Előrecsomagolt üzenetek, gyors és hideg bosszú, dögös Sydney Sweeney, szándékos poénok és nem szándékosan komikus jelenetek – a The Housemaid – A téboly otthona egy elég primitív vicc, de így is jót nevethetünk rajta.
A poszt-metoo korában a női bosszúfilmek, illetve általában a nők elleni erőszakot megjelenítő filmek könnyen beleesnek a didaxis csapdájába, sőt bizonyos esetekben egyenesen propagandisztikus színezetet öltenek. A 2010-es években az Ígéretes fiatal nő minden elevensége és a mókás, darálós jelenetek ellenére sem tudott kultikussá válni szájbarágós üzenete miatt, az utóbbi években pedig több, férfibűnt bemutató mozi közvetít kiáltványszerű, sűrített üzeneteket, amik átélhetetlenné teszik a nő tragédiáját és haragját – a karakter egy probléma képviselővé, makettelemmé zsugorodik. A Szegény párákban a protagonista birtoklásmániás férje meg akarja csonkítani a nőt, mert a csiklója minden baj okozója (kissé mirelit megfogalmazása a női élvezet stigmatizációjának), a Lucyban pedig nemcsak lételméleti kérdéseket rágunk át Morgan Freeman egyetemi előadásain, hanem szó szerint elhangzik a felvetés, hogy az embert jobban érdekli a birtoklás, mint az élet. Bár ez tűnhet úgy, mint egy nagyon univerzális, filozofikus megfogalmazása az ember primitivitásának, ez a probléma mégis egyértelműen férfiakhoz társul ezekben a filmekben.
A bosszú pasztellszínű angyala – Emerald Fennell: Promising Young Woman / Ígéretes fiatal nő
Az Ígéretes fiatal nő főhőse esténként járni sem tudó részegnek adja ki magát, hogy móresre taníthassa az őt felkaroló és állapotát kihasználni készülő férfiakat. Emerald Fennell rendezői debütálása hasonlóan veri át a nézőket, bár ez esetben cseppet sem bánjuk: előzetesen tipikus rape and revenge sztorinak adja ki magát, miközben élvezettel forgatja ki a műfaji elvárásokat.
Nagyon nehéz igazán jó női bosszúfilmet csinálni, hiszen a műfaj egyformán gravitál a teljesen agyatlan, szexizős szenvedéspornó és a nőjogi, feminista publicisztika felé. A The Housemaid – A téboly otthona a műfaj potenciális hibáinak sűrű koktélja rengeteg krinddzsel és még annál is több kihasználatlan potenciállal nyakon öntve – mindeközben pedig egy szörnyen szórakoztató film. A színészek profik, szépen és ésszerűen (de semmiképpen sem kreatívan) van fényképezve, a soundtrack pedig okosan időzített, ütős slágerekből áll össze. De összességében Paul Feig filmjének se karaktere, se mélysége nincsen, a bosszú se nem kielégítő, se nem nyomasztóan elégtelen. Ülnek az egyértelműen poénnak szánt poénok, ugyanakkor azok a jelenetek is megmosolyogtatnak, amiknek nem feltétlen a humor a szerepük. Tehát a film vicces, ha akarja, ha nem: mint az a haver a társaságban, aki valahol humoros és nevetséges között billeg, és sose lehet eldönteni, hogy poénkodni akar vagy teljesen komolyan mond komolyanvehetetlen dolgokat.
Ebből az adódik, hogy hiába a „velőtrázó” sikoly, meg a (nagyon szolidan) véres jelenetek, a film egy ponton se tud valóban para lenni. Folyamatosan fogszívósan kellemetlen, a drámainak szánt csendektől egészen a Nina (Amanda Seyfried) pszichózisát/skizofréniáját sejtető jelenetekig. Egyébként Nina akut skizofréniája lehetne a cselekmény egyetlen igazán izgalmas eleme, de valószínűleg a készítők felismerték, hogy ha ebbe az irányba mennek, akkor sokkal komplexebb írói és filmes megoldásokhoz kell folyamodniuk, mint amiket egyébként alkalmaztak. Az igazi történetvezetési baki pedig nem is ez, hanem hogy a Housemaid alapjául szolgáló könyv legnagyobb csavarja a filmben teljesen kiszámítható. Nina férje, Andrew (Brandon Sklenar) megjelenésével, annak tenyérbemászó sármja és gyanús higgadtsága miatt teljesen magától értetődő, hogy az igazi hunyó nem a dühöngő, pengével hadonászó, kiszámíthatatlan Nina, hanem a „túl szép, hogy igaz legyen” apuka. Tökéletes mosoly, tökéletes frizura, tökéletes pedigré és tökéletes modor: a film Andrew figurájával a privilégiumot hozza be, mint kulcsfogalmat és azzal magyarázza a „gazdag, fehér férfi” megbetegedésének jelenségét. Ha mindebből nem lenne egyértelmű, hogy pontosan mi a baj a „gazdag fehér férfival”, a biztonság kedvéért el is hangzik jó néhányszor a szereplők szájából a bűvös „privilégium” szó.
A jómódú családból származó Andrew a státuszszimbólumokra van rákattanva: a feleségének legyen tip-top haja, a családi porcelánon pedig egy karcolás se legyen – ennek megfelelően újdonsült feleségét megleckézteti, ha az nem becsüli meg eléggé privilegizált helyzetét. Az első fiaskó konkrétan az, hogy a nő nem megy el időben fodrászhoz, lenövése lesz, ezért a férje bezárja a fenti padlásszobába. Száz hajszálat kell kitépnie hagymástul, és a kis köteget egy borítékban kicsúsztatni az ajtó alatt. Már maga a bünti is meglepően vicces (természetesen a hajtépkedést nem lehet drámaivá tenni, egy hajszál kiszedése még a legnagyobb túlzással is csak kellemetlennek mondható), de a jelenetet attól még komikusabb, hogy Andrew egy hajhagyma hiányán veri ki balhét (valószínűleg ezzel akarják érzékeltetni, hogy Andrew nagyon nem oké). Nyilván ezt a súlyos kattot Nina már a lánykérés előtt felismerné, ha nem vakítaná el a biztonság és a kényelem lehetősége.
A történet és a Nina krízisét bemutató cselekményelemek annyira sematikusak, hogy azt gondolhatnánk egy MI írta hasonló sztorik alapján: az egyik jelenetben Nina beszalad egy terembe, ahol csak férfiak vannak, akik a pólón átszivárgó anyatej láttán azonnal megalázzák a szoptató nőt. Azon túl, hogy az anyatejfolt a szégyenérzet és a karrier vs. anyaság dilemma legklisésebb kiábrázolása, a kertvárosban élő fehér amerikaiakról is hihetetlenül sztereotipikus képet kapunk, Winchesterékben semmi nincs, ami egy családot érdekessé tenne: sehol egy sajátos szokás, hobbi, szófordulat, keresve se találunk hülyeségeket a rutinjukban vagy az étrendjükben. Quiche-t zabálnak, balettra jár a gyerekük, Nina földszínekbe, fehérbe és csendes luxusba öltözik, minden minimalista a lakásban, még a hobbijaik is olyanok, mintha egy kis bulletpointos „a szabadidő eltöltésének elitista formái” listáról nézték volna ki őket.
És persze a sematikusságot lehetne azzal magyarázni, hogy a Winchester-család nem is igazi család, csak egy poszter, posztergyerekkel és poszterszülőkkel, de ez a fantáziátlan díszlet és- jelmeztervezés elég unalmassá teszi a látványvilágot, az atmoszférája nem szippant be, nem kötnek le a részletek. Ráadásul minden más elem hasonlóan túlhasznált és mintaszerű: az elcsépelt horrorklisék a pici, rejtélyes padlásszobától egészen babaházig mind nagyon közepesek, és ezért nem is működik a thrilleres sokkterápia. Az olyan jelenetek, amik önmagukban akár még ütősek is lehetnének (pl. amikor Millie-nek (Sydney Sweeney) mélyen be kell vágnia a hasát több helyen is), laposak maradnak, mert a filmben szereplő egybites karakterek egyáltalán nem érdeklik a nézőt és nincs, kinek szurkolni. Andrew kegyetlenkedése nem válik vérfagyasztóvá, mert még csak sejttetve sincsenek azok a csalódások és szenvedések, amik a férfit „szörnyeteggé” változtatták.
Az összes többi felvetett téma (ami akár még érdekes is lehetne) hasonlóan unalmas és szövegszerű marad: megmondják nekünk, hogy az igazságszolgáltatás igazságtalan, ha nők elleni erőszakról van szó, hogy a férfi bármit megtehet a hatalma és a pénze miatt, és hogy az olyan férfiak, mint Andrew mindig a kiszolgáltatott nőkre csapnak le (Nina és Millie sorsközössége amúgy szintén hálás topik lenne, ha valamit kezdenének vele). A szerepcsere pillanata – amikor a férfi kerül kiszolgáltatott helyzetbe és a nő szabja a feltételeket – kielégítő lehetne, de aránytalanul kevés idő jut a küzdelmükre, így a megoldás nem lehet igazán katartikus – jobb lett volna, hogyha a gerlepár mézesheteiből kevesebbet kapunk, és Andrew gonoszságaiból és Millie fokozatosan növekvő haragjából többet. De így legalább hosszú ideig és több szögből láthatjuk Sydney Sweeneyt kevés ruhában, ahogy enyeleg a kitesizett Brandon Sklenarral és bambi-tekintettel bámul rá – úgy tűnik, a színésznő csak egy film erejéig tudott kilépni az „agyonszexualizált szőke” szerepéből.
A Housemaid így egy szokatlanul fárasztó nap után is befogadható, könnyű szórakozás agyatlan hülyeségekkel, egyértelmű üzenetekkel és túl gyorsan elsülő csaj-bosszúval. A végtelen krindzs-faktor miatt pedig még könnyebben csúszik rá a gyorskaja.
.jpg)
