árulását” – miszerint feladja a rendőrségnek Shirint, akit ennek következtében kegyetlenül kitoloncolnak az országból – nem az idegengyűlölet, Shirin ellenszenvessége motiválja, hanem szerelmi féltékenysége. Csakis magának akarja Wilsont, ráadásul a testvére bogarat ültetett a fülébe, hogy Shirin és Wilson közt van valami, és ez is csak tovább növeli Mari eleve meglévő féltékenységét. Kapcsolatuk konfliktusai tehát nem kulturális vagy világnézeti különbségekből, sokkal inkább párkapcsolati félreértésekből, érzelmi túlfűtöttség kiváltotta bajokból fakadnak, mint általában a melodrámákban. Van ugyan egy jelenet a filmben, melynek során Mari, miután felébred Wilson ágyában, idegenül, csodálkozva néz körül a férfi lakásában, ám ez az idegenség-érzés abból fakad, hogy egy olyan ember lakásában ébred, akit alig ismer (ráadásul közel harminc év házasság, és egy az unalomig ismert családi környezet hátrahagyása után történik mindez), nem csoda, hát, hogy szokatlan számára az új hely.⁵ Hisz a lakásban máskülönben, erről fentebb szóltam már, semmi idegen kultúrára, világlátásra utaló berendezési tárgy nincsen (az említett plakátot leszámítva).

Jóllehet Mari és Wilson szerelmi kapcsolatában, melodrámájában nem jelenik meg a másság tapasztalata, ugyanakkor a rasszizmus, az idegengyűlölet több epizódját is színre viszi a film. A legdurvább verbális abúzus akkor éri Wilsont, amikor az év munkása díj átadása utáni fogadáson az egyik kollégája azt mondja neki: „Ízlik az ingyen kaja, mi, nigger? Használd ki, otthon ilyen úgysincs.” Máskor Mari magántanítványának anyukája néz rá megvetően, majd a fiát is inkább máshová viszi, csakhogy ne kelljen többet a színesbőrű emberrel találkoznia (bár ez a házasságtörő Marinak is legalább annyira szól(hat), mint Wilsonnak). Egy ízben pedig a testvére arról faggatja Marit, hogy milyen egy színes bőrű ember szaga, és hogy valóban drótszerű-e a szőre. Ezt – az egyébként nem nagyszámú – rasszista gesztust ugyanakkor felülírja a film, nemcsak azzal, hogy a történet egy pontján Mari idézi Wilsonnak Szent István 6. intelmét, miszerint be kell fogadni az idegeneket, hanem filmnyelvi eszközeivel is, melyek Wilsont érző, szimpátiára méltó emberként állítják elénk.

Ha Magyarországra jössz – Vranik Roland: Az állampolgár

2016. december 7.

A Menedék Filmklubban mutatták be először Vranik Roland legújabb játékfilmjét, amely egy igen aktuális jelenséggel, a menekültek beilleszkedésével foglalkozik. Az állampolgár erőssége, hogy nem didaktikus módon beszél erről az érzékeny témáról, helyette egy emberi drámát mutat be, melynek főszereplői különböző élethelyzetekben próbálnak megküzdeni a bürokratikus világ nehézségeivel.

Olvasd tovább  

Melyek azok a filmnyelvi eszközök, melyek Wilson másságát, idegenségét voltaképpen „eltüntetik”?

Az állampolgár című filmben meghatározó a szereplőket (le)követő kézikamerák használata, a természetes fényviszonyok alkalmazása, egyszóval a realista ábrázolásmód, a valóság torzításmentes színrevitele. Ráadásul a főszereplő menekülteket valódi bevándorlók (amatőr és nem profi színészek) játsszák, hiszen a Wilsont alakító Dr. Cake-Baly Marcelo Bissau-Guineában született és menekültként érkezett Magyarországra a ’70-es évek végén. A Shirint alakító Arghavan Shekari iráni beándorló, aki néhány évvel a film bemutatása előtt telepedett le Magyarországon (szerencsére nem olyan nagy nehézségek közepette, mint filmbeli karaktere). Vagyis Tarr Béla Családi tűzfészek (1979) című dokumentumfikciós filmjének „előaszavát” idézve: ez a történet „nem a filmben szereplő emberekkel történet meg, de velük is megtörténhetett volna.” A dokumentarista formanyelvi eljárások mellett meghatározóak a filmben az arcközeliek, az arc-szuperközeliek. Ezek – nyilván kiemelt pozíciójukból következően – elsősorban a főhős, Wilson érzelmi gesztusait nagyítják fel, s teszik őt nagyon is emberivé, ismerőssé (és nem idegenné). Gyakorta hasonló módon látjuk a többi főbb szerepelőt, Shirint és Marit is. Ez a film során végig megfigyelhető technika képes a befogadóban empátiát, szimpátiát ébreszteni a színre vitt karakterek, ez esetben bevándorlók iránt. De ugyanígy „állást foglal” a film abban a jelentben is, mikor Shirint és gyermekét elviszik Wilson lakásából a rendőrök, vagyis megkezdődik az iráni nő kitoloncolási procedúrája. A jelenetet rögzítő kézikamera azon események sűrűjébe pozicionálja a nézőt, melynek során a rendőrök erőszakkal elveszik Shirintől a gyermekét, az anyát földre teperik, Wilsont félrelökik és lefogják, Marit (a feljelentőt) pedig arra kényszerítik, hogy tevőlegesen vegyen részt az „áldozatok” holmijának összepakolásában. A rendőrök brutálisak, kiabálnak, a csecsemő sír a rendőrnő kezében, az anya a földön fekve könyörög a gyerekért. Szívszorító jelent, nincs néző, aki ne Wilson és Shirin, hanem a rendőrök pártját fogná, aki ne a szenvedőkkel érezne együtt, holott az eljárás kétségtelenül jogszerű.

Wilson tehát egy felettébb jó ember (s nem idegen), egy mintapolgár, akinek már csak a papírjai hiányoznak ahhoz, hogy jog szerint is, és nyilván megérdemelten magyar állampolgár legyen. A film végén meg is érkezik (ajánlott levél formájában) az értesítés az eljáró hivatal döntéséről, melynek mibenlétéről a film nem tájékoztat bennünket. Ennek feltételezhető oka, hogy láthatólag már Wilsont sem érdekli a határozat, hiszen csalódott Mariban, aki tulajdonképpen (féltékenységből vagy sem, de) elárulta, és mert részben Magyarországon újraélte korábbi traumáját: elvesztette „fogadott” családját, nem tudott rajtuk segíteni. „Magyar?” – kérdezi tőle már Bécsben egy sofőr, mikor megtudja, hogy Wilson Budapestről jött. De Wilson csak hallgat, majd a film véget ér. Így tulajdonképpen a nézőnek kell válaszolnia a sofőr által feltett kérdésre.

Összefoglalva: Wilson kulturális mássága, idegensége Az állampolgár című filmben nem jelenik meg, sokkal inkább a magyarok közösségének jobbik énjeként áll előttünk a főhős, akit ez a közösség mégiscsak hezitál befogadni. Mássága ebben az értelemben csupán jogi természetű (hisz jobb magyar sok magyarnál), ám a hivatal packázása (az állampolgársági kérvény altatása), a jogos kilakoltatás kegyetlensége és a magánéleti csalódás arra indítja Wilsont, hogy szándéka ellenére új hazát keressen magának. Ezt mondja, sugallja Az állampolgár története; miközben Vranik Roland alkotása filmnyelvi eszközeivel, humanizáló eljárásaival már rég befogadta Wilsont a magyarok nagy közösségébe, vagy ha tetszik, sajáttá tette, kisajátította Wilsont, az idegent.