Az idén már nyolcvankettőt taposó Mike Leigh ezúttal is egy keserű, de humanizmussal átszőtt karakterdrámával állt elő. A Covid-járvány miatt éveket késő Keserű igazságok bár egy Londonban élő középosztálybeli család hétköznapjaiba enged betekintést, sírós-nevetős élethelyzetei és kimondatlan traumái annyira univerzálisak, hogy bárhol és bármikor megállnák a helyüket, nem lehet nem felismerni őket.
Pansy (Marianne Jean-Baptiste) gyakorlatilag mindenre és mindenkire haragszik. Haragszik a kertjükbe betévedő rókára és a ház körül leselkedő galambokra. Haragszik 22 éves fiára, aki egész nap csak repülőszimulátorozik meg hülye könyveket olvas a témában, ahelyett, hogy a jövőjét tervezné. Haragszik infantilis férjére, aki egy napot se bírna ki nélküle. Haragszik testvérére, amiért vájkál az életében és mert tudja, hogy valójában mennyire gyűlöli, állítson bármit is. Haragszik még a bolti eladóra is, mert éppen túlsminkelte magát, a szadizmussal vádolt fogorvosára, mert az érzéketlenül bánik vele és a bútoráruház munkatársára is, amiért az szerinte bénának és döntésképtelennek nézi őt. De a dühpiramis csúcsán mégiscsak anyja trónol, rá haragszik aztán a leginkább, amiért meg merészelt halni és itthagyta ezzel a sok haragot megérdemlő emberrel.
Pansy beteg. Ha ez nem lenne elég egyértelmű, a film során többször is kimondja (értsd, dühösen belekiabálja az éppen környezetében tartózkodó emberek arcába). Már ott tart, hogy lelki bajainak fizikai nyomai is vannak. Szinte nincs olyan porcikája, ami ne fájna. Amikor pedig kiderül, hogy orvosa egy temetés miatt maradt távol, Pansy sokadjára is kifakad: miért a halottakkal törődik, ha egyszer az élők azok, akik segítségre szorulnak?
Mike Leigh képes úgy közelíteni a már unalomig feldolgozott gyászfeldolgozás témaköréhez, hogy nem érzi azt az ember, ezt már látta volna valahol. Köszönhető ez annak is, hogy a rendező a humortól egyáltalán nem visszariadva a vígjáték és a dráma közti keskeny határvonalon egyensúlyozik: a gyászoló nő világ ellen indított háborúja hiába tör már-már szürreális magasságokba, örökös önmarcangolása, szorongásai vagy éppen magánya súlyukból fakadóan mégis a realitás talaján tartják a filmet. Pansy szélsőséges megküzdési stratégiáinak köszönhetően Mike Leigh pedig még a depresszióról is képes új szólamokat megütve beszélni, ami szintén nem kis teljesítmény.
A Keserű igazságok dramaturgiáját tekintve mondhatni úgy működik, mint egy krimi, csak itt nem egy elkövető megtalálása a cél, hanem Pansy elviselhetetlenségének a gyökerét keressük. Sokszor, sokféleképpen ábrázolták már a depressziót, de Pansy-hez hasonló karakter ritkán szokta viselni annak terhét – hozzá legközelebb talán a Három óriásplakát Ebbing határában Mildredje áll, akinek haragját szintén a gyász fekete tüze táplálja. Marianne Jean-Baptiste pedig remekül hozza a magát sebzett oroszlánnak képzelő édesanyát, aki mindenre rámorog, ami csak mozog, a legnagyobb kárt ezzel pont azoknak okozva, akik annak a bizonyos fullánknak a kihúzásán ügyködnek.
Mike Leigh filmjének nagy érdeme, hogy kibírhatatlan protagonistáját képes szerethető közelségbe hozni. A Keserű igazságok valójában nem más, mint egy ügyesen becsomagolt empátiateszt. A film annyi segítséget azért kínál, hogy a mindig felvont szemöldökű Pansy forrongó játékában időnként felderengő fájdalomra is rámutat. Az egyik csúcsjelenetben (amikor testvérével meglátogatják anyjuk sírját) hangzik el a film tételmondata Chantelle (Michele Austin) szájából: „Nem értelek, de szeretlek”. Mintha Mike Leigh csak annyit üzenne, hogy ha ezt az időzített bombát képes akár csak egyetlen emberi lény is szeretni, legközelebb kétszer is gondoljuk meg, kinek a fejét ordítjuk le az utcán.
Pansy kirohanásai leginkább fiára, Mosesre (Tuwaine Barrett) vannak a legnagyobb hatással, aki lassan, de biztosan kezd rálépni az anyja által kitaposott ösvényre. A különbség csak annyi, hogy fröcsögés helyett ő inkább néma visszafogottsággal kezeli a mindenkori fájdalmakat. Míg anyja sokszor az alvásba, vagyis az öntudatlanságba, mondhatni a halálba menekül, addig a fiú az utcákat rója. A film egyik jelenetében Moses virággal lepi meg anyját, amire a nő kezdetben hisztérikus nevetésbe kezd, majd sírva fakad. Csupán az érzelmek skálájának teljes kihasználására volt szüksége ahhoz, hogy ki tudjon mondani egy olyan egyszerű szót, mint a köszönöm. A családi dinamikák ilyenkénti kiélezésének köszönhetően a film egyúttal a traumák továbbörökíthetőségére is felhívja a figyelmet, amit az apafigurák tátongó hiánya vagy szembetűnő alkalmatlansága is erősíteni hivatott.
A Keserű igazságok filmnyelvi értelemben a sterilitásra esküszik, amit néhol már-már zavaró szélsőségekig kitol. Pansyék lakása például annyira üres és letisztult, hogy az ember nehezen hiszi el, ezek az emberek tényleg életszerűen tartózkodnak ott és nem csak átmenetileg bérlik a lakást. Vizuális megoldásaiban sem tud újat mutatni, tartózkodik a kísérletezéstől és inkább a színészekre, illetve a drámai és vígjátéki elemekből fakadó tónusváltásokra fordítja energiáit, ami végül kifizetődőnek bizonyul.
Mike Leigh kísérlete, hogy egy olyan karakterrel szemben ébresszen empátiát, aki percenként hajt végre egészpályás letámadást az emberek ellen, végül sikerrel jár. Amikor Pansy a már említett bútorüzlet munkatársának azzal vág vissza, hogy kikéri magának, ő nem alkalmatlan, mindnyájan tudjuk, hogy nem csupán a fotelválasztásra gondolt. Ezt a mondatot pedig túl sokszor hallottuk már ahhoz, hogy végül bármi mást választhassunk, mint a keserű együttérzést.
