A romkom-zsáner kortárs helyzetét jól mutatja, hogy néhány éve a teljesen átlagos Imádlak utálni is elég volt ahhoz, hogy a műfaj megmenekülését ünnepelje a filmes nyilvánosság. Will Gluck most alapötletében sokkal ambiciózusabb mozival jelentkezett, ami disztópikus köntössel házasítja a szokásos sztorisémát. 

A történet a közeljövőben játszódik, amikor az Egyesült Államokban már törvény tiltja a házasságon kívüli szexuális együttlétet. Ez alól egyetlen éjszaka jelent kivételt, amikor mindenki elhagyja a gátlásait, és megpróbál minél hamarabb partnert találni, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az estéből. De mi vár arra, aki ilyenkor szeretné megkérni barátnője kezét, vagy csak nem akar elhamarkodott döntést hozni? Két ilyen hőst követünk az éjszaka során: Allie (Monica Barbaro) és Owen (Callum Turner) az este különböző pontjain találkoznak, és bár kezdetben el sem tudják képzelni, hogy olyan szemmel nézzenek a másikra, egy ponton már ez sem tűnik abszurdabbnak, mint bármi ezen az éjszakán.

A film egy kortárs felismerést használ és fordít ki. A társkereső applikációk, a szórakozóhelyek elterjedésével a szex látszólag minden korábbinál hozzáférhetőbbé vált, ezért sokak szemében az értéke is megváltozott (és ez csak a felszín, ezen kívül is fikciós tartalmak, márkák egész sora vesz minket körbe, amelyek által a testiség sokkal inkább a hétköznapjaink része, mint korábban bármikor). Ezzel párhuzamosan viszont soha ennyien nem panaszkodtak magányosságra és sosem álltak ennyire ingatag lábakon a párkapcsolatok – illetve talán soha nem volt ennyire erős a prüdéria, illetve a megbélyegzési kényszer. Ha tehát a romkom alapkérdéséhez fordulunk, és az érzelmi kapcsolódás lehetőségeit vizsgáljuk, valóban fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a helyzet a szexualitással. Gluck felvetése kifejezetten releváns, és a disztópikus ötlet is működik, annak ellenére is, hogy helyenként észrevehetőek a logikai bukfencek (például a szóban forgó éjszakán öldöklő küzdelem folyik az óvszerért, miközben ha egy pillanatra belegondolunk ebbe a szituációba, a gyártók azonnal kihasználnák a lehetőséget és ipari mennyiséget dobnának a piacra, hiszen mind elkelne).

Az viszont kifejezetten érdekes alkotói döntés, hogy egy szexualitással foglalkozó filmben a konkrét testiség ennyire visszafogott, szinte csak a poén szintjén jelenik meg. Amikor a karakterek a szexről beszélnek, az vagy direkt testi humor, vagy épp szándékosan elemelt, mint amikor a két főhős a férfi pizzériájában beszélget. Érthető az abbéli alkotói koncepció, hogy a rendező ezáltal is hangsúlyozza a testiség mindennapivá válását, és azt, hogy a főhősők tulajdonképpen épp azáltal lázadnak a hamis szabadságot áruló rendszer ellen, hogy önuralmat gyakorolnak, ugyanakkor a film konfliktusai (illetve leginkább a végső választása) érthetőbbé válhattak volna és nagyobb érzelmi súlyt kaphattak volna, ha Gluck meg tudta (vagy akarta volna) mutatni, mit jelent egy ilyen éjszakán a másik érintése. A rendező egyébként ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy sok meztelenség azért került ki a filmből, mert szerinte a közönség ma ezt nem szereti a vásznon látni. Ha el is fogadják ezt az érvet – bár megkérdőjelezhető az igazságtartalma –, akkor is felvetődik a kérdés, hogy minden tekintetben meg kell-e felelni a nézői elvárásoknak, ha a film koncepciója egyébként mást kívánna...

A romkom olyan műfaj, amiről az a kép él a nézők fejében, hogy ha egyet láttunk, tulajdonképpen mindet láttuk, és némi leegyszerűsítés veszélye mellett van is ebben igazság, hiszen a zsánernek van egy jól bejáratott történetmesélési sémája és beszédmódja. A Csak egy éjszaka koncepciója viszont felborítja az alaptörténetet: a film egyetlen este alatt játszódik, így pedig nincs idő a megismerkedés klasszikus fázisaira és a szokásos konfliktusokra sem. A film tulajdonképpen a végkifejletben jut el arra a pontra, ahonnan a műfaj legtöbb darabja startol. Persze a gyakori kritikaként megfogalmazott kiszámíthatóság itt is jelen van: az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy a két főhős egymás mellett köt ki, az odáig vezető út viszont így nem annyira tipikus, inkább életszerűen esetleges. Az üzenet azonban végig világos: a Csak egy éjszaka kiállás a klasszikus romantika mellett, annak az esélynek a felvillantása, hogy még ebben a minden szempontból túlingerelt korban is van lehetőség a valós kapcsolódásra.

Egy ilyen film sikere természetesen nagy mértékben függ a két főszereplőtől, Monica Barbarónak és Callum Turnernek pedig jól áll a műfaj, abban az értelemben is, hogy mindketten esztétikusak a kortárs szépségideál szerint, bár a film humorosan játszik rá erre a tökéletességképre, amikor épp apróbb testi hibáik által azonosítja őket. Klasszikus felállás a szeleburdi lány és a kötelességtudó fiú párosa (ahogy az is tipikus, hogy ennek megfelelően Barbaro tud több réteget adni a karakternek), amely viszonyban a férfinak kell bizonyítania, hogy méltó a figyelemre, de a film még így is akkor működik a legjobban, amikor ők együtt vannak, hiszen rendkívüli hitelesen és azonosulhatóan bénáznak egymás társaságában.

A határidő-dramaturgia a road movie irányába is eltolja a filmet, a különböző mellékszálak pedig kevésbé kidolgozottak vagy szórakoztatóak, mint a főszereplők kapcsolata. A fia szeme láttára szexuálisan aktív anya, a túlfűtött idősebb nő vagy nőcsábász zenész olcsó közhelyek, épp ezért egy pillanatra sem hisszük el, hogy a főhősök valóban velük akarnák tölteni az éjszakát. A film poénkészletéről egyébként is elmondható, hogy ingadozó színvonalú, ahogy a megvalósítás is csak helyenként izgalmas, vizuálisan kevés az ötlet, és megjelenik a romkomok másik visszatérő problémája is: irreálisan hangsúlyos és kifejezetten közhelyes a zenehasználat.

A Csak egy éjszaka mindezzel együtt kellemes nyári limonádé, jobb is, mint Gluck előző filmje. Ám csak ennyi, pedig ebből az alaphelyzetből akár új műfaji klasszikus is születhetett volna. A műfaj tehát továbbra sem támadt fel, de legalább megint mutatott némi életjelet. Leginkább a látszik bizonyosnak általa, hogy a romkomoknak ma már másról kell szólnia, mint az elmúlt néhány évtizedben.