Jesse Armstrong első egészestés rendezésével arra szolgáltat bizonyítékot, hogy nem igazán érti a techmilliárdosok társadalomra gyakorolt széleskörűen megosztó hatását és ijesztő mértékű befolyásuk valódi kockázatát, így aztán szimplán csak nárcisztikus pojácáknak láttatja őket.
Négy techpápa baráti pókerparti címén elvonul egyikőjük hófödte, hegyvidéki házába, miközben a világ maradék része lángokban áll körülöttük, komplett államok omlanak össze gazdaságilag, zavargások és tömeges gyűlöletbűncselekmények tarkítják a hírfolyamot, de mindez feloldódik az algoritmizált, dezinformációs zajban. A négy techguru pedig, mivel keresnek rajta, nem a káoszon, hanem cégeik reputációján és saját pozícióikon próbálnak úrrá lenni, egy ponton pedig félig komolyan még a világ technokrata megpuccsolása és felosztása is felmerül. A Mountainhead ebbe az egy narratív fókuszpontba, a négy fal közé, négy elrajzolt figurába kísérli meg belesűríteni a közösségi média, a fake news, a generatív AI és az ebből felfújódó egy(pár)személyes túlhatalom jelentette összes politikai-társadalmi nyűgöt. Erre szokták mondani, hogy mindez remélhetőleg vicc, mert valóságnak túl durva lenne, miközben Armstrong esetében tényleg az a helyzet, hogy ez még szatírának is halovány és életlen, hiszen a valóság jóval nyugtalanítóbb a filmben ábrázoltaknál.
Armstrong hasonlóan járt, mint a Sopranos showrunnere, David Chase, akinek a legendás, nagyívű sorozat után az első és máig egyetlen saját filmrendezése már jóval kisebb hullámokat keltett. Armstrong ezúttal az Utódlásban felvázolt undorítóan gazdag, amorális elitközeg médiaetikai és hatalmi dilemmáit adaptálja a techóriások még mindig újszerűnek ható és ezért megoldatlan kihívásaira. A sorozatbeli Roy-família által irányított globális médiakonglomerátum még a régi vágású, férfiasan elnyomó iskolából való, ami a gátlástalan haszonelvűség és a politikai machinációk tengelyén mozogva a nyomtatott sajtó és a tévéhíradók központosításában látta a vadkapitalista üdvtörténetet. Armstrongék mindezt pedig shakespeare-i királydrámába illő dinasztiaharcként hangszerelték és bontottak ki belőle egy rétegzett karaktertanulmányokkal tarkított családi tragédiát. A Mountainhead minden tekintetben messze kiábrándítóbb, még ha nagyon is kortárs problémákra próbál reflektálni. Szereplői már hétköznapi melegítőben lazáskodó és az átlagember nyelvén hadováló dúsgazdag influenszer self-made manek, másrészt a közösségi platformokon tapasztalható véleménybuborékok, visszhangkamrák, a brandalapú és trendvezérelt fogyasztói valóságérzékelés egy teljesen új típusú médiafelfogást jelentenek. Azzal együtt, hogy továbbra is meghatározó a centralizáltság kérdése, hiszen a platformok és a különböző technológiák a reneszánsz ember eszményét kifordító feltaláló-zseni-üzletember techmogulok képében összpontosulnak, addig a tényeket központilag szűrő, közvetítő és orientáló híradós szerepkör helyébe az információ szóródása, a korlátlan felhasználói hozzáférés révén tudatosan kialakított, diffúz médiaterek váltak elsődlegessé.
A Mountainhead azáltal, hogy szinte végig a luxusvillában tartja a cselekményt, némileg rávilágít arra a kettősségre, amit az újmédia-felületek azonnalisága és virtuális, közvetett jellegük jelent. Venis, Randall, Jeff és Souper értelemszerűen csak a feedet és a részvényindexet pörgetve szereznek tudomást a külvilágban zajló lázongásokról és gazdasági összeomlásokról, miközben a Venis által fejlesztett deepfake és szocmédia a kialakult káosz elsődleges okozója, platformja ugyanakkor épp a valós idejű események hitelességét ássa alá. A film jópofáskodó hangnemét tekintve nem tűnik tudatos rendezői döntésnek, de Armstrongnál még a világvége sincs perspektívába helyezve. Pusztán bemondás van, hírfolyam, kamuvideók, kommentek, az armageddon egy Facebook-poszt szintjén értékelhető. Randall (Steve Carell) folyamatosan antik és középkori filozófusokra hivatkozik, többek közt Platónra, de önmagában már maga a barlanghasonlat és a film kamarajellegének párhuzama is elképesztően fantáziátlan és lusta megoldás.
Ezért akár érdekesebb is lehetne a négy főszereplő viszonya, de mind megmaradnak az üres karikatúrák szintjén, akiket leginkább azáltal lehet megkülönböztetni, hogy filctollal egymás mellkasára írják, kinek mekkora. Mármint a vagyona. Sem önmagukban, sem a csoportdinamikát tekintve nem tudnak túllépni a figyeleméhes, nárcisztikus és mélységesen cinikus techmilliárdos sztereotípiáján, akik opportunista módon a fejlődés jelszavával legitimálják saját káros tevékenységüket, és akik szerint nincs olyan, hogy rossz, csak túl kevés tech. Miközben mára a társadalmi-politikai viszonyaink is teljesen átmedializáltakká váltak, ezek az arcok az álhírek ipari léptékű terjedését is csak még több AI-jal és tényellenőrző algoritmussal látják kontrollálhatónak, már amikor épp nem keresik hülyére magukat azon, hogy az ő cégük által lehetővé tett deepfake-videók hatására pogromok és utcai vérengzések kezdődnek. De hát Žižek óta tudjuk, hogy a kapitalizmus alapállapota és hajtóereje a válság.
A techszféra és a politika közvetlen összefonódásának tekintetében a Mountainhead akár valóban vészjósló és éleslátó is lehetne, hiszen például Elon Musk épp a hetekben csekkolt ki látványosan a számára meglehetős kudarccal záródó kormányzati pozíciójából és a nagypolitika világából. Armstrong azonban valahogy ezt a vonalat sem képes jól megragadni, figuráit nem igazán konfrontálja saját hübriszükkel, a politikán túlmutató hatalmuk visszásságaival vagy épp jóember-imidzsük abszurditásával. Amikor a négyes már a világ energiaellátása és a hadászati apparátus feletti ellenőrzésen keresztül mintegy munkahipotézisként eljátszik a gombnyomásra megszerezhető szó szerinti világuralom gondolatával, a Mountainhead épp a vérbő túlzása miatt válik egyszerűen érdektelenné. Nagyjából olyan összetettséggel beszél ezekről az emberekről, akik még egymást is képesek lennének legyilkolni pár részvényért, az utcai erőszak pedig csak árfolyamemelkedést jelent számukra, ahogyan a The Apprentice csinált egyszerű rajzfilmgonoszt Donald Trumpból. Arról már nem is beszélve, hogy a film végkicsengése a technopesszimizmust és -fetisizmust, vagy a közösségi média társadalom- és politikaformáló negatív hatásainak kérdéskörét durván leegyszerűsíti, és a felelősséget rátolja a milliárdos elitre, ha már a való életben nem igazán elszámoltathatók. Annak tágabb lélektani és gazdasági hátteréről pedig már egy szót sem ejt, hogy miért tud az átlagember széles tömegein keresztül utat találni a gyűlöletbeszéd vagy a legelképesztőbb hazugság is, miért féljük és bálványozzuk a mesterséges intelligenciát, akárcsak a populista, látszólag kívülálló fenegyerek milliárdosokat is, és az emberekben miért nincs meg, illetve hol-mikor veszett el a forráskritika és egyáltalán a mérsékelt közbeszéd fenntartásának igénye.
A Mountainhead épp ezért a technokapitalizmus kiritkájaként mint szatíra is vérszegény, példabeszédnek és leleplező karakterrajznak pedig komolytalan, miközben kitartóan ellenáll a valóság legalább egy picit árnyaltabb megértésének, pont, mint reprezentációjának tárgyai, a világtól elszakadt techmogulok. Még vizuálisan vagy dramaturgiailag sem szorult belé semmilyen újító szándék, de még jól megírt és kibontott karakterekről, motivációkról, esetleg egységes hangnemről sem beszélhetünk, pedig itt van Steve Carell, a bolygó egyik legviccesebb embere és a mindig kiváló Jason Schwartzman, de a humor az nem jön, dráma meg nem is volt. Ellenben trendi és aktuális témákat hadaró beszélő fejekkel, a film vége felé pedig már egyenesen burleszk jelenetekkel kell beérnünk. Egészen kiábrándító, hogy Armstrong a zseniális Utódlást követően csak egy enervált, fárasztó, semmitmondó egyfelvonásost volt képes összehozni a társadalmi jelenünket működtető és egyúttal fogva tartó techno-illúzióról és Platón modern barlangjának háttérben álló árnyjátékosairól.
