Bár az Arco vélhetően az esélytelenek nyugalmával versenyez az idei Oscar-mezőnyben, mégis méltán tarthat számot az érdeklődésünkre eredeti forgatókönyve miatt.
Ezzel együtt ne számítsunk könnyed családi matinéra, sokkal inkább animált elégia ez az elidegenedésről, veszteségről és klímaszorongásról, méghozzá valódi feloldozás, szokványos hepiend nélkül. Ugyanígy túl sok tudományosságot se várjunk a sci-fi besorolástól (Arcóék a szivárvány segítségével utaznak az időben), de ez egy rajzfilm esetében talán elnézhető. Az Arco alapját az író-rendező Ugo Bienvenu 2023-ban megjelent képregénye képezi, amely egy Mikki nevű háztartási robot mindennapjait meséli el napló formában (nem véletlen, hogy Mikki torokszorító történetszála a filmben is kiemelt helyet kap), társrendezőként a veteránnak számító animátor, Gilles Cazaux segítette életre kelteni a filmet, a projekt nemzetközi sikerének azonban az adta az igazi kezdőlökést, amikor Natalie Portman is beszállt a támogatók közé, illetve hangját is kölcsönözte az angol nyelvű szinkronhoz, olyan hollywoodi sztárokkal kiegészülve, mint Will Ferrell, America Ferrera, Mark Ruffalo és Andy Samberg.
A két főhőst, Arcót és Irist (nevük a szivárvány spanyol megfelelőjéből – arcoíris – ered) idő és tér tágassága választja el egymástól, közös élményeik és érdeklődéseik mentén mégis gyorsan egymásra találnak, és szoros barátság (szerelem?) szövődik kettejük között. Mindketten dacolnak a szülői szigorral, mindketten szeretik áthágni a szabályokat, és mindketten szabadságról áhítoznak, ami a madarak iránti közös lelkesedésükben is kifejeződik. A film keretes módon, madárhanggal indul és zárul is. A mi nézőpontunkból nézve ugyanakkor mindkettejük világa idegenszerű, és egy-egy elképzelt jövőképet testesít meg. Iris 2075-ben játszódó valósága egy a technológia által kizsákmányolt és mesterségesen fenntartott rendszer, míg Arco többszáz évvel távolabbi jövője bár szintén technológiával megtámogatott, de alapvetően a természethez megtért társadalom képét villantja fel – de tényleg leginkább csak felvillantja azt, hiszen a cselekmény nagyrésze Iris jelenében zajlik. Mindazonáltal Arco élete sem maximálisan idilli, látszólag igen magányosan és elszigetelten éldegél szűk családja és háziállataik körében, így az ő jövőképe sem feltétlenül utópisztikus, inkább az előzmények determinisztikus következményének tűnik, még ha érezzük is, hogy ha a kettő közül kellene választani, a film egyértelműen az ő érája mellett teszi le a voksát.
A stáblista előtti csendéletszerű montázsképek pedig arra engednek következtetni, hogy bár az időutazás filmbéli törvénye szerint a jövőt senkinek sem szabad meglesnie, Arco és Iris találkozása olyan eseményláncolatot indít el, ami egy lépéssel közelebb viszi az emberiséget ehhez a vágyott jövőhöz, és rövid távon egyúttal Iris sorsát is jobbra fordítja. A gyerekek bár korukhoz képest sok tekintetben feltűnően érettek és kompetensek, gyermeki gondolkodásuk sok apró mozzanatban tetten érhető, például Arco legnagyobb vágya, hogy dinókat láthassan, Iris pedig hisz a kívánságok erejében. A történetet a változás és a felnövés vágya hajtja előre, a változást hozó kalandok azonban nemcsak izgalmasak és életre szólóak, de visszavonhatatlan, tragikus következményekkel is járnak számukra.
A komor hangulatot humoros elemek igyekeznek ellensúlyozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel: a három, börleszkbe illő összesküvéshívő mellékszereplő lényegében semmit sem tesz hozzá a történethez, szinte idegen testként ékelődnek a mese szövetébe, így az ő szerepeltetésük róható fel az egyetlen negatívumként. Sokkal hitelesebb mosolyforrás a gyerekek csipkelődő közeledése egymáshoz és Iris csecsemő kisöccsének, Peternek a szinte örökös kacagása, de színes adalék Clifford, a friendzone-olt titkos hódoló karaktere is.
A cselekmény jó ütemben építkezik, a párbeszédek hitelesek, a döntések pedig – jók és rosszak egyaránt – érzelmileg megalapozottak. A film olyan egyszerű biblikus szimbólumokkal operál, mint a madár és a szivárvány, az üzenet mégsem hat szájbarágósnak, legalábbis nem izzadságszagú dialógusok, pátoszos nagymonológok vagy narráció csatornáján át közvetítik felénk az alkotók, hanem filmhez méltó módon, képekben. A képek pedig igencsak figyelemreméltóak: míg a figurák inkább sematizáltak, arcjátékuk, gesztusaik mégis kifejezőek, a tájak már-már a Ghibli-filmek részletgazdagságával és realisztikusságával gyönyörködtetnek.
