Kényelmetlen képsorok és klisés konyhapszichológia jellemzik az ausztrál testvérpár, Danny és Michael Philippou második nagyjátékfilmjének ábrázolásmódját: a Hozd vissza őt a látottak zsigeri hatásával borzongat a horror mögött lappangó traumák felszínre hozása helyett.
A már majdnem nagykorú Andy (Billy Barratt) és tinédzser féltestvére, Piper (Sora Wong) ideiglenes gondviselőhöz kerülnek, miután apjuk megcsúszik a zuhany alatt és váratlanul elhalálozik a fürdőszobai balesetben. A testvérekre vigyázó Laurával (Sally Hawkins) azonban már kezdettől fogva nem stimmel valami. A nevelőnő elveszi Andy telefonját és beleolvas a fiú magánbeszélgetéseibe, majd apja holttestének „terápiás célú” szájon csókolására kényszeríti a temetésen, feszültségoldásként pedig alkohollal itatja a kiskorú Pipert. A saját lánya idő előtti halálát gyászoló nő különös, már-már groteszk viselkedését pedig csak tovább tetézi egy néma kisfiú, Oliver (Jonah Wren Phillips) jelenléte, akinek hátborzongató megjelenése további sötét titkokat rejt. A bizarr körülmények ellenére kezdetben mégis zavartalannak tetszik ez az abszurd otthoni idill és a rögtönzött családtagok ideig-óráig képesek osztozni egymás gyászában.
A film youtuberekből lett forgatókönyvíró-rendezői ugyanakkor a felütéshez képest nem foglalkoznak a gyerekvédelem hiányosságaiból és a hagyományos családmodell felbomlásából következő problémákkal, vagy a gyász természetével. A készítők leginkább az aktuális stílustrendeknek igyekeznek megfelelni és a műfaj zavarba ejtő ikonográfiájára koncentrálnak a traumák lelki hátterének kidolgozása helyett. Philippou-ék ráadásul olyan képsorokat alkotnak, melyek könnyen virálissá válhatnak, továbbá igyekeznek megfelelni a legújabb generációk magas ingerküszöbének és nézési szokásainak. A Hozd vissza őt könnyen követhető, minimalizált cselekménye különböző zsánerklisék extrém újramesélését nyújtja a modernizált „kísértetház” környezettől, a gonosz mostoha archetipikus ellenfelén át, egészen addig a bevett dramaturgiáig, hogy a gyanú az ártatlan áldozatra terelődik, aki tudja az igazságot, mégsem hisz neki senki. Ezek a visszatérő motívumok mindazonáltal grafikus erőszakábrázolással, önkannibalizmussal és gyerekkínzással adaptálódnak a korábban látottak fokozására irányuló közönségigényekhez.
Hiszen a virálissá váló alkotásokat leginkább a (gyakran tartalom nélküli) megbotránkoztatás és a tabukba való önkényes beleállás képes kiemelni a tartalomdömpingből. A kortárs kulturális közegben ráadásul különösen népszerűek a horrorok, mivel a zsáner darabjai különböző társadalmi és lelki feszültségeket képesek megjeleníteni és feloldozást nyújtani alóluk reflexív narratíváikon keresztül. Nem véletlen, hogy a műfaj hollywoodi klasszikusai éppen a gazdasági nehézségek jellemezte 30-as években készültek, majd a 60-70-es évek gondterhes, többek között politikailag és ideológiailag is széttartó időszaka hozott újabb jelentős fellendülést a zsánernek, amit a 911-ei terrortámadást követő évek extrémbe hajló, esetenként szabályos fájdalompornóval felérő műfaji alakzatai követtek; manapság pedig bőven lehet válogatni a történetek alapjául szolgáló kollektív traumák közül. A Hozd vissza őt viszont csak a látványos formai megoldásokat, a bizonytalan kilátásokat és a baljós atmoszférát örökíti tovább, míg az ezek hátterét jelentő motívumokat elnagyolja.
A kamaradrámaszerű film három központi karaktere egyértelműen megtestesíti az antagonista, az áldozat, illetve a hős figuráját, de egyikük sem különösebben eredményes vagy érdekes a saját szerepkörében, ahogy a karakterek közötti életvitelszerű interakciók sem keltenek feszült légkört. A pszichológiai tanácsadóként dolgozó Laura hiába képes azonosulni a gyerekek érzéseivel és helyzetével, ez mindössze az olyan párhuzamokban érhető tetten, mint hogy a nő lányának – Andy és Piper apjához hasonlóan – szintén egy fürdőbaleset okozta a halálát, csak őt a medencében érte a szerencsétlenség. A nevelőszülőnek ráadásul épp úgy szüksége van valakire saját lánya helyett, ahogyan a testvérek sem maradhatnak magukra. Ennek ellenére nem kelt morális aggályokat az árvák véráldozattá tétele és az ezt előkészítő túlvilági rituálé hátborzongató előkészületei. Még ha papíron átélhetők is Laura motivációi (hogy fel szeretné támasztani egykori lányát), az elborult döntéshez vezető lelki folyamat nincs érzékeltetve. A nő már kezdetektől menthetetlen szörnyetegként tűnik fel, aki nem érdemel megváltást, így különösebben izgulni sem lehet a lelki üdvéért. Az antagonista továbbá félelmet sem kelt, mivel a gyerekszereplők nem ismerik fel, hogy a biztonságot nyújtó gondozói közeg valójában veszélyes lehet rájuk, ahogy az alacsony, átlagos fizikumú, átlagos megjelenésű idősödő nő fizikai kihívást sem jelent.
A Hozd vissza őt ráadásul olyan túlélőhorror, amelyben a külső körülmények akadályai helyett a karakterek (mentális) cselekvésképtelenségéből adódik a konfliktus. A szereplők egyszerűen nem ismerik fel – a nézők számára egyértelművé tett – veszélyhelyzeteket, vagy a történet előrehaladása érdekében nem teszik meg a logikus lépéseket baj esetén, ezért már csak akkor próbálnak menekülni, amikor túl késő. Ezt az állapotot sok esetében társadalmi, testi, vagy mentális tehetetlenségek is igyekeznek kihangsúlyozni, ezért a horrorfilmek szereplői gyakran kiszolgáltatott gyerekek, nők, vagy valamilyen kisebbséghez tartoznak, így átélt kínjaik további jelentésrétegekkel gazdagodnak, áldozatszerepük túlmutat a konkrét cselekmény során tapasztalt szenvedéseken. A Philippou testvérek azonban nem kínálnak többet, mélyebbet annál, mint amit mutatnak. Oliver például a Szádra ne vedd! néma áldozataihoz hasonlóan nem beszél, míg Piper látássérült, aki csak formákat és színeket észlel. Azon túl, hogy az utóbbi állapotot érzékletesen fejezik ki a lány homályos nézőpontját felvevő, szándékosan fókuszvesztett szubjektív beállítások, a testi kiszolgáltatottságból ezúttal nem következik semmiféle különösebb hátrány a túlélés során. Sőt, Oliver a társaság legaktívabb tagja, áldozatként is gyakran az ő tettei katalizálják az eseményeket.
A (kvázi) főszereplő ugyanakkor a húgáról gondoskodni próbáló Andy. A fiú jellemfejlődésére azonban – csakúgy, mint Laura esetében – még a film eseményei előtt, a narratíván kívül kerül sor. A kiskorában rendszeres abúzust elszenvedő srác traumái inkább csak kiderülnek, mintsem be lennének mutatva: a karakter a történet kezdetén és végén is ugyanaz az ember, miközben dialógusokon keresztül szerzünk tudomást korábbi jellemfejlődéséről. Mintha a rendezőpáros egy kerek történet helyett mindössze annak legizgalmasabb részét, a fináléját forgatta volna le egészestéssé elnyújtva. Az önmagukban atmoszférikus szekvenciák valójában nem a cselekményt szolgálják, a hatás éppen fordítottnak érződik: a lényegében egyhelyszínes tessék-lássék narratíva próbálja összekötni a zsigeri alapon borzongató jeleneteket. A félelemérzet, az undor elsősorban a látványból és nem a történésekből fakad. A feszes tempó, a kis mélységélesség és a közelképek preferálása, a nyugtalanító momentumok megmutatása, a sejttetés helyetti fokozott kendőzetlenség a készítők virális videós munkáit idézik.
Az internetes formanyelvet és történetmesélési trendeket letisztultabb vizualitással, profibb körülmények között alkalmazó Hozd vissza őt kreatív megvalósításmódja miatt tud izgalmas lenni, de a kortárs horror auteur-ök nyomdokaiban járó Philippou testvérek – M. Night Shyamalan, Ari Aster, Jordan Peele, vagy Alex Garland filmjeinek „artikulált exploitation” jellegéhez hasonlóan – gyakran nem töltik meg érdemi tartalommal figyelemfelkeltő megoldásaikat.
Hideglelés ausztrál módra – Danny Philippou, Michael Philippou: Talk to Me / Beszélj hozzám
Ausztrál szellemidézős horror ismeretlen színészekkel, kis költségvetéssel, influenszer-rendezőkkel – nem feltétlenül a kasszasiker megszokott alapkövei. Hogyan lehet akkor mégis az év egyik legjobb horrorfilmje a Beszélj hozzám?
