A provokációtól eddig sem ódzkodó lengyel rendező új filmjét röviden úgy jellemezhetnénk, hogy Jane Austen keresztezése a Mechanikus naranccsal. Jan Komasa állításai – az emberi természetről, társadalom és egyén viszonyáról, a nemzedékek közti szakadékról – annyira mellbevágóak, hogy néha úgy érezhetjük: nem is szeretnénk érdemben belegondolni a lehetséges következtetésekbe.
Mire számítsunk egy olyan filmtől, amelynek rögtön az elején elrabolnak egy fiatalembert, aki aztán egy vidéki családi ház pincéjében ébred, nyakánál fogva a falhoz láncolva? Aki valamelyest ismeri a lengyel filmes középnemzedék kiemelkedő alkotójának, Jan Komasának az eddigi munkáit, az sejtheti, hogy ezúttal sem egy szokványos emberrablásos thrillert vagy olcsó B-horrort láthatunk majd kikerekedni ebből a felütésből. Ha van olyan film, amely a legfrissebb fesztiválhozatalban rászolgál a „megosztó” címkére, az a Heel (másik címén Good Boy), amely (a szinte egyidőben készült Anniversaryval együtt) a lengyel rendező első, teljes egészében angolul forgatott munkája – borítékolható, hogy fogadtatása nem lesz annyira egyértelmű, mint az Oscar-díjra is jelölt, letisztultságában nagyszerű Corpus Christinek, amely egy átélhető, egyenes vonalú történetként a bűn és megbocsátás fogalmait feszegeti, meglehetősen provokatív éllel.
A bűn és megbocsátás témája ugyan itt is felmerül, de egészen más megközelítésben. Az imént azt írtam, hogy a filmnek rögtön az elején elrabolják a főszereplőt, de ez nem egészen igaz: előtte vad, villódzó szekvenciákban nézhetjük végig, ahogyan a 19 éves Tommy (Anson Boon) baráti társaságával beleveti magát a londoni éjszakába: alkalmi szex, drogok, alkohol, erőszak, ittas vezetés, trágárkodás, zűrzavar, néhol az elviselhetetlenségig fokozva. Tommy tehát enyhén szólva nem ministránsfiú – de milyenek lehetnek, akik elrabolták? És főként: miért teszik? A romantizált Anglia-kép szerinti tipikus vidéki udvarházban élő házaspár, Stephen Graham és Andrea Riseborough párosa annyira konvencionálisan visszafogottnak tűnik, hogy az már ijesztő: a családfő hajlott, gátlásos, az émelygésig jómodorú, felesége pedig egy Jane Austen- vagy inkább Charlotte Brontë-regény törékeny, depresszív úrhölgyét egyesíti magában a japán horrorok kísérteties, monoton mozgású, látszólag alig-élő nőfigurájával; az egész creepy családi környezetet pedig kiegészíti a Sunshine-nak becézett fiuk, aki annyira jólnevelt és éteri, mintha egy mintadobozból húzták volna elő.
„Mi nem vagyunk pszichopaták”, mondja a férfi, Chris egy alkalommal a falhoz láncolt Tommynak, miközben teljesen biztosak lehetünk benne, hogy pszichopaták. Ez eddig viszont tényleg csak egy B- vagy Zs-film receptje – a Heel azonban a történet előrehaladtával, apró fordulatokkal, lépésről lépésre teszi próbára előzetes ítéleteinket és mozdít ki, nem brutálisan, de annál megrázóbb erővel a komfortzónánkból. Végig abban reménykedünk – a műfaji elvárásoktól nem függetlenül –, hogy előbb-utóbb kiderül valamiféle hétpecsétes titok, lehull a lepel a házaspár valódi motivációiról (mert időközben azért fölsejlik egy korábbi hasonló, eltitkolt eset), de egyre inkább hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy amit látunk, lényegében rendhagyó neveléstörténet, önbíráskodó rehabilitációs kísérlet, amely a maga őrült keretei között, de – perverz dolog ezt kimondani is – arányos keretek közt marad.
Egy Mechanikus narancs-parafrázisnak lehetünk tanúi, de a cél nem az alany megtörése és akaratának teljes legyűrése, hanem jobb belátásra térítése – nem alávetettség, hanem edukáció. A házaspár közösségi médiás videóinak levetítésével szembesíti a fiatalembert tévelygéseivel, erőszakot csak akkor alkalmaznak vele szemben, ha feltétlenül szükséges, könyveket adnak neki (többek közt Jane Austent, de például Bradburyt vagy Harper Lee-t is), hogy rászoktassák az olvasásra, jutalmul pedig egyre jobb körülményeket biztosítanak számára, a pincéből saját emeleti szobába kerül, sőt az ebédlőasztalhoz engedik, és a „láncviselés” szabályait is fellazítják, fokozatosan a család részévé válik – és, bár magának is nehezen vallja be, ő is hajlik a „nevelődésre”. A Stockholm-szindróma domesztikálása, mondhatnánk, egy melodrámába forduló rémtörténet. „Jó fiú”, mondják neki a fejlődés minden egyes jelére, mintha jutalomfalatot dobnának a kutyának vagy kockacukrot a lónak.
Tommy elveszett lélek, egy útját kereső, félresiklott nemzedék tagja, akit eltűnése után alig keresnek, így kénytelen rabságában valamiféle otthonpótlékra találni – akárcsak Rina (Monika Frajczik), a múltja elől menekülő macedón lány, aki a bevándorlási hatóságok szigorától való félelmében hajlandó kiegyezni a munkaadói házában tapasztalt beteges állapotokkal (az ő karakterrajza lélektanilag azért erősen billeg). Mindezt úgy, hogy nem tudni, melyik fél menekül inkább saját kilátástalan, boldogtalan élete elől, melyiküknek van nagyobb szüksége a másikra, az egymástól elidegenedett fogvatartóknak vagy a fogolynak.
Jan Komasa filmjében az a zavarbaejtő, hogy kilép a társadalom vs. egyén kérdéskörének megszokott sémáiból, végig nem teszi világossá, hogy amit látunk, elnyomás- vagy megváltástörténet. Egy generáció útvesztésére, a világban uralkodó káoszra tényleg csak az autokrata hatalomgyakorlás maradt megoldásként? Tommy „szerette Nagy Testvért”? És jogosan? Csak az nézze meg ezt a filmet, aki nem fél egyetlen válaszlehetőségtől sem.
