A Titán rendezőjének új játékfilmje nagyon kaotikus mozi, ami elsősorban az érzékeinkre igyekszik hatni. Az Alpha blöff és varázslat között billeg valahol, s leginkább a mi hangulatunktól (jóindulatunktól) függ, hogy olcsó trükknek értékeljük-e Ducournau bűvészkedését.

Azért is nagyon fájó ez a billegés, mert így nem tud igazán mélyre menni az, ami egyébként értékes a filmben: ügyesen nyúl a poszt-covid időszak társadalmi szorongásához, a betegséget érzékletesen kapcsolja össze a szégyenérzettel és bűntudattal, az „elfekvők” nyomasztó világát pedig érzéki csalódásokkal és érzéktelenedő sziklatestekkel ábrázolja. Vajon elkapta a címszereplő a titokzatos, hordozóját márvánnyá változtató kórt friss tetoválása miatt? Ebben a kórházi valóságban, azaz a gyógyíthatatlan betegség burkában csak a fájdalom és a tehetetlenség hangjait hallani. A kórtermi halálszag, a véget nem érő testi bajok és a – szó szoros értelmében – omladozó, meszesedő testek behozzák az eutanázia dilemmáját is, de Ducournau nem boncolgatja részletesebben a kérdést. Csak megoldja: Amid karakterét, aki már nem akarja, hogy felkeltsék, a zárlatban végül hagyja meghalni a testvére. Az Alpha jó érzékkel villant fel más izgalmas és fontos témákat is, de ezek közül egyet sem fejt ki alaposabban: a (szintén pandémia utáni) érintkezéstől való félelem, a dezinformáció és az erőforrás hiányának társadalmi hatásai egy súlyos krízisben, illetve a fertőző betegségek körüli kollektív paranoia mind olyan jelenségek, amikben rengeteg potenciál van, de ezekkel nem kezd túl sokat a film.

Ennek ellenére vannak igazán gyomorba vágó, izzasztó jelenetek: szinte szétfeszít minket az a természetellenes érzés, hogy betegen éppen azzal árthatunk a szeretteinknek, ha fizikálisan „ott vagyunk” velük, közben mégis rájuk vagyunk utalva. Egy súlyos betegségben az egyedülléttől és a haláltól való rettegés a másik féltésével találkozik – ez a kettősség több jelenetben is érzékletesen ábrázolódik, a feszültség folyamatosan jelen van. Hasonlóan átélhetően ragadja meg a fiatalkori bolyongás, útkeresés tapasztalatát: ha a kamaszkor olyan, mint egy nagy erdő, amiben eltévedhetünk, akkor ez az erdő még sötétebbnek és sűrűbbnek tűnik egy globális válságban, egy fullasztó közegben vagy a veszélyeztetettség idején. A tinédzserkorral szinte börtönné válik a drasztikusan változó testünk, a rendező ezt a klausztrofób érzést és az ezzel járó szélsőséges szabadságvágyat az irracionálisba, a misztikusba helyezi – mindezt sokszor kifejezetten hatásos, míg máskor kissé ügyetlen eszközökkel. Előbbire példa a jelenet, amiben a címszereplőt az uszoda öltözőjébe zárják osztálytársnői, „hogy ne ússzon velük egy vízben” – itt a beszorultság és a kirekesztettség érzése szinte tapintható. Utóbbira példa pedig az összes hatásvadász, ezerszer látott jelenet, ami a filmbeli kór emberi idegrendszerre gyakorolt hatását látványos hallucinációkkal szemlélteti, ilyen a panel előtti állványon, tűzlétrán (Alpha érzékelésében) tornádószerűvé erősödő szél, a szoba falai, amik gyakorlatilag összenyomják, szinte megfullasztják a takaró alatt, de ilyen a koromsötét éjszakában befeketülő vízfelület és az égbolt összeérése is, amiben Alpha fel-fel villanó arcának képe az űrbe, egyfajta kozmikus magányba helyezi a lányt.

A tapasztalatok, hallucinációk, és testérzetek sűrű masszává keverednek, de ezt a keveréket felhígítják a szájbarágósabb, kevésbé sajátos megoldások. A belső és a külső világ közti összefüggéseket a természeti és az anatómiai képek hasonlósága és egymásra feleltetése már szinte didaktikus módon ábrázolja: a fertőzött Amid bőrfelületét például sziklákon lévő repedésekkel köti össze vizuálisan a rendező. Ezen túl számtalan kézenfekvő kis trükk van a filmben – kicsit olyan, mintha a brainstormingban felmerülő összes ötlet szelektálás nélkül bekerült volna a forgatókönyvbe. Így maradhatott fenn a rostán a teljesen kifejtetlen, „vörös szél”-hülyeség, amivel megint csak nem kezd semmit Ducournau, illetve a szentimentális családi szituációk, mint például a történetet túlzottan kerekdedre csiszoló éneklős keret (a film elején anya a lányának, majd később Alpha az anyjának, Mamannak énekli ugyanazt a dalt). Az alapból működőképes, vizuálisan megkapó jeleneteket pedig sokszor elrontja az agresszívan tolakodó hangsáv – például Tame Impala Let it Happen című számát (ami egy rettenetesen populáris, és egy gyakorlatilag egyezményesen „elszállós” hangulatú dal), egy futós jelenet alá rakni konkrétan olcsó (és lusta) húzás.

Hasonlóképpen a bulijelenet alatt is nagyon intenzív a zene – ez önmagában nem lenne baj, de az a házibuli, ahol Alphára és Adrienre ugyanazzal a tűvel tetoválnak, kábé olyan, mint amilyennek a szülők képzelnek el egy necces, veszélyes helyzetet. Minden koszos, füstös, a fal sárgul meg szürkül a nikotintól és a koromtól, különféle kártékony dolgok vannak mindenhol, alkohol, drogok, (a hangulatból ítélve) védekezés nélküli szex, agresszív gyerekek stb. Mondhatnánk, hogy szegény srácok azért vannak ebben a pöcegödörben, mert a rendező valamiféle társadalomkritikus vetületet akar adni a jelenetnek, kitérve arra, hogy az osztályhelyzet és a családi háttér nagyban befolyásolja a fiatalok esélyeit az életben, de az Alpha erről is túlzottan elnagyoltan fogalmaz. Bizonyos társadalmi csoportokban a szerhasználat, a „kimaradás”, a suliból lógás mind csúszóssá teszik a lejtőt a fiatalok számára, de ezentúl maximum annyit tudunk meg ebből a jelenetből, hogy a jelenségnek etnikai aspektusa is van: a statisztéria jelentős hányadát színesbőrű fiatalok teszik ki. A hangsúlyos zenével együtt a bandázásnak kifejezetten oldschool hip-hop videoklip hangulata lesz, a Tame Impalás jelenet pedig inkább illik az ezredforduló körüli MTV műsorába, mint a moziterembe.

Közben máskor a klipes esztétika is jól tud állni a filmnek, főleg akkor, amikor egy-az-egyben a Linkin Park-klipek sötét, egyszerre sci-fi- és fantasy-világába csöppenünk – a 2000-es évek nosztalgiája miatt különösen élvezetes az apokaliptikus, eltúlzott színvilág, amiben minden fekete és sárga. A látvány egyébként több helyen kifejezetten kreatív és részletgazdag, a jelmezekben is vannak meglepő, érzékkel eltalált dolgok, például a bútorok és az edények Maman születési családjának lakásában, vagy a pólók, amik vállban pont jók Amidra, de nem érnek végig rajta. (Az Amidot alakító Tahar Rahim játéka egyébként is kiemelkedő, sok kis apró gesztust, könnyedséget, humort és végtelen fájdalmat rejtett bele a figurába.)

Így érdekes módon azok a legjobban sikerült részei az Alphának, amik elsőre periferikusnak tűnnek: a kamaszkori lúzerkedésről, zavartságról, szégyenérzetről, és a pettinges bénázásról több mondanivalója van a filmnek, mint a mitikus, földöntúli humbugról meg az anya-lánya drámáról, amiről látszólag szólni szeretne. Egy tizenhárom éves lány életében a diákcsínyek csúnyán eldurvulhatnak, a legszélsőségesebb felelőtlenségek pedig (mindenki legnagyobb szerencséjére) következmények nélkül maradhatnak – végső soron ez ragad meg bennünk a film után.