A nemrég filmakadémiai elnöknek választott Ada Solomonnal, a Zűrös kettyintés, a Toni Erdmann és az Anyai szív producerével beszélgettünk.
Ada Solomon jelenleg a román filmes élet egyik legismertebb, nemzetközi szinten is elismert személyisége, a román új hullám egyik alapembere. 35 éves karrierje során közel 100 filmnek volt a producere, kétszer nyert Arany Medvét – Anyai szív (r. Călin Peter Netzer, 2013), ill. Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (r. Radu Jude, 2021) –, ő volt a Locarnóban díjazott Ivana cea Groaznică (r. Ivana Mladenović, 2020) és a Ne várjatok túl sokat a világvégétől (r. Radu Jude, 2023), illetve a Velencében díjazott Az új év, amely soha nem jött el (r. Bogdan Mureșanu) producere, de dolgozott Lakatos Róberttel is a Ki kutyája vagyok én? című filmen. 2013-ban megkapta a koprodukciós kategória Eurimages-díját. A bukaresti Műszaki Egyetem építőmérnöki fakultásán végzett 1991-ben, de egyetlen napot sem dolgozott a szakmában. Az egyetemi évek alatt aktív tagja volt a „Podul” [Híd] színjátszócsoportnak, a rendszerváltás után pedig bekerült a reklámiparba és 1993-tól különféle médiacégeknél tevékenykedett. 1995-től producerkedik, hazai és külföldi filmek gyártásában is részt vett. 2004-ben alapította meg a HiFilm Productions irodát, később a microFILM céget.
Ada Solomon producerrel több héten keresztül egyeztettem, végül egy véletlen folytán épp a tengerparton találkoztunk. A Konstanca melletti 2 Mai üdülőhelyen, a ȘI színház- és filmfesztivál meghívottjaként Alexandru Tocilescuval beszélgetett szakmai megvalósításairól, s az ott levetített filmről (Ivana Mladenović: Sorella di clausura). Gyorsan megszerveztük a bukaresti találkozót, így pár nap múlva a produkciós cége irodájában találkoztunk. Rendhagyó módon visszafele haladunk az életműben, hiszen szakmai élete eddigi legfontosabb állomásán van éppen: 2026-tól két évig a Európai Filmakadémia (EFA) igazgatótanácsának elnöke.
Már tíz éve tagja az igazgatótanácsnak, rendes tag és elnökhelyettes is volt. Milyen kihívásokkal jár az új tisztség, mennyiben más ez a helyzet?
Valóban más, egyszerre megtiszteltetés és nagyobb felelősség. Megtiszteltetés, hiszen erről a tisztségről az Akadémia közel hatezer tagjának szavazata döntött. Ez pedig mindenképpen jelent valamit, azt sugallja, hogy bizonyára jól csináltam valamit az eddigiek során. Olyan ember vagyok, aki tevékenyen részt vesz a dolgokban – mindig is ilyen voltam –, és igyekszem a megoldás részese lenni, legyen szó szolidaritási felhívásról, intézményi támogatás iránti kérelemről, vagy olyan filmes projektekről, amely különféle okokból veszélybe kerültek – például forrásmegvonás, konfliktusövezetbe kerülés vagy bombázás miatt (ahogyan az az ukrajnai történelmi jelmeztárral történt) –, illetve a világ különböző pontjain kiszolgáltatott helyzetbe került filmesek megsegítéséről. És a világpolitikának „köszönhetően” nem vagyunk könnyű helyzetben. Mert Európa – legalábbis az Európai Filmakadémia meghatározása szerint – nagyon tág fogalom: magában foglalja az Európa Tanács tagjait és azon túli területeket is. Izrael és Palesztina is tagok. Sokat gondolkozunk és beszélünk arról az akadémián belül, hogy milyen módon lehet összehangolni a különböző szólamokat...
Mint ahogy természetesen kiálltunk a magyarországi filmesek mellett is, támogatva túlélésre, integritásuk megőrzésére, valamint arra irányuló törekvéseiket is, hogy megtartsák helyüket a nemzetközi filmművészetben. Reméljük, hogy változik most a helyzet ott. Az 1989-es megalapítása óta sokat változott a Filmakadémia helyzete, az alkotókhoz való hozzállása, és ez leginkább a politikai történéseknek köszönhető. A testület nem az Egyesült Nemzetek Szervezete, nem feladata a közvetítés vagy a geopolitikai viszonyok alakításában játszott meghatározó szerep. A kultúra – és különösen a filmművészet, mint olyan médium, amely könnyedén átlép a határokon – mégis kulcsfontosságú szerepet játszik új távlatok megnyitásában. Az igazgatótanács többi tagjával és az Akadémia vezetőségével közösen valljuk, hogy a párbeszéd elősegítése, egymás meghallgatása, valamint azok hangjának felerősítése a fontos, akik egyébként a perifériára szorulnának, vagy korlátozottan jutnának szóhoz, lehetőséghez a nyilvánosság előtt.
Nők vannak többségben a vezetőségben, Juliette Binoche elnökletével dolgoznak. Mennyiben más a dinamikája a csapatnak? Önnek volt már tapasztalata többségben férfiakkal is dolgozni...
Nem akarom túllihegni a „női” történetet, de hiszem, hogy másképp látjuk és közelítjük meg a dolgokat. Kétféle vezetési stílus létezik: a férfiakra jellemző vezetés piramisszerű, azaz vertikális, míg a női vezetés horizontális jellegű. A nők „genetikai” gondolkodásmódja a családi dinamikában gyökerezik: abban, ahogyan összefogja a gyerekeket és az időseket, és mindenkiről gondoskodik. Középpontba helyezi őket, és a család kis közösségén belül mozog – nem fölöttük áll, hanem velük egy szinten tevékenykedik. Én is erre törekszem: nem próbálom ráerőltetni a véleményemet az akadémia igazgatótanácsára, ehelyett igyekszem összegyűjteni és integrálni az ötleteket, majd saját megítélésem alapján kiválasztani azt a megoldást vagy koncepciót, amely a legnagyobb támogatást élvezi – miközben természetesen ügyelek arra is, hogy az összhangban legyen az értékeimmel.
Amikor annak idején csatlakoztam az Európai Filmakadémia vezetőségéhez, még csak elvétve akadtak ott nők, ma viszont már férfiakból van kevés – a dinamika tehát némileg megváltozott. Az én szerepem az, hogy segítsem a dolgok összeállását és egységesülését. Nem az a dolgom, hogy egyedül határozzam meg a követendő irányt, és magammal rántsak mindenki mást. Legalábbis én így látom – ez a filozófiám. Képviseleti szerepnek tekintem, amelyben arra kell ügyelnem, hogy a tagok nézőpontjait közvetítsem ahelyett, hogy a sajátomról próbálnám meggyőzni őket. Ez egy másfajta vezetői stílus. Gyakran mondják nekem, hogy jobban előtérbe kellene helyeznem magam, vagy gyakrabban kellene hallatnom a hangomat, de ez nem érdekel. Nem hiszem, hogy a maradandó örökség olyan Facebook-posztokból születik, amelyek azt hirdetik: „ezt én csináltam”, „ott voltam”, „én...”
Felmerül a kérdés, hogy a román film, a hazai rendezők mit nyernek – amennyiben fennáll ez – azzal, hogy Ada Solomon ilyen fontos pozícióban van?
Úgy vélem, hogy nemcsak a román alkotókért küzdök, hanem minden olyan ország tehetséges filmkészítőjéért, akik kisebb régiókból – tehát kisebb, ám tehetségekben ugyanúgy bővelkedő térségekből – érkeznek. Ők gyakran híján vannak azoknak a mechanizmusoknak, amelyek a nagyobb nemzeteknél rendelkezésre állnak – legyen szó promóciós eszközökről, a közönség figyelmének felkeltéséről vagy piaci pozicionálásról –, holott maguk az alkotások érzelmi töltet, kreativitás és összetettség tekintetében semmivel sem maradnak el a nagyoktól; egyszerűen csak nem szerez róluk tudomást a világ.
Nos, legutóbbi filmjét, a Sorella di Clausurát Locarnóban, Szarajevóban, Belgrádban és Gijonban is vetítették, és ezeken a fesztiválokon díjakat is nyert. Ráadásul nem először dolgozott a rendezővel, Ivana Mladenovićtyal, előző alkotásainak is Ön volt a producere. Szívügyének tekintette ezt az alkotást. Miért is?
A cél szerintem elsősorban az volt, hogy elmeséljük ezt a történetet úgy, hogy ne hasonlítson semmi másra. Ebben rejlett a nehézség számunkra, mivel a filmet nem lehetett beskatulyázni vagy konkrétan bármihez hasonlítani – talán leginkább a jugoszláv „fekete hullámban” lenne a helye. De hát ez természetes, hiszen Ivana szerb származású. Hatalmas kockázat volt ez a film, és végülis én nagyon hálás vagyok Katia Pascariunak (Stela szerepéért megkapta a Locarnói Filmfesztivál a legjobb színésznőnek Boccalino d'Oro díját) és Adi Șchiopnak, a társírónak, aki képes volt a rendező elméjébe mászni, hogy megértse, amit ő elképzelt. Nem volt könnyű, mert Ivana képzelete lenyűgöző és annyira képszerű, hogy szinte lehetetlen szavakba önteni. Itt adódtak a konfliktusaink, mert egyszerűen nehéz volt megértenünk, amit Ivana sem tudott szavakba önteni. Adival aztán mégiscsak sikerült egy olyan kommunikációs folyamba lépniük, hogy meg tudták írni és együtt le tudtuk forgatni a filmet. A kezdetektől sokat változott a projekt, ugyanis a hét év alatt mindenki változott valamennyit. A társadalmi fókusz mellett politikai réteggel is gazdagodott, ami háttérként – az események színtereként – szolgál, mégis sokkal erősebb visszhangra talál a közönség körében, mint azt eredetileg gondoltuk.
Bármilyen térben és kontextusban lehet művészetet csinálni – Beszélgetés Katia Pascariu színésznővel
Kivételesen én fogadom lakásunkban interjúalanyomat november végén. Reggel ért vissza Kolozsvárról, előző este a Reactorban játszott. Közös barátok révén ismerjük egymást legalább egy évtizede, azóta is figyelemmel követem színházi és filmes pályáját. Mint egy kislány, úgy csimpaszkodik fel a fotelre, összecsombolyodik, mint egy fázós kismacska. Szürcsölgeti a kávéját és miközben beszélni kezd, szemem láttára változik át a lábait maga alá gyűrő lánykából erős hangú, határozott nővé. Ezt a kettősséget szeretem nagyon benne, színpadon is pillanatok alatt képes ilyesfajta metamorfózisra.
Nem ragadt le a játékfilmeknél. Sőt, vannak saját ötleten alapuló alkotásai is. Például 2018-ban mutatták be a Distanța dintre mine și mine című dokumentumfilmet [kb. A magam és magam közti távolság], Nina Cassian költő, műfordító, esszéíró portréját, amelyet a legjobb dokumentumfilm díjával jutalmaztak a Gopo-gálán. Kiérződött belőle a személyesség, a közeliség. Mesélne erről a filmről és a Ninához fűződő kapcsolatáról?
Számomra azért rendkívül jelentős ez a film, mert egy olyan művészt mutat be, aki lenyűgözött és nagy hatással volt rám – kezdve a gyermekverseiből (és nemcsak azokból) áradó játékos szellemiséggel egészen az egyedi, jellegzetes stílusáig. Nekem is szükségem van a szavakkal való játékra, arra a képességre, hogy egy beszélgetés során „verbális pingpongot” folytassak, és a nyelvet, illetve annak eszközeit az elme edzésére használjam. Lenyűgöző volt a személyisége és a mágneses kisugárzása is. Soha nem tekintett magára hősként, az élete olyan volt, amilyen, és ő mindenféle pátosz vagy megbánás nélkül beszélt róla. Soha nem vágytam arra, hogy rendezzek, bár ötleteket szívesen adok alkotótársaimnak és a forgatókönyvírásban is szívesen veszek részt. A férjemen keresztül ismertem meg Ninát, családi barátok voltak, gyakran nyaraltak együtt. És bár ugye ő is rendező (Alexandru Solomon), mégsem ő csinálta meg a filmet, mert hozzá túlságosan is közel állt a téma és az alany is. Nina, annak ellenére, hogy – túl a hatvanon – politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban, szorosan kötődött Romániához, az itthoni kultúrához. Sikerült forgatni vele és eszünk ágába sem jutott egyszer sem, hogy nem fogja megérni a film végét. Energiája, életkedve mindenkit magával sodort, halhatatlannak hittük, így váratlan halála eléggé felforgatta az eredeti tervet. Mona Nicoară și Dana Bunescu alkotótársaimmal újraírtuk és újragondoltuk az egész filmet.
Szerencsés embernek tartja magát? Hogyan éli meg a kudarcokat? Hát a sikereket?
Isten a megmondhatója, szerintem több kudarc ért, mint siker – csak épp a kudarcok általában nem látszanak. Ezekből voltak kisebbek és nagyobbak is, bár mostanában épp nincsenek. Másfelől viszont – ahogy mindig mondom – szerencsés ember vagyok, sok helyzetben kedvezően álltak együtt a csillagok. Bár megdolgoztam rendesen mindenért, semmi nem hullott csak úgy az ölembe. Ám valahányszor mélypontra kerültem, mindig akadt valami, ami talpra állított. Ez abból fakad, hogy... nos, egyszerűen nem szeretek egyedül élni, nem is akarok. Szükségem van emberekre magam körül, erőt merítek belőlük. Ők tartanak a felszínen.
Van tökéletes producer? A több, mint három évtizedes munkásság alatt hogyan változott ez a szakma? Milyen jellemzői kell föltétlenül legyenek egy jó producernek?
Nincs sem recept, sem szabályrendszer a jó producerséghez. Szerintem szükség van bizonyos tulajdonságokra: kell hozzá bátorság, kíváncsiság, elengedhetetlen a környezetedben lévők iránti tisztelet, és szükség van diplomáciai érzékre is, hiszen ez emberi kapcsolatokon alapuló szakma. Szerzői filmeknél – és én ezekről tudok beszélni, mert ehhez értek, ezt csinálom – fontosak a közös értékek, az érzelmi kötődések is, anélkül nem lehet jól együtt dolgozni. Tisztelem azokat akik, közönségfilmeket csinálnak, de az nem az én asztalom. Más céljaim vannak. Másrészt képmutató lennék, ha azt állítanám, hogy nem akarok pénzt keresni. Persze, szükségem van a pénzre ahhoz, hogy a saját életszínvonalamon élhessek – ami se nem túl alacsony, se nem túl magas. Sokszor háttérbe szorítottam magam, de otthonról pénzt sosem vittem be a cégbe...
Aztán 2020-ban jött a világjárvány, amely olyan történéseket hozott, amelyek mindenki számára teljesen ismeretlenek voltak. Hogy vészelte át a produkciós iroda ezt az időszakot?
Mi dolgoztunk, nem volt az rossz periódus. Egyébként is meg voltam győződve, hogy nem tart sokáig. Két filmen is dolgoztam akkor, Jude Zűrös kettyintése és Ştefan Constantinescu Ember, kutyája (Om câine) futottak, mindkettő 2020-ban kész kellett volna legyen. A Filmközpont [CNC] gyakorlatilag bezárt, visszatartotta a pénzeket, mondván, hogy nem forgatunk... De közben mi online tartottuk a színészválogatást, ötleteltünk, variáltuk a dolgokat. Ebben az időszakban egyetlen nap késedelem nélkül kifizettem az emberek bérét, én magam semmi fizetést nem vettem fel, érdekes módon a cég forgalma 2020-ban nem esett vissza. Sőt, van ebben valami vicces is: szerintem soha annyi számlát nem állítottam ki, mint a járvány idején. Alig néhány hónap alatt több számlát állítottam ki, mint általában egy-két év alatt, mert a streaming-szolgáltatók böngészték a katalógusokat és vásároltak, nagyon jól ment az értékesítés akkoriban. A filmjeink is nagyobb láthatóságot kaptak, mivel vetítették őket az HBO-n, a Netflixen, talán a Pro TV-n, a Primán is – olyan időszak volt ez, amikor a kicsit kiemeltebben mutatták be őket.
Ekkor alapítottuk meg a Filmproducerek Szövetségét is, a kollégáimmal biztonsági protokollokat kezdtünk kidolgozni, hogy az Egészségügyi Minisztérium engedélyezze a munkát, azaz az újraindulást és a forgatást. Saját magunk állítottuk össze az előírásokat, különböző országokból gyűjtve a bevált gyakorlatokat – a távolságtartás, a maszkviselés, a kézfertőtlenítés, az étkeztetés és minden egyéb biztonsági intézkedés tekintetében –, majd elküldtük azokat az egészségügyi hatóságnak, hogy a kormány elfogadhassa azokat a forgatások újraindításának feltételeiként. A szolidaritás nagyon érdekes és erőteljes pillanata volt ez, hiszen mindenki bevetette a fantáziáját: „Várjunk csak, dolgoztam már amerikaiakkal, szükségünk van rájuk”, vagy „Ismerek svédeket, kérjünk tőlük ötleteket”, esetleg „Ismerek németeket és franciákat, nézzük meg, ők hogyan csinálják”. Persze akadtak szélsőséges, megvalósíthatatlan ötletek is, de voltak olyanok is, amelyeket át lehetett venni – hiszen józan gondolkodású emberek vagyunk, akiknek fontos az egészségük. Nyilván több mindenen kellett változtatnunk: Jude filmjében például a szülői értekezlet egy tanteremre volt kitalálva, de nagyon hamar világossá vált, hogy a járvány újra tetőzni fog, így a rendező kitalálta, hogy vigyük ki a jelenetet a szabadba és vállaljuk a maszkviselést. Volt ebből némi konfliktus, hogy veszít majd az aktualitásából a film… de végülis ezt tettük – és jól tettük.
Maszkos szelfi – Radu Jude: Babardeală cu bucluc sau porno balamuc / Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban
Radu Jude új, talán minden eddiginél polgárpukkasztóbb filmje nem azért kapott Arany Medvét, mert nyitójelenetében ott szerepel a három évvel ezelőtti berlini nyertes film plakátja, amelynek rendezője idén zsűritag volt. Önértékén is megöli a medvét. Persze, nem ártott a filmnek, hogy a közép-kelet-európai sírvaröhögős valóságok jó ismerői – az említett Adina Pintilie mellett Enyedi Ildikó és a bosnyák Jasmila Žbanić – is dönthettek a nyertesről.
Majd 2021 októberében a sajtó attól volt hangos, hogy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség [DIICOT – a TEK romániai megfelelője] pénzmosással és adócsalással vádolja Ada Solomont és Corneliu Porumboiut… Nyilván, nem lehet meg nem történtté tenni, de hol tart most az ügy? Illetve mennyire viselte meg Önt ez a vádaskodás?
Az egész egyszerűen borzalmas volt – nemcsak azért, mert nevetséges volt az egész, hanem amiatt is, ami a sajtóba kikerült, és ahogyan kikerült: semmi köze nem volt a valósághoz. Nem akarom tisztázni magam – valószínűleg én is követtem el hibákat –, de hogy reggel hatkor elvigyenek az otthonomból egy furgonban... és aztán mindenhol azt írják rólam, hogy tolvaj vagyok meg gazember, aki közpénzt herdál el… túl sok volt. Soha nem volt gondom az ÁFA-ellenőrzésekkel, soha nem volt egyetlen problémám, bírságom vagy késedelmem sem. Az egyetlen dolog, ami elviselhetőbbé tette a helyzetet, az volt, hogy amikor megérkeztem a DIICOT-hoz, az első ember, akit a bejárat előtt cigarettázva megláttam, maga Corneliu Porumboiu volt. És tudtam, hogy ő a világ egyik legbecsületesebb embere; ez egyszerűen tény. Így hát azt mondtam magamban: „Rendben, ha Corneliu is érintett, akkor a dolgok nem egészen olyanok, amilyennek látszanak.” Az első gondolatom az volt: „Jóisten, mit követtem el?” – hiszen nem mondták meg, miért vagy milyen okból jönnek értem reggel hatkor egy furgonnal. Vajon mit tettem?
Pár nappal később minden dokumentumot átadtunk a hatóságoknak, de azóta sem történt semmi előrehaladás az ügyben. Valószínűleg elévül majd (2014-re datálják az állítólagos hamis számlákat, 2200 lejnyi értékben), és mindenképpen mi leszünk a vesztesek, mert nem úgy fogják lezárni, hogy elismerik: „Hibáztunk.” Nem. Ráadásul a már megjelent cikkeket sem tudom töröltetni vagy eltüntetni a nyilvánosság elől, sem pedig kiegészíteni egy megjegyzéssel arról, hogyan zárult le az ügy.
Azt mondtam magamnak: ha születne egy bírósági ítélet, ami ártatlannak nyilvánít – kimondva, hogy az egész csak tévedés vagy félreértés volt –, akkor kérhetném a híradások helyesbítését. De erre nem kerül sor, szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Kollégáktól érkező üzenetek segítettek akkoriban, sok együttérző gondolatot küldtek. Mert végső soron mindig azt az elvet követtem, hogy a hírnevem és a tisztességem az egyetlen igazi vagyonom. Ha ezeket elveszítem, nem marad semmim. Persze az intuícióm is szerepet játszik abban, hogy milyen projekteket választok, és mibe fektetem az energiámat, de a becsületem mindennél fontosabb – ebben nem kötök kompromisszumot. És nemcsak az üzleti kapcsolatok miatt nem teszek engedményeket; arról van szó, hogy a gyerekeim szemébe tudjak nézni – és persze saját magaméba, is a tükörben.
Leghosszabb és legeredményesebb munkakapcsolat Radu Jude rendezőhöz fűzi, több filmjének is producere volt, díjakat is nyertek együtt. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a kettős alapvetően megváltoztatta az új hullámos és provokatív román szerzői film nemzetközi fogadtatását és elismerését…
Igen, 20 szép év. Volt. Múlt időben. Útjaink elváltak, mi, emberek változunk, változnak a nézőpontjaink, a véleményeink. Karrierjeink elválaszthatatlanul összefonódnak, kölcsönösen formáltuk egymást. Rengeteget tanultam Radutól, munka közben olyan tisztánlátás és gyorsaság jellemzi, amilyet egyetlen más filmesnél sem tapasztaltam. Rendkívül büszke vagyok a közösen készített filmjeinkre. A szakmám, a hivatásom eleddig vele csúcsosodott ki. Számomra ez a szakma nem csupán munka vagy megélhetési forrás, hanem egyfajta társadalmi felelősségvállalás is: lehetőség arra, hogy – ha csak egy cseppel is – hozzájáruljunk egy jobb világhoz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármelyik film, színdarab vagy dal képes lenne megváltoztatni a világot – nem, nem vagyok naiv.
Hiszek azonban abban, hogy megvan bennük az erő, hogy felnyissák az emberek szemét – feltéve, hogy azok készek a párbeszédre és a tanulásra. Hiszem, hogy a film közelebb hoz minket egymáshoz. A mindennapjainkat jellemző megosztottság, a közösségi médiából áradó gyűlölet, a tiszteletlenség, a közönséges hangnem valahogy elhalványulnak a moziteremben. A nézőtér sötétjében, függetlenül a különböző gondolkodásmódoktól, az emberek egymásra találnak, egy közös élményben osztoznak, kapcsolódnak ahhoz, ami a vásznon zajlik, és a végén együtt nevetnek vagy sírnak. Én hiszem, hogy szükségünk van erre, ilyen közös élményekre, amelyek fizikaiak, valós térben és nem virtuális térben zajlanak. Ezek újra és újra megmentenek minket. Ezért tartom fontosnak, hogy a hatóságok támogassák, ösztönözzék és felkarolják a kultúrát. Ez egy olyan befektetés, amelyet a pénznél sokkal értékesebb dologban mérnek. A helyzet az, hogy a politikusok és a döntéshozók általában kizárólag pénzügyi szempontból közelítik meg a dolgokat. Véleményem szerint azonban sokkal fontosabb dolgok is léteznek. Számomra egy nemzet jóléte sokkal összetettebb fogalom, mint pusztán a megélhetési költségek kérdése.
A kilencvenes évek elején, kezdő korában dolgozott egy magyar-román koprodukcióban, amely aztán több díjat is nyert. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e még erre?
Hát hogyne! Gothár Péter volt a rendező, A részleg volt a címe és Kommandón forgattuk, Vivi Drăgan Vasile volt az operatőr, általa kerültem én is a csapatba. Az első nagyjátékfilmem volt, nehéz körülmények között forgott. Ma már talán elképzelhetetlen, de egyetlen katonai teherautónk volt, ami gyártási irodaként és a stáb gyülekezőhelyeként, ebédlőként, tárgyalóként is szolgált. Nem voltak bankkártyák, folyószámlák is alig, mindent készpénzzel fizettünk. Emlékszem, egy téli éjszakán Bukarestből kellett pénzt vinnem a gyártási költségek fedezésére, vonattal utaztam és egy sokzsebes mellényben vittem a pénzt. Sokat tanultam abból a forgatásból (is), jóval később értesültem arról, hogy Cannes-ban, Karlovy Varyban is vetítették, sőt díjazták is. Így értelmet kapott az én film iránti rajongásom is…
„Itt minden belül van.” – Gothár Péter: A részleg (1995)
A részleg egy hosszú utazás és egy kiábrándító megérkezés története. Ha elvonatkoztatunk a felismerhető városrészektől, a járművektől és a beszélt nyelvtől, a tér Kelet-Európa bármely helyszíne, az idő pedig a 20. század második felének bármely évtizede lehet.
Én valójában sosem álmodoztam arról, hogy producer leszek. Reklámügynökségnél dolgoztam, aztán produkciós cégeknél, valahogy természetesen jött egyik a másik után. Aztán megalapítottam a saját irodáimat, nem törtettem, hanem egyszerűen megtettem azokat a lépéseket, amelyek épp előttem álltak. És nagyon hálás vagyok Vivinek – sőt, rendkívül hálás –, amiért megtanított arra, hogyan adjak önmagamból. Tőle tanultam meg először, mit jelent hinni azokban, akik utánunk jönnek, bizalmat szavazni nekik és bátorítani őket – még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs igazuk... A Vivi és Radu Igazság vezette Visual Arts Foundation (FAV) akkoriban sorsdöntő állomás volt a román filmművészet számára és számomra is. Velük és általuk nyíltak meg az első európai fesztiválok, például a győri Mediawave, nekik köszönhettük az első koprodukciós munkákat. És általuk jutottak európai közönségekhez a román filmek.
A férje, Alexandru Solomon egy interjúban említette, hogy soha senkit nem látott munka közben annyira örülni, mint Ada Solomont. Forgatás közben érzi ezt az örömet a producer, vagy csak később, a film bemutatóján jön meg az érzés?
Olyan ez, mint a szülés: hatalmas a fájdalom, ugyanakkor életet hozol a világra, a közös filmezés során is valami értékes jön létre. Látod, ahogy mindenki beleadja a szívét-lelkét, és őszintén hisz a projektben. Mindenki büszke arra, hogy ott lehet és részese ennek az egésznek. Persze vannak szeszélyes és kritikus pillanatok is. De amikor túljutsz ezeken a kritikus pillanatokon... nos, ami utána következik, az fantasztikus.
Épp 20 éve hozta létre a NexT filmfesztivált, amely sajnos 12 év után megszűnt. Indítása Cristian Nemescu és Andrei Toncu filmesek nevéhez fűződik, az ő emlékükre alapult. Sajnos nagyon fiatalon, tragikus körülmények között hunytak el, 2006-ban egy autószerencsétlenség során. A rendezvény sikeres is volt, közönsége is volt, sokan szerettük. Miért nem folytatódott?
Cristinek még nagyon sok mondanivalója lett volna, sok terve volt még. Fantasztikus energia áradt belőle, egyszerre volt törekvő és tisztánlátó. Olyanfajta filmművészetet képviselt, amelyet... nos, senki másnak nem sikerült igazán megvalósítania – vagy talán Paul Negoescu közelíti meg ezt a stílust –, olyan szerzői filmet alkotott, amely ugyanakkor a közönséghez is szólt. Cristi számára a közönség volt a legfőbb úr; a közönség volt a legfontosabb. Elvesztése hatalmas veszteség nemcsak a barátai, hanem a román filmművészet egésze számára is. Amikor elhunyt, feltettem magamnak a kérdést: „Mit tehetek, hogy életben tartsam az emlékét?” Mert csodálatos ember volt, és nagyon különleges, elhivatott művész. Olyan ember, aki úgy döntött, dolga van itt – visszatért Amerikából, mert úgy érezte, itt van a küldetése. És így született meg a rövidfilmfesztivál ötlete, amely 12 kiadást ért meg, aztán kiégett. Jövőre, a kerek évfordulóra megpróbálunk valamit szervezni.
Fade out, dissolve to – Megemlékezés egy alkotópárosról
Aznap reggel tragikus balesetről számolt be az egyik hírportál, később már máshol is olvasható volt: Bukarestben két fiatal filmes taxibalesetben vesztette életét, csütörtökről péntekre virradóra: Cristian Nemescu rendező és Andrei Toncu hangmérnök. Ugyanaz történt, mint Teo Peter basszusgitárossal.
Amikor próbáltunk interjú időpontot egyeztetni, említette, hogy nagyon elfoglalt. Görögországból, az Égei Filmfesztiválról (Aegean Film Festival) érkezett haza, ahol zsűrizett, hamarosan pedig Velencébe készül. Ide már producerként, nem zsűitagként…
Igen, Alina Șerban Eu contez [kb. Számítok] című filmjével megyünk a Velencei Filmfesztiválra, a fesztivál közönségfilmes versenyprogramjában, a Venice Spotlight szekcióban vetítik majd. Igazán különleges projektről van szó: ez az első olyan játékfilm, amelyet roma származású női rendező készített, itthon legalábbis. Alina debütáló nagyjátékfilmje ez, reményt adó alkotás, nem áldozatokról, hanem túlélőkről szól. A saját történetén alapuló rövidfilmjét fejlesztettük tovább, állami gondozásban felnövő gyerekekről szól. Közben két dokumentumfilmes projekten is dolgozom, Alexandru Solomon Micile speranțe [kb. Kis remények, a romániai választások krónikája], és Oana Țenter, Delia Marinescu Promised Land [kb. Ígéret földje] című alkotásain, utóbbiban Dana Bunescu is közreműködik. Ez az amerikai, arizonai román konzervatív közösséget mutatja be.
