A magyar hangosfilm hőskorának egyik legfényesebb csillaga 115 éve született. Szinte mindent megírtak róla, amit tudni érdemes, ennek ellenére a 20. század legtitokzatosabb magyar színésznője maradt, akinek a sikereit máig boncolgatjuk.
Teljesen szabálytalan pálya a Karády Kataliné, tele ellentmondásokkal, amely nagy bukásoktól és még nagyobb sikerektől volt visszhangos. Megannyi hangzatos újságcím, amely felmagasztalta, majd jól sárba döngölte a színésznőt, akinek hollywoodi mintára először lett kultusza Magyarországon. Azzal, hogy Karády Katalin nemcsak megélte, hanem túlélte ezeket a szélsőséges időket, művészi rangot szerzett magának. Filmes alakításai, a kor játékstílusához mérten nem jobbak, de semmivel sem rosszabbak az átlagnál. Hogy mégis ekkora kultusza lett, az olyan tényezőknek köszönhető, amelyek egy művész személyes hatókörén kívül esnek – a karizmájának, a korszakérzékenységének, valamint a média szerepének.
Egyed, a felfedező
Vargha Rezsőné született Kanczler Katalin a szemtanúk visszaemlékezései szerint valójában egy közvetlen, jó humorú, önzetlen, társaságkedvelő elvált asszony volt, akinek viszonylag későn teljesült az a vágya, hogy színésznő lehessen. Elmúlt már 28 éves, amikor a Pesti Színházban, Somerset Maugham és Zoe Atkins Az asszony és az ördög című darabjában először színpadra lépett. A felfedezés körülményeit sokan sokféleképpen mesélték, de egy biztos, ez a szerződtetés nem jöhetett volna létre olyan pártfogók nélkül, mint például Egyed Zoltán. A kor elismert hírlapírója a pletykák szerint reménytelenül beleszeretett felfedezettjébe és mindent elkövetett, hogy színésznőt faragjon az imádott nőből. Bemutatta a kor elismert szaktekintélyeinek, rábeszélte a Vígszínház igazgatóit, Roboz Imrét és Jób Dánielt, hogy szerződtessék pártfogoltját. Alig nyolc hónappal a premier előtt jelent meg Egyed első portréja „a jövő nagy sztárjáról”, akit a „keresztapa” már Karády Katalin néven mutat be az ország legnépszerűbb kulturális hetilapjában, a Színházi Életben. A premiert megelőző hetekben pedig már tucatszám írtak cikkeket a „lekenyerezett” újságíró kollégák az „ígéretes tehetségről”. Mire 1939-ben, a február 4-i előadáson felment a függöny a Révai utcai kamaraszínházban, a közönség már mindent tudott az új színésznőről. Egyed semmit sem bízott a véletlenre, egytől-egyig lekenyerezte kollégáit. A másnapi kritikák szinte egyöntetűen a csiszolatlan gyémánt metaforájaként értékelték Karády alakítását. Csathó Kálmánné Aczél Ilonának, a Nemzeti Színház nyugalmazott színésznőjének mesterség órái megadták a szükséges alapot, és a bensőséges színházi próbák sokat oldottak a kezdő színésznő merevségén. Annak ellenére, hogy a férfiak hálójában vergődő Lady Elisabeth figurájához megvoltak az adottságai, sőt élettapasztata is bőven, a lélektanilag összetett szerep, amely egy tapasztalt színésznőnek is becsületére vált volna, nem bizonyult szerencsés választásnak. A közönség hamar fogyatkozott.
Zilahy, a siker kovácsa
Egészen más volt a helyzet a filmmel. Ahogy Jóbnál és Roboznál, úgy valószínűleg Zilahy Lajosnál is Egyed protezsált. Ezúttal viszont a lehető legjobbkor időzített. Az író 1938-ban megalapította a Pegazus Film Kft.-t azzal az elhatározással, hogy szembe megy ama a produceri szemlélettel, amely a magyar hangosfilm első hét évében német mintára zömével mesterkélt vígjátékokat és operettmeséket gyártott. Néhány kortársának is lehetőséget adott, de elsősorban saját műveit adaptálta filmre. Zilahy a kor legkiválóbb művészeit gyűjtötte maga köré, ugyanakkor megvolt a bátorsága ahhoz, hogy a főszerepet egy amatőrre (Süt a nap) vagy egy kezdő színésznőre bízza. Zilahy Lajos a Halálos tavasz című filmjének forgatására készülve a Forum moziban (ma Puskin) hallgatta meg Karádyt, egyúttal megnézte a Budapesten tartózkodó Robert G. Ritchie, a Metro-Goldwyn-Mayer menedzserének próbafilmjét, amit a színésznőről készített. Akkor dőlt el minden. Eredetileg a kedves és tiszteséges Nagy Józsa szerepére szánták, azonban Zilahy meglátta Karády Katalinban az izgalmas, titoktatos Ralben Editet, akiért a Jávor Pál játszotta főhős, dr. Egry Iván végül eldobja az életét.
Karády Katalin személyében egy teljesen eltérő nőtípus jelent meg a vásznon. A szegény csicsergő gépírókisasszonyokat egy búgó hangú, kacérkodó úri lány váltotta fel, akiről a férfiaknak nemcsak az juthatott eszébe, hogy kezet csókoljanak neki. Az Ág utcai vetkőző jelenet a magyar filmtörténet egyik ikonikus szerelmi jelenetévé vált. A mézeskalácsszív tükrében meglesett tánc a korabeli erkölcsökre merészen fittyet hányt. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a főhős azt mondja szerelmének: „Szeretnélek úgy látni, ahogy az Isten megteremtett!” Hogy végül engedélyezte a cenzúra, egyedül a Corvin-lánccal kitűntetett író tekintélyének volt köszönhető. Telitalálatként hatott a film betétdala, Polgár Tibor zenéjével és Nadányi Zoltán szövegével. A korabeli slágerekhez képest nyakatekert melódiával nehezen békélt meg Zilahy, de elfogadta. A zeneszerző által írt dalszöveget viszont kifejezetten közhelyesnek találta. Állítólag a felvétel előtti éjszakán addig lapozgatta költő barátjának Nem szeretsz című kötetét, amíg három versének (Ezüsthálóval foglak; Tűz; Te nem is tudsz róla) sorait a dallamhoz igazította. Így született meg az Ez lett a vesztünk című filmsláger, amely szerves részévé vált a cselekménynek, mintegy előrevetítve a baljós véget. Az önérzetes költő Berettyóújfaluban dolgozott levéltárosként. Mire értesült Zilahy átiratáról, a felvétel már elkészült. Felháborodásában azonban hallani sem akart róla, hogy neve dalszövegíróként megjelenjen a stáblistán. Költői önérzet ide vagy oda, a busás honoráriumnak végül Nadányi sem tudott ellenállni, így a bemutató sikerét követő kottaborítókon és lemezcímkéken már megjelenhetett a költő neve.
A premier idején már közel másfél éve életben volt az első zsidótörvény, és harmadik hónapja tartott a második világháború. Az érzelmek szabadságát hirdető új műfaj, a melodráma, az izzó lávaként lüktető zene és az izgalmas, bársonyos hangú színésznő elementárisan hatottak a nézőkre. Hasztalan volt minden tiltakozás a politika és az egyház részéről, a film addig soha nem látott tömegeket vonzott a moziba. A kritikusok az új magyar művészfilm megszületését ünnepelték, Karády karizmáját pedig a legnagyobb nemzetközi sztárokéhoz – Marlene Dietrichtől Zara Leanderig – hasonlították. A Kossuth Lajos utcai Forum moziban kilenc hétig játszották a filmet egyhuzamban. Zilahy a rendezővel, Kalmár Lászlóval elkészíttetett egy happy endes változatot is, amelyben dr. Egry Iván az életet választja, mert Józsa közös gyermeküket várja. Erre a magyar mozikban nem volt szükség, de annál inkább a fasiszta Olaszországban, ahol ideológiai okokból öngyilkosságot nem lehetett filmen ábrázolni. A magyar mozikban megjelent a film noir egyik stílusjegye, a boldogtan vég.
Jónéhány színésznő köszönhette a karrierjét Egyed Zoltánnak, köztük a Hollywoodig jutott Hajmássy Ilona. A felfedező a befektetéseiért viszonzást remélt, de csúnyán pórul járt. Amikor a révbe ért hollywoodi sztár villáján kopogtatott, a színésznő testőreivel dobatta ki. Szerelem ide vagy oda, hogy a hasonló eseteket elkerülje, Karády Katalin esetében tizenhárom pontos menedzseri szerződést íratott alá. Külföldi szerződéseit kizárólag a „menedzser” útján bonyolíthatta, és 20% jutalék megfizetése mellett minden művészi megnyilvánulását érintő kérdésben elszámolással tartozott. Azonban minden hiábavaló volt, mert Karády népszerűségét Egyed vaskos szerződése sem tudta beszorítani. A színésznőnek sokkal befolyásosabb pártfogói akadtak, akikkel Egyednek a szó szoros értelmében meg kellett vívni. Viszonyuk néhány hónap alatt úgy elmérgesedett, hogy a kritikus saját lapja, a Film, Színház, Irodalom hasábjain próbálta lejáratni a fennhatósága alól szabadulni vágyó színésznőt. A határozott és provokatív választ Vörösvári István a Pesti Újságban írta meg. A szócsatának pedig a Fodor Testnevelő és Vívó Intézetben megtartott párbaj vetett végett, amely Egyed vereségével zárult. A hosszú pereskedés sem hozta meg a várt elégtételt, a hírlapírónak egyetlen fegyvere, a toll maradt. Az 1941-ben, Karády nevében megírt, Hogy lettem színésznő című önvallomásban még egy kifejezetten bensőséges, ám a valósághoz képest „megszépített”, regényes életutat tárt az olvasó elé. Nem úgy az 1943-ban megjelent A szerelem elfárad című művében. A regény szereplői mögött egyértelműen felfedezhetők kettejük viharos kapcsolatának utalásai.
A Vígszínházban is igyekeztek kamatoztatni Karády filmes sikerét. Két évad alatt összesen négy bemutatója volt, de mint drámai színésznő megbukott. A kritikusok a tapasztalat és a felkészültség hiányára hivatkoztak, olykor tehetségtelenséggel vádolták. Ennyi idő múltán azonban sejthető, hogy a színpadi gátlásait akár a félelem is szülhette, annak okán, hogy aki a pályáján elindította, az éppúgy tönkre is teheti. Akár nyílt színen, ahol a színész a legkiszolgáltatottabb. Karády 1941-ben jelentette ki nyilvánosan, hogy visszavonul a színpadtól, és csak filmezni fog. Két évvel később, a Fővárosi Operettszínházban tért vissza a színpadra Fényes Szabolcs operettjében, A királynő csókjában. A háború után a zeneszerző igazgatása alatt ugyancsak ebben az intézményben aratta legnagyobb színpadi sikereit.
Zilahy a következő filmjeihez, mintha csak a Halálos tavasz sikerét igyekezett volna felülmúlni, a „szerencseszínésznőt” szerződtette. A Pegazus Film Kft. készítette a Hazajáró lélek, az Egy tál lencse, A szűz és a gödölye és a Valamit visz a víz című filmeket. Karády mint femme fatale énekel és csábít – egyetlen kivétel az Egy tál lencse Horváth Margitja, aki egy vidéki nyúltenyészetben találja meg a boldogságot. Mind közül a legkiforrottabb alkotás a Valamit visz a víz, amelyben a képek, a zene és a cselekmény tökéletes szimbiózisban haladnak a végkifejlet felé. A Halálos tavaszhoz hasonlóan ismét egy szerelmi háromszög drámája bontakozik ki a néző előtt, azzal a különbséggel, hogy ennek a végén a titokzatos nő, Anada dobja el magától az életet. Karády játéka egészen visszafogott, majdhogynem érzelemmentes, azt sugallva, hogy a főhősnek nem evilági teremtménnyel van dolga. Ezért is olyan szuggesztív a színésznő tolmácsolásában József Attila Ódája, amelyhez Polgár Tibor valósággal operai minőségű zenei betétet komponált. Zilahy mellett a filmen felfedezhetők a társrendező, Oláh Gusztáv stílusjegyegyei is, akinek újszerű képi világa megelevenedett festmények egész sorát vonultatta fel. Az Egy tál lencse és a Valamit visz a víz című filmben a magyar film „Jolly Jokere”, Jávor Pál volt Karády partnere, aki szívtipró szerepkörben minden műfajban bevethető volt. Összesen hét filmben játszottak együtt. A magánéletben is jó kapcsolatot ápoltak, ami a közös munkában is megmutatkozott. A közönség még hosszú évtizedek után is a magyar mozi legnépszerűbb álompárjaként tekintett rájuk. Zilahy éles társadalomkritikája, A szűz és a gödölye pedig abból a szempontból érdekes, hogy ebben az alkotásban a Nemzeti Színház vezető színésznőjével, Bajor Gizivel állította szembe Karádyt a rendező. A filmes sajátossága, hogy Bajor drámai kifejezőereje, amely a színpadon kiválóan érvényesült, most üres színpadiasságnak hatott, míg Karády minden harsányságával maga volt a megelevenedett démon, a Huber család megrontója.
Szárnyaló hírnév
Karády Katalin neve szédítő magasságokba repült, és megkezdődött a mítoszteremtés. A bevezetőben említett hármas együttható működésbe lépett. A kellő hírveréssel a színésznő melankolikus személyisége abban a korszakban került rivaldafénybe, amikor a közönség erre a leginkább fogékony volt.
Megjelenésekor valamennyi méltatója kiemelte királynői termetét. Az 1940-ben alapított Imago producereiben hamar megfogalmazódott a gondolat, hogy a magyarok szívének kedves Erzsébet királynéról szóló film címszerepét Karádyval játszatják el. A történet alapja Huszka Jenő zenéje és Szilágyi László librettója, de ebben az adaptációban betétdalokról szó sem lehetett, mert túlságosan felhígult volna a történelmi mondanivaló. A cél az volt, hogy a film méltó emléket állítson a népszerű magyar királynénak. Ennek megvalósításában a rendező Podmaniczky Félix mellett az Újság kritikusa, a későbbi Madách Színház vezetője, Pünkösti Andor vállalt oroszlánrészt. Pünkösti tisztában volt a színésznő korlátaival, ezért minden jelenetét gondosan megkomponálta. Nem engedett teret a sötét szemvillanásoknak, a felesleges végtagmozgásoknak. Ügyelt rá, hogy a királyné arckifejezése mindvégig fegyelmezett maradjon, rövid tőmondatokban beszéljen és lehetőleg statikus beállításokban filmezzék.
Amikor a színésznő nem a rákényszerített vamp típust játssza, egészen érdekes, színes, élettel teli pillanatokat figyelhetünk meg nála. Erzsébet királyné fojtott elvágyódása éppúgy felkelti a néző figyelmét, mint Pálma, az aktualizált Shakespeare-hősnő önfeledt mókázása, de őszinte és hiteles a Boldog idők deklasszálódott Máriája vagy a korábban említett naivatípus, Horváth Margit az Egy tál lencse című filmből.
Vészterhes idők
Karády Katalin 1942-ben ért népszerűsége csúcsára, húsz nagyjátékfilmjéből hetet ebben az évben forgatott. Közülük kitűntek Hamza D. Ákos filmjei, aki valamennyi műfajban – a vígjátéktól a fim noirig – otthonosan mozgott. Herczeg Ferenc novellájából elkészítette az első magyar sci-finek kinevezett Szíriuszt, amelyben Karády mint velencei énekesnő rokokó parókában és jelmezben bűvölte el a magyar időutazó grófot, Tibor Ákost, akit Szilassy László alakított. A Külvárosi őrszoba pedig a magyar film noir kezdeményezésekhez tartozik, a francia lírai realizmus jegyeit fedezhetjük fel benne. A sötét, elszegényedett peremkerületben játszódó bűntény egy csendőr tisztességét teszi próbára, ezért egy évig tartotta dobozban a cenzúra. A filmben hallható Nincs kegyelem című dal itt is előrevetíti a hősnő tragédiáját.
Két háborús rövidfilm, a Tábori levelezőlap és a Valahol Magyarországon elkészítése is erre az időszakra esett. Az élet valamennyi területén felhasználták a Karády-jelenséget, ez alól a háborús propaganda se lehetett kivétel. Amikor Magyarország belépett a háborúba, honvédek tízezrei vitték magukkal a képeslapokra nyomtatott sztárfotóit. A kiélezett politikai helyzetben egészen meglepő volt, hogy egy színésznő ilyen közel kerülhetett a katonai elithez. Ahogy magánéletét, úgy Ujszászy Istvánhoz, a magyar kémelhárítás főnőkéhez fűződő kapcsolatát is számos pletyka övezte. A kolozsvári honvéd kívánsághangverseny után például Ujszászy fogadta az ifjú rajongók virágait, míg a színésznőt rendőrök segítségével kellett kimenteni a tomboló tömegből. A felsőbb körök szemében ez már botránynak számított. Karádyt, bár a sajtóban az álomkarriert befutott idolként szerepelt, kétes múltja miatt a Horthy-korszak úri osztálya soha nem fogadta el. Erre épített Balogh Béla mozija is, a Ne kérdezd, ki voltam, amelynek forgatókönyvét Orsi Mária, a később Szepes Mária néven ismertté vált szerző írta. Az ártatlanul megvádolt Konrád Eszter története, akit „úgy szoktattak a férfiak, hogy holnapra itt a másik”, halvány utalás az őt alakító színésznő múltjára, aki karrierje kezdetén befolyásos férfiak pártfogására szorult.
Habár Karádyt egyáltalán nem érdekelte a politika, Ujszászy menyasszonyaként kémkedéssel gyanúsították. Az 1944-ben bemutatott Machita című kémfilm csak táplálta ezeket a híreszteléseket. Alig néhány héttel a német megszállás után, vőlegényével együtt őt is letartóztatta a Gestapo. A börtönt és a vallatásokat túlélte, de a nyilas hatalomváltás után ismét bujkálnia kellett. A holokauszt idején, amikor a színésznő saját élete is veszélyben forgott, üldözötteket, köztük zsidó gyermekeket mentett meg. A jeruzsálemi Jad Vashem Intézet mindezért 2004-ben posztumusz a Világ Igazai közé választotta.
A háború után úgy tűnt, hogy a régi sikerei folytatódhatnak. A Fővárosi Operettszínházban a Maya, a Sybill, a Fekete liliom és a Bál a Savoyban című operettek primadonna szerepeiben ünnepelte a közönség. A színházak államosításakor azonban egyetlen intézmény sem számolt vele, mindössze a Főváros Varieté revüiben kaphatott néhány „magánszámot”. Utolsó filmjét, a Forró mezőket Móricz Zsigmond azonos című regényéből Apáthi Imre rendezte. Vilma, a megtört úriasszony szerepe akár élete legjobb alakítása lehetett volna, de a forgatás idején olyan lelki megrázkódtatás érte, amely nemcsak egészségét veszélyeztette, de ellehetetlenített minden műhelymunkát. Ujszászy Istvánt 1948-ban tisztázatlan körülmények között likvidálták, a színésznő pedig ki volt téve az Államvédelmi Hatóság zaklatásainak. A hősnő öngyilkosságával a Karády által képviselt nőalakok is megsemmisültek, helyüket a parasztasszonyok és traktoros lányok vették át. A kommunista rezsim előretörésével a szakmában lassan megfagyott körülötte a levegő, ezért 1951-ben elhagyta Magyarországot.
Kisebb európai kitérő után Brazíliában kezdett új életet. Barátnőjével, az ismert kalapszalon-tulajdonossal, Frank Irmával nyitottak üzletet. Amikor 1968-ban New Yorkba költözött, az ott élő magyar kolóniának sikerült rábeszélnie, hogy néhány koncerten fellépjen. Még egyszer utoljára meggyőződhetett arról, hogy a népszerűsége töretlen. Nyilvános szereplést többé nem vállalt. Amikor a hetvenes évek végén a budapesti Filmmúzeumban ismét vetíteni kezdték a Halálos tavaszt, és megjelenhetett az első nagylemeze, kezdetét vette a Karády-reneszánsz.
Karády Katalin színpadi színésznőként mutatkozott be, az országos népszerűséget a filmjei hozták meg számára, halhatatlanságát mégis a koncertpódiumnak köszönheti. Mély, búgó hangja éppúgy hat ránk ma is, mint sok-sok évvel ezelőtt a kortársakra. Furcsa paradoxon, hogy míg filmjeiben a végzet asszonya szerepét osztották rá, addig dalai többségében szinte mindig ő az elhagyott kedves. Íme néhány kiragadott sor a dalszövegekből: Engem is csak égve dobtak el; Hiába menekülsz, hiába futsz; Feledj, ha tudsz; Bánatos út az én utam; Álltam a hídon és a Te fényképed néztem; A két szemed szeretett a legtovább… Csupa szívet tépő drámai monológ. Zsüti, azaz G. Dénes György szövegíró visszaemlékezése szerint Karády ezekben a dalokban tudta feloldani azokat a gátlásokat és bántásokat, amelyeket még gyermekkorából hozott magával. A nehéz, szegénységben eltöltött gyermekévek, az agresszív, szenvedélybeteg apa erősen meghatározta a személyiségét. Később a háború borzalmaitól szenvedett, majd a kommunista diktatúra végképp megtörte. Mindezek a traumák tették és teszik felvételeit ma is örökérvényűvé. Ahogy Galsai Pongrác, a József Attila-díjas író találóan megjegyezte: Karády „maga volt a korszak dalban elbeszélve”.
Források:
Karády Katalin: Hogy lettem színésznő? Wanner, 1941.
Galsai Pongrác: Páternoszter. Magvető Kiadó, Budapest, 1983.
Kristóf Károly szerk.: A Halálos tavasztól a Gestapo fogságáig. Megjelent a Világ c. lap 1947–48. évfolyamában folytatásokban. Krónika, Budapest, 1987.
Király Jenő: Karády mítosza és mágiája. Háttér, Budapest, 1989.
Kelecsényi László: Karády Katalin. Múzsák, Budapest, 1989. (Filmbarátok kiskönyvtára)
Gajdó Tamás–Magyar Nóra–Péter Zsolt: Ne kérdezd, ki voltam… Karády Katalin, a díva emlékére. Szerkesztő: Péter Zsolt. OSZMI, Budapest, 2016.
Székely András: Veszélyes viszonyok. Visszaemlékezések Karády Katalinra, Ujszászy Istvánra, a második világháborúra és a szovjet hadifogság éveire. Szerkesztő: Haraszti György. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2017.
Lips Adrián: A „(be)tiltott” és az elbeszélhetetlen: Karády-nosztalgia az 1970-es, 80-as években. Betekintő, 2021, 15 (4): 49–73.
.jpg)
