Első egészestés filmjét látva kiderül, hogy John Wilson olyan alkotó, aki formátumtól függetlenül önmagát adja. A The History of Concrete központi témája csak álca, a fő kérdés megint az, milyen utat jár be Wilson kamerája, és erre hogyan reflektál ő maga.
Wilson ahhoz a kortárs dokumentumfilmes iskolához tartozik, akik számára nem cél az objektivitás. Felismerik annak határait, ezért felvállaltan szubjektív szűrőn keresztül mutatják be a világot. Ezek a filmek azt állítják, valójában nem a kamera tudja megvilágítani, hogyan élnek az emberek, milyen problémák határozzák meg a mindennapjainkat, hanem ehhez John Wilson, a kérdező, elbizonytalanodó és magát is megkérdőjelező alkotó is kell. Egyes szám második személyű narrációja aktuális alanyait, a történetet, sőt saját magát is folyamatos reflexió tárgyává teszi. A The History of Concrete esetében épp ezért szerencsés a kevésbé konkrét témaválasztás, mert lehetőséget biztosít az alkotónak arra, hogy aktuális érdeklődése szerint kanyarodjon el különböző irányokba a film. És Wilson él is ezzel a lehetőséggel, meg sem próbálja tartani a kereteket.

A kerettörténet szerint a sikeres HBO-sorozata után John Wilson nehezen találja ki, mi lehetne a következő projektje, és még inkább, hogy ki fog rá pénzt adni. Beiratkozik a Hallmark csatorna egy forgatókönyvírói kurzusára, ahol megtanulja, hogyan lehetne egy ismert formulát újra és újra eladni, majd lenéz a lábához, és rögtön a témája is ott hever. A betonról fog szólni a következő filmje, annak történetéről, arról, milyen szerepet tölt be az életünkben. De persze nem Wilsonról lenne szó, ha a film nem akarna beszélni ezer más dologról, és a legnagyobb meglepetés, hogy végül ez egy többé-kevésbé koherens egésszé áll össze.
A felvezetés után az is meglepő lehet, hogy a The History of Concrete valóban szól a betonról. A rendező ellátogat gyárakba, felkeresi Rómában a világ első, betonhoz hasonló anyagból készült épületeit, megismeri az Egyesült Államok első betonnal fedett utcáit. Persze ezekben a szituációkban sem azt kérdezi, mint amit egy riportertől várnánk: az említett üzemben például megkérdezi a munkásoktól, mit szoktak csinálni, ha már nagyon unatkoznak, Olaszországban pedig angolul alig beszélő rendőrökkel tart történelemórát. Azt tehát nem tudjuk meg, hogyan készül a beton, milyen típusai vannak, de azt nagyon is átélhetővé teszi a rendező, hogy ez az anyag mennyire pótolhatatlan része az életünknek. Pedig mint arra a film is felhívja a figyelmet, a mai értelemben vett beton csak a 19. század óta létezik, azaz az emberiség fejlődésének jelentős hányada úgy zajlott, hogy abban az anyagnak semmi szerepe nem volt. Wilson szerint felértékelődése nagyrészt az Egyesült Államoknak köszönhető, hiszen az országhoz szervesen kapcsolódik a technológia, a masszív és könnyen használható anyag dicsőítése.

Épp ezért a beton mára mindenhol ott van, és mintha a természethez való viszonyunk jelenne meg abban, ahogyan bánunk vele. Ezért képeznek erős kontrasztot a mával az ókori épületek, hiszen míg azok máig állnak, egy mai utca képe sokkal elkeserítőbb, mindenhol foltozás, hanyagság látszik rajta. Wilson hamisíthatatlan városfilmet készített, amely két szinten is bemutatja az urbanizáció következményeit. A túlnépesedéssel óriási nyomás helyezedik az épített környezetre, amely így fokozatosan pusztul. Szimbolikus az a pillanat, amikor a rendező arról beszél, hogy bár a járda megépítése önkormányzati felelősség, annak karbantartása már a lakók feladata, aminek köszönhetőek az egyenetlen minőségű foltozások uralják utcák. Egyre nagyobbak a repedések a világban, és mintha azokhoz is így állnánk: kell egy masszív anyag, amivel felületileg kezeljük a problémát, csakhogy Wilson szerint közben egyre nagyobbak azok a bizonyos lyukak, és idővel nem lesz elég a felszíni kezelés.

Másrészt az óriásplakátok, a turistaözön miatt nem vesszük észre az igazi csodabogarakat, akik miatt egy város valóban különleges hely lesz. Wilson szemében a beton összekötő anyag, amely ezeket az embereket változtatja egy láthatatlan közösségé. A rendező a velük való interakciókban működik legjobban, főleg, mert tényleg empátiával közelít hozzájuk, úgy teremt humoros helyzeteket, hogy a szereplőket végig tiszteli, sőt az egész film a humánum, a sokszínűség ünneplésévé válik. Wilson azt sugallja, teljesen mindegy, hogy pár tíz ember előtt zenélsz kocsmákban, halottak tetoválásait állítod a helyre, hónapokig futsz a betonon vallási fanatizmusból, a lényeg, hogy csináld, mert ettől lesz sokszínűbb az a közös massza, amiben mindannyian élünk. A rendező ezzel a néhány perces figyelemmel is azt erősíti a szereplőkben, hogy bármit csinálunk, ha lelkesedéssel tesszük, az önmagában is értékes.

Természetesen egy szerkesztett, minden bizonnyal többször újravágott anyagot nézünk, mégis az a nézői benyomásunk, hogy a rendező elidőzik elsőre lényegtelennek látszó részleteken, ami egyrészt felszabadító, a mainstreamben ritkán látható szabad alkotói szellemet feltételez, ugyanakkor emiatt a fókuszálatlanság is érződik a filmen, idővel már nem minden új történet ad hozzá az összképhez. Ettől függetlenül John Wilson ezzel a filmmel bizonyította, hogy az által kitalált forma és megközelítés egész estés terjedelemben is működik, sőt, ennek köszönhetően tágabb kontextust tud a már megszokott humora mögé rajzolni. A The History of Concrete az a film, amelynek nézése közben remekül szórakozunk, de utólag is marad mit feldolgozni.