A Zúzógép nem csupán sportfilm, hanem a férfilét pszichés kihívásaira adott kíméletlen gyomros is: Benny Safdie életrajzi sportmelodrámája a kortárs maszkulinitás kritikáját nyújtja Mark Kerr kevert harcművész bajnok valós történetén keresztül, bemutatva, hogy a súlyos izomtömegek alatt törékeny lélek lapul.
Mark Kerr (Dwayne Johnson) az egyetem alatt birkózó volt, majd a ’90-es években az akkor még gyerekcipőben járó UFC (Ultimate Fighting Championship) korai szakaszában tért át a kevert küzdősportokra (mixed martial arts, MMA). A bajnokság újszerűsége abban rejlett, hogy különböző hátterű ellenfelek mérhették össze tudásukat a ringben és szinte szabályok nélkül folytathattak test-test elleni küzdelmet. A korábbi ökölvívók, karatemesterek és más harcművészek mind-mind eltérő stratégiák mentén igyekeztek padlóra küldeni kihívóikat a nem ritkán véres összecsapások során. A műsor olyan erőszakosnak számított, hogy az Egyesült Államokban kezdetben nem sugározhatták, így az egymásnak feszülő sportolók kénytelenek voltak Japánba utazni és a Pride elnevezésű versenyen bizonyítani rátermettségüket. Mark Kerr életének ezt a javarészt külföldi idegenségben töltött, párkapcsolati- és drogproblémákkal terhelt időszakát örökítette meg a róla készült 2002-es HBO dokumentumportré (The Smashing Machine) és erről szól Benny Safdie azonos című játékfilmje, a Zúzógép is.
A fiúk is sírnak
A valós események feldolgozása és a sporttörténeti háttér felelevenítése ugyanakkor csupán apropóul szolgálnak a film készítőinek, hogy a férfi psziché mélyére hatoljanak és az „erősebbik nem” érzelmeiről értekezzenek. A hasonlóan túlcsorduló emóciókra épülő hollywoodi melodrámákat többnyire női közönséget megszólító alkotásoknak szokás tekinteni, noha a műfaj rendelkezik kifejezetten férfiakat célzó variánssal. A klasszikus családi vagy szerelmi melodrámákban rendszerint olyan szándékosan eltúlzott stiláris elemek fejezik ki a felszínre törő érzelmeket, mint a gyakran babaházszerűnek ható díszletezés, a cicomás kosztümök és az akár szentimentális giccsbe forduló zenehasználat. Ezzel szemben az elfojtásra hajlamos férfiak melodrámái előszeretettel ágyazzák a háború, a bűn, vagy a sport közegébe a magánéleti konfliktusokat, ahol a pátosz valamilyen aktív fizikai teljesítményen keresztül bontakozik ki, az otthon intimitásának helyébe pedig az attrakció lép.
A Zúzógép olyan férfi sportmelodrámák nyomdokaiban jár, mint a Rocky, a Dühöngő bika, A pankrátor, vagy a friss Vaskarom, miközben Mark Kerr helyzete az Elveszett jelentés – szintén a távoli Japánban rekedt – hősének „társas magányát” idézi. A hasonló történetek férfi főszereplőinek melankóliája többnyire abból fakad, hogy nem találják a helyüket a világukban, legyen szó a család vagy a sport közegéről: ha megbékélnek magánéletükben, kivész belőlük a győzelmi vágy, ha pedig eluralkodik rajtuk a versenyszellem, szeretteikben is csak a vetélytársat látják. Az alapvetően visszafogott Kerr féken tartott indulatai hátrányt jelentenek a ringben, otthoni agresszív kitörései pedig elhidegítik szókimondó élettársától, Dawntól (Emily Blunt). A melodráma az emóciók túlcsordulása helyett az érzéseit kifejezni képtelen férfi felfokozott fizikalitásában érvényesül, miközben az otthoni kötelességtudat és a sportambíciók összeegyeztethetetlensége folyamatos konfliktusokat eredményeznek.
Feltételes szeretet – Sean Durkin: The Iron Claw / Vaskarom
Pankrációról, férfiasságról és más alakoskodásokról mesél meglepően sok gondolatot ébresztve, őszintén és érzékenyen a Vaskarom.
Míg a női filmek hősei különböző társadalmi nyomások miatt szenvednek, s a legtöbb esetben kirekesztés áldozataivá válnak, addig a férfiakra saját maszkulinitásuk súlya nehezedik. A sport közegében ráadásul ténylegesen reflektorfénybe kerül a teljesítőképesség és az elvárásokhoz való felérés szükségessége. Ennek megfelelően a Zúzógép olyan hagyományos életrajzi- és sportfilmes dramaturgiai elemei, mint a függőség kezelése, a legjobb barát elleni küzdelem lehetősége, vagy a végső győzelem felé haladó narratíva is más kontextusba helyeződnek, a melodrámai közegben új értelmet nyernek. Hiszen a rendezés, illetve a produceri feladatok ellátása mellett a filmet vágó és a forgatókönyvet is jegyző Benny Safdie elsősorban nem a küzdősportokról vagy akár magáról Mark Kerről mesél – mint az ezekre koncentráló korábbi dokumentumportré –, hanem a férfiasság kortárs kihívásait kommentálja az alapjául szolgáló valós felvételek sokszor precíz, de más keretek között értelmezett újrajátszásain keresztül.
Performatív macsóság
A kortárs hétköznapokban ugyanis az olyan a hagyományosan férfias erények, mint a nyers erő, az agresszivitás, vagy a versenyszemlélet egyre inkább funkciójukat vesztik. Az elfogadás köré épülő társadalmi változások tükrében pedig egyenesen károsnak hathatnak a hasonló macsó vonások, így az átlagférfiak más területeken, többek között a sportban élhetik ki maszkulin vágyaikat. Ahogy azt a Zúzógép hőse is kifejti: a már-már modern gladiátorviadalokat idéző UFC- és MMA-harcok a nyers erőszak élményét, az agresszió szabad kiteljesedését kínálják. Ezáltal a küzdelmek az önkifejezés egyfajta eszközévé, a férfiasság performanszává válnak. Ebben a tekintetben pedig különösen szemléletes az az ironikus összecsengésű párhuzam, hogy a legdurvább küzdelmeket felvonultató, nemzetközi vegyes harcművészeti bajnokság, a Pride elnevezése megegyezik a különféle szexuális orientációk és a másság elfogadását hirdető globális rendezvénysorozatéval. Hiszen a büszkeséget jelentő szó a hipermaszkulin erőszakviadal esetében éppúgy önmagunk felvállalására és saját eredményeink, értékeink megélésére utal, mint az elfogadás ünnepének esetében.
Mark Kerr magánéleti válsága azonban éppen annak lehetetlenségéből fakad, hogy összeegyeztesse ellentétes társadalmi szerepgyakorlásait, ringbeli macsó és visszafogott otthoni természetét. Az újságírónak sem tud felelni, aki azt kérdezi tőle, hogy milyen érzés alulmaradnia egy küzdelem során: mivel eddig mindig győzedelmeskedett, nehezére esik bármilyen választ adni. Így a harcban elszenvedett első kudarca a saját tökéletes férfiasságáról alkotott kép darabokra hullását is jelenti. Ugyan – férfi sorstársaihoz hasonlóan – már nem kell keménynek maradnia az ilyen intenzív helyzetekben sem, a körülötte lévők (és a társadalom) folyamatosan érzései kifejezésére biztatják, a kezeibe temetkező izomkolosszus mégis arcát teljesen eltakarva, könnyeit szégyellve siratja első elveszített mérkőzését. Hiszen a korábbi generációktól az elfojtás példáját látó, maszkulinitásukat kiélni képtelen férfiak nehezen birkóznak meg az érzelmi veszteségekkel, ennek következményeként pedig gyakran egyfajta gyermeki stádiumban ragadnak. Ennek megfelelően a főhős önkritikája annak felismerésével kezdődik, hogy nem kíván apává, egy eredendő férfi szerepmodellé válni, amíg ambivalens saját maszkulinitásával szemben.
Hiszen az izmoktól duzzadó Kerr karaktere külsőleg a hipermaszkulin férfiideált testesíti meg, viselkedése azonban egy makacs és szégyenlős kisfiút idéz. Például miután alulmarad ellenfelével szemben, nem az orvoshoz vagy szeretteihez, hanem egyből a küzdelem szervezőihez siet a körülmények felülvizsgálását kérve, hiszen küzdőpartnere olyan lefelé néző testhelyzetben rúgta fejbe sorozatosan, ami csak fejjel felfele lett volna megengedett az újonnan bevezetett szabályok értelmében… Valójában azonban a sport abszurd kegyetlensége mindössze ürügy a ringben lefagyott Kerr számára, hogy utólagos magyarázkodásával elkerülje a veszteség miatti felelősségrevonást és az ezzel járó következményeket. A megtermett férfi még a vidámparkban is csak a gyermekkörhintára mer felülni, mivel egyedül az nem bántja a pocakját. Ezen felül olyannyira fél a fájdalomtól a ringen kívül, hogy hamarosan teljesen fájdalomcsillapító-függősége hatása alá kerül. Barátnője mindazonáltal éppen az ilyen tompa, gyámolításra szoruló állapotában szeretne mellette lenni.
Dawn kihasználja, hogy a gyermetegségbe menekülő férfinak igénye van a törődésére, így képes magához láncolni más hullámhosszon mozgó kedvesét. A nő akkor van igazán elemében, amikor Kerr rászorul – azt viszont nem képes elviselni, ha nincs rá szüksége. Ez a felvett anyai pozíció kitüntetett szerephez juttatja a párkapcsolatban, miközben élettársa kiszolgáltatottá válik. Kerr drogrehabilitációs kezelése ugyanakkor nemcsak a gyógyszerekkel, hanem a partnerével kapcsolatos függőségeit is új mederbe tereli: a férfi önállóvá és felelősségteljessé válik magánéletében, lelkiismeretesen gondoskodik például újonnan ültetett növényeiről és rendben tartja saját életterét, szigorú szabályokhoz igazodik. Ezzel párhuzamosan a sportban felhagy macsóságával és segítséget kér a felkészüléshez, elkezdi komolyan venni a fizikai és lelki megpróbáltatásokkal járó küzdelmeket. Dawn azonban korábbi maszkulin kiállású párját akarja visszakapni, ezért rendszeres italozásával, majd végső kétségbeesésében egy fegyveres kirohanással – vagyis jellegzetesen férfiakhoz kötődő gesztusokkal – próbálja visszarántani partnerét a hagyományos nemi sztereotípiákba.
Önreflexív dokumentarizmus
A tradicionális férfi és női szerepkörök határainak elmosódásai tehát hosszútávon nem vezetnek megoldáshoz, csupán más mederbe terelik a korábbi konfliktusokat. Ugyanakkor Mark Kerr példája alapján a fokozott maszkulin kiállás is fenntarthatatlan állapotokat eredményez. Bár az olyan – némileg erőltetett – motívumok, mint például a törött kerámia javításának japán művészete és a főhős lelki töréseinek párhuzamba állítása a gyógyulás folyamatának nehézségeit hangsúlyozzák, a főhős megindító karakterívét övező társadalmi felvetések ambivalenciái számos problémát hagynak megválaszolatlanul. Ezek kifutására mindössze a stáblista előtti zárófeliratokból lehet következtetni, így némileg ellentmondóan hat, hogy a bemutatott megtört macsó férfikép ellenére a Kerrt és kortársait követő harcművészek már sztárolt sportolókként keresnek vagyonokat és válnak példaképekké. Hasonló karriert futott be a film főszereplő színésze, Dwayne Johnson is, aki „A Szikla” (The Rock) néven profi pankrátorként kezdte pályáját, mielőtt hollywoodi sikerfilmekben szerepelt.
Az önreflexív szereposztás a férfiasság látványossággá tételének következményeit árnyalja a főszereplő valós személyén keresztül: Johnson A Sziklából színésszé válik a kamerák előtt, nemcsak Kerr valós figuráját formálja meg, hanem a modern macsóság illúzióját is. Ezt a hatásos átmaszkírozás és a valódi harcossá történő fizikai változás is segíti, bár az alakítás így sem jár teljes átlényegüléssel. Johnson karrierje legjobb játékát nyújtja, de ez, valljuk be, nem jelent olyan sokat. Kerr karaktere egy ponton leborotválja a haját jellemváltozása külső érzékeltetéseként, ezzel felvállalva férfiúi gyengeségeit – képletesen a sokakat érintő kopaszodás és a jelzésértékű maszkulinitás egyértelmű kimutatásán keresztül. A Dwayne Jonhson szokásos megjelenéséhez közelebb álló kiállás azonban mindinkább felszínre hozza, hogy az egykori Szikla még mindig önmagát adja, csak korábbi szerepeihez képest ez most őszintének hat. Pont úgy, ahogy Benny Safdie testvérével közösen készített filmjei, a Jólét és a Csiszolatlan gyémánt „rehabilitálták” korábban szintén beskatulyázott sztárjaikat azáltal, hogy új kontextusba helyezték Robert Pattinson vagy Adam Sandler bejáratott sztárperszónáját.
A Zúzógép önreflexivitása ugyanakkor nem merül ki a Johnson performansza mögé nézésben és a főszereplő sztárságának újraértelmezésében: a film nemcsak az alapjául szolgáló dokumentumportré történéseit, hanem stílusát is megidézi. A Safdie testvérekre jellemző nyers, spontán hatású, életszagú formanyelv – a hosszú kézikamerás snittek, a belső vágások, a követőfelvételek és a gyakori ráközelítések ezúttal – elsősorban nem az események intenzitását fokozzák, hanem direkt dokumentumfilmes hatást keltenek. A kamera jelenléte gyakran nyilvánvalóvá válik, ez a peformatív közegben természetesnek ható eszköz ugyanakkor a naturalizmusra törekvő alakítások, a valós helyszínek, az autentikusan rekreált környezet és az élethelyzetek hétköznapiságának kiemelésére szolgál. Benny Safdie rendezése továbbá a műfaji tetőpontok helyett a drámát megelőző vagy az azt követő pillanatokra fókuszál. Egy-egy mérkőzésnek éppen az előzményei és a következményei kerülnek részletesen bemutatásra a konkrét harcok helyett, így a külső akciókkal szembeni belső küzdelmek válnak lényegessé.
Benny Safdie prezentálásmódja olyan modernista jelleget kölcsönöz a Zúzógép férfi melodrámájának, mintha Antonioni rendezné a sportközvetítéseket. Az aktuális identitáspolitikai diskurzusba a klasszikus minták szubverzív megidézésével és lerombolásával illeszkedő karakterdráma ugyan nem képes maradéktalanul feloldani a társadalmi felvetéseit övező ellentmondásokat, de Mark Kerrnek is azért kell megtanulnia veszíteni, hogy az utána következő férfigenerációk már egészségesen győzedelmeskedhessenek: hiszen a vereség megtapasztalása épp olyan fontos része a férfi önazonosságnak, mint az egyre kevésbé fenntartható maszkulin értékek kortárs keretek közötti megélése.
