A Szépség 11 epizódban foglalja össze Ryan Murphy teljes karrierjét: érdekes koncepció, remek ötletek, de teljesen széteső narratíva, ami egy pillanatig sem tudja, pontosan miről akar szólni. Ettől függetlenül ezt a sorozatot nem lehet nem nézni.
Murphy egyike annak a néhány alkotónak, akiket úgy nevezhetünk a klasszikus szerzői elméletek szerint is szerzőnek, hogy pályafutása szinte teljesen a tévéképernyőre korlátozódott. Bár rendkívül sokféle témával foglalkozik, számtalan műfajban alkot, formai és tematikai értelemben is könnyű megmondani, ha egy Murphy-művel van dolgunk. Excentrikus, camp, szinte barokkos képek, gyakran visszatérő színészek, és egy olyan témaháló, amiben nagy szerephez jut az, hogy mekkora a különbség a külvilág felé vetített kép és a valódi életünk között. Murphy egyszerre a felszín, a csillogás krónikása (Glee, Pose, A politikus), de közben mélyen érdekli az igazi sötétség (American Crime Story, Monster) is: hogy mi történik akkor, amikor valaki végleg felmondja a társadalmi konszenzusokat.
A Szépség alaptörténete erős high conceptre épül: szupermodellek kezdenek brutális módon meghalni a világ összes pontján, ezt pedig már az FBI-nak is szemet szúr. Két ügynök, Copper Madsen (Evan Peters) és Jordan Bennett (Rebecca Hall) kezdi vizsgálni az ügyet. Hamar kiderül, hogy egy nemi úton terjedő betegségről van szó, amely tökéletes külsőt varázsol, ám egyúttal brutális mellékhatásokkal is jár. Végül minden szál egy milliárdoshoz (Ashton Kutcher) vezet, aki mindenki számára elérhető dózisokban gyógyszert készít a vírusból, így csak reménykedni lehet abban, hogy már nem lesz késő, amikor elkezd belegondolni találmánya hátulütőibe.
Murphy sorozataira mindig is jellemző volt, hogy a történet felépítése sem követi a klasszikus elvárásokat. A páratlan epizódszám, az egyes részek teljesen eltérő hossza (huszonöt perctől akár ötvenötig terjednek), és a széttördelt, számtalan idősíkon futó történet ezúttal is sérti a tévés konvenciókat, ugyanakkor öncélúnak is hat. Mintha attól lenne különleges, mély, izgalmas egy produkció, hogy semmilyen szabálynak nem felel meg, de ezek a keretek mindig abból a szempontból érdekesek, hogy mennyire szolgálják a széria mondanivalóját. A Szépség viszont nem kezd igazán semmit a szabadsággal, a végén a kaotikus epizódokból nem áll össze igazán markáns egész, a sorozat általános mondanivalója végig vázlatszerű marad.
Épp ezért első körben azzal érdemes foglalkoznunk, hogy egyes elemeit, történetszálait tekintve miről szól és mennyire működik A szépség. Az évad első harmada után azt gondolhatjuk, a széria fő témája a szépségipar felszínessége, belső viszályai lesznek, ám nagyon hamar kiderül, hogy ez stílszerűen csak a felszín, a történetszál csupán arra szolgál, hogy lássuk: ami a sorozatban történik, az valójában felülről irányított, legalábbis ebben az értelemben, hogy van egy hatalmi elit, amely felállítja azokat a sztenderdeket, amelyeket mindannyian követni akarunk. Van persze ennek egy organikus része is, Murphy munkája bemutatja, hogy a szépség csak azért válhatott ennyire központi értékké, mert hajlamosak vagyunk csak a látható dolgok alapján megítélni a többi embert. Újszerű gondolatnak ez semmiképp sem nevezhető, de remekül működik a szériában, hogy ezt nem szentenciaszerűen mondják el a készítők, hanem a reakciók, illetve azáltal, ahogyan a környezet reagál az átalakuláson átment figurákra. Hirtelen elkezdenek figyelni rájuk, sikeresebbek lesznek olyan területeken is, amelyeknek papíron semmi köze a külsőhöz.
Ryan Murphy produkcióit azért is nehéz elemezni, mert sosem lehet eldönteni, az alkotó mit gondol komolyan, és mivel kapcsolatban túloz. Az például egyértelműen a paródia irányába tolja el a történetet, hogy Ashton Kutcher képregényesen elrajzolt gonoszt hoz: nem igazán ismerjük meg a motivációit, ezáltal végül az sem hiteles, ahogy az évad vége felé megpróbál jó útra térni. A felesége szerepében Isabella Rossellini viszont ideáltipikus Murphy-casting: teljesen váratlan választás erre a karakterre, de remek színész, aki izgalmas és ironikus éllel tölti meg a karaktert, szórakoztatóan opponálja nagyratörő terveiről beszélő férjét.
Felsorolni is nehéz, mennyi mindenről próbál szólni még a sorozat: az első epizódokban a készítők felskiccelnek egy nyomozást, amit később szinte teljesen elfelejtenek, a narratíva elágazik olyan családi kapcsolatok felé, amelyekhez utána alig térnek vissza, lesz egy groteszk mester-tanítvány viszony, ami bár szórakoztató, nem sokat ad hozzá a mondanivalóhoz. De A szépség akkor a legjobb, amikor közel hajol a hétköznapi emberekhez, és megmutatja, hogy amiről a széria beszélni akar, az közel sem áll meg a nyilvánosságnál, a modellek, az influenszerek szintjén, hanem begyűrűzik a hétköznapi valóságba is. Az utolsó két epizódban a készítők – Ashton Kutcher karakterútjának lezárása mellett – középiskolás lányokat követnek, akiknek semmi oka nem lenne beadatni a szert: szépek, fiatalok, még minden ajtó nyitva áll előttük. De valahol így működik az emberi psziché, ha van lehetőségünk elérni a tökéletességet, miért elégednénk meg kevesebbel? Ez a történetszál nemcsak azt mutatja be, hogy a test megváltozásával a személyiség is kifordul magából, hanem azt is, hogy amint egy réteg kezébe hatalom kerül, elkerülhetetlen, hogy visszaéljen vele. Ráadásul Murphy slusszpoénja az, hogy még az abúzus is egy tökéletes testű fiatal férfi képében érkezik.
A készítők a sorozattal kapcsolatos interjúkban rendre hangsúlyozták, hogy a kiindulópontjuk a történettel kapcsolatban az a megfigyelés volt, hogy a testmódosítás ma már nem stigmatizál, hanem teljesen általánossá vált a nyilvánosságban is. Direkt módon nincs kimondva, de az Ozempic-krízisre is reagál a széria, nemcsak a szer beadásának módja által, hanem azzal is, hogy ha valami elérhető, mindig meg fogjuk találni a kiskapukat a felhasználás módjában. Murphy arról a folyamatról számol be, hogy mi történik akkor, ha egy társadalomban minden határ eltűnik, és szépen lassan megfő az a bizonyos béka, amit Margaret Atwood emlegetett A szolgálólány meséjében. Hiszen így egy ponton nem fogjuk felismerni, hogy szép lassan olyan dolgok válnak természetessé, amelyek miatt korábban még forradalmakat vívtak: elfogadjuk, hogy nem a mienk a kontroll a testünk, az identitásunk fölött.
A sorozat testhorror-része azáltal működik igazán, hogy nem megy annyira messze, mint a közelmúlt zsánerdarabjai (például A szer vagy az Együtt), bár célja nem is a sokkolás: Murphyék épp ezáltal érik el a zsigeri hatást, hogy közel hozzák egymáshoz a szépet és azt, amitől tartanunk kell. Az átváltozás csak néha látványos (akkor viszont funkciója is van, mint a kamaszlány esetében), gyakoribb, és más értelemben félelmetes, amikor tökéletes, de teljesen személyiség nélküli modelleket nézünk, akik a korábban általunk jól ismert embereket helyettesítik.
Ryan Murphytől valószínűleg sosem kapunk olyan sorozatot, ami kockázatmentesen illeszkedik a kortárs televíziós kultúrába, de minden szempontból tökéletes mesterművet sem (bár az American Crime Story O.J. Simpson-évada közel van ehhez). Ám a tévés közeg sok szempontból kezd kiüresedni, így nem bánjuk, hogy van valaki, aki ha nagy hibaszázalékkal is dolgozik, de időről időre felrázza a médiumot. A Szépség pedig egyértelműen a jobban sikerült darabjai közé tartozik.
