A Két ügyész a sztálini diktatúra legsötétebb éveibe kalauzolva mesél az elnyomó rendszerek erkölcsi kiüresedettségéről, s mindezt egy olyan frissen diplomázott ügyész példáján keresztül, akinek egyetlen bűne, hogy még nem sajátította el a duplagondol képességét.

Történetünk kezdetén az NKVD, vagyis a szovjet titkosrendőrség pribékjei egy szakállas öregembert kísérnek cellájába, ahol a következő feladatot kapja: égessen el egy halom, fogvatartottak által írt levelet, melyek a belügyi szervek mindennapos korrupciójáról tanúskodhatnának. Az egyik ilyen vérrel írt küldemény indítja aztán el a fő cselekményszálat is: már egy másik, de nem túl távoli idősíkon Kornyev (Alekszandr Kuznyecov), az idealista, angyalarcú ügyész nagy elszántsággal vág neki egyik első feladványának, amely kapcsán felkeresi a hozzá eljuttatott levél rabosított szerzőjét. Az 1937-es év Szovjetuniójában járva az időskorú fogvatartott nem nagy csodálkozásunkra arról számol be, hogy a börtönben csúnya veréseknek vetik alá, amire példaként immár mozdítható bordáját hozza fel. Kornyev a jogsértések sorozatát látva Moszkvába indul, hogy az ügyet személyesen tárhassa a nemzet főügyésze elé.

A Gulágot megjárt orosz fizikus, Georgij Demidov regényén alapuló film nem árul zsákbamacskát, sejthetjük, hogy az igazság hajkurászása egy diktatúrában nem egy életbiztosítás. A Két ügyész ennek ellenére végig magához láncol, de még azt is sikerül elérnie, hogy a szovjet karhatalom mintájára mi magunk is a valóság meghamisításának bűnébe essünk. Igaz, esetünkben ez pont fordított irányú: hiába tudjuk, hogy az ilyen Kornyev-féléknek milyen sorsot szánnak a mindenkori rémuralmak, folyton kibúvókban reménykedünk.

A többszörösen díjazott ukrán rendező, Szergej Loznyica filmjét elsősorban annak központi karaktere, a naivitás és az erkölcsi maximák között ragadt Kornyev fogja össze. Ez a zöldfülű, hatalom által lesajnált közvádló úgy viselkedik, mintha immunis lenne a megfélemlítésre, vagy legalábbis nem kíván róla tudomást szerezni. A film elején a börtön minden hájjal megkent elöljárói hiába intik mértékletességre (csak óvatosan a kíváncsiskodással, elődje ma már az egyik cella lakója!), Kornyev nem tágít, hiába várakoztatják meg vagy hivatkoznak fertőző járványra a szárnyban, ahol fogvatartottját felkeresné.

Az iskolapadból pár hónapja szabadult ügyész archetípusa kétségkívül az ártatlan jungi szerepmintájába tartozik, egyetlen bűne pedig hogy sokkal inkább saját, ideákból összeeszkabált buborékjának a része, mintsem a hús-vér valóságnak, amelybe beleszületni kényszerült. Alekszandr Kuznyecov visszafogott játékkal, de annál kifejezőbb jelenléttel testesíti meg ezen kategória aktuális képviselőjét, s miután kibékíthetetlen ellentétben áll az elnyomó hatalommal, a játszmából az egyik félnek mindenképp távoznia kell. A feszültség azonban nem csak a mélyben, hanem a felszínen is tapintható: a világos tekintetű, tartásában mindig méltóságteljes, angyalarcú Kornyevnek a rideg, otromba, és jellegtelen képű pártkáderekkel szemben kéne érvényre juttatnia igazát. Csakhogy hiába igyekszik a moszkvai főügyész irodájába, az elméletben (értsd: iskolapad) még kikezdhetetlen bolsevista jogrendszer a valóságban nem több üres frázisnál, a nem mellesleg árva és nőtlen Kornyevnek pedig senki nem szólt, hogy ezt a sziklaszilárd ellentmondást egyedül a duplagondol művészetével lehetséges feloldani.

Egy másik kirívó szempont, amivel a film kitűnik a hasonszőrű alkotások népes táborából, az a filmnyelv, amiért a rendező mellett az állandó alkotótárs, Oleg Mutu román operatőr is felel. A hosszú, statikus, a szereplők gépies koreográfiájára épülő beállítások szemléletesen adják vissza a végnélküliség látszatát fenntartani kívánó önkényuralmi gépezet leglényegét. Erre telepszik még rá az a fajta sajátos térhasználat, amely nem csak a klausztrofób börtönlabirintus, hanem a kiismerhetetlen kafkai hivatal sajátja is. És ne feledjük, ez utóbbi még talán nagyobb börtön is, mint a büntetés-végrehajtásban használt bármely betonszörnyeteg, hiszen hatása nem csak a fogvatartottakra, hanem a társadalom egészére is kiterjed. Kinyilatkoztatásai így a rokkantsági támogatás hiányáról panaszkodó parasztemberre ugyanúgy érvényesek, mint a rendszer kegyeit élvező ordenáré börtönparancsnokra.

A Két ügyész, akárcsak Jonathan Glazer auschwitzi tábornál játszódó Érdekvédelmi területe, nem a bestialitás megmutatására, hanem a diktatúrák abszurd közönyének a bemutatására fókuszál. Ebben az elhidegült, önmagából kifordultt világban, amihez az alkotók erősen deszaturált színvilágot társítottak, sosem látjuk az egyébként már sokszor és sok médiumban bemutatott embertelenségeket a maguk konkrétságában, csupán az előtte és az utána uralkodó, erkölcs nélküli némaságot. A szürke börtöncellák rácsai, a barna vonatkocsik vagonjai és a fekete irodák falai, de még egy-egy ruhadarab vörös foltja is mind-mind azt a kopott, visszafordíthatatlan romlást visszhangozzák, amelybe a sztálini rémuralom saját népét kényszerítette. A cselekményen végigvonuló iszonytató csend és az elhallgatott igazságok pedig a meg nem mutatott, de a néző által nagyon is elképzelt kínzások, gyilkosságok és egyéb kegyetlenkedések árnyékában nyernek értelmet.

Szergej Loznyica és csapata nem estek az átaktualizálás csapdájába, itt aztán nagyítóval se találni a mára vonatkozó áthallásokat, cserébe viszont kapunk egy tűpontos erkölcsi összegzést a mindenkori totalitárius rendszerek működési elvéről. Amikor civil ruhás végrehajtók Kornyevet a film végén arról kérdezik, városában könnyen kaphatók-e a nők, a fiú visszakérdez, hogy mégis mire. Naivitásánál már csak az igazságosság ethoszába vettet hite hatalmasabb, ami bár egy ilyen környezetben messze nem veszélytelen, nem véletlenül az elnyomó rendszerek egyik legrettegettebb fegyverneme.