„Hajsza és menekülés”, „Gyönyörű és halálos”, „A természet lélegzetelállító katasztrófái”, „A természet erőpróbái”, „Szépség és borzalom, látványosság...” – a videokazettán hozzáférhető posztmodern természetfilm hónapokon át futtatott tévéreklámja mintha a Schwarzenegger-mozik előzeteseinek retorikáját, stílusát, világképét idézné.
A legkülönfélébb mozgóképi, televíziós műfajok egyik legfontosabb közös nevezője immár több mint egy évtizede a drámai vagy komikus akció, funkcionális szempontból pedig a sokkolás és a szórakoztatás. Miért éppen az a természetfilm volna kivétel, amelynek ráadásul szinte kizárólagos médiumává a televízió vált? Az „őstévé” (ahogyan Eco nevezi) még csak megmutatta, megkettőzte a tőle függetlenül létező világot, a „neotévé” viszont valóságot nemz; baudrillard-i értelemben vett szimulakrumot, vagyis referens nélküli jeleket, eredet nélküli képmásokat. A hagyományos természetfilm a modernizmus episztemológiai optimizmusa jegyében a megismerést, ismeretterjesztést célozza; nyugis, ráérős, alapos, a szemlélődő-meditatív befogadói magatartásra és a néző valóságéhségére apellál. A film „természetszerű”. A világnak, s így a természetnek és a nézőnek is szilárd identitása van. A posztmodernben mindez csak emlék. A fő kérdés már nem az, hogy miként értelmezhetem a világot, amelynek része vagyok, és egyáltalán hol a helyem ebben a világban, hanem, hogy melyik világ ez (a sok lehetséges közül), mi lehetek benne, hogy jól szórakozzam, és ( a sok közül) melyik énemmel kompatibilis ez a világ? Ennek megfelelően a posztmodernben a természet válik filmszerűvé, vagy – kommerciálisan lezüllesztett formában – videojátékhoz hasonlatossá. A természet szabadon animált, manipulált virtuális valóság, (rossz értelemben vett) „nyersanyag”, azzá vált már a digitális éra bekövetkezte előtt (ez utóbbiban az elektronikus kép minden egyes elemi része – pixelje – tetszőlegesen módosítható).
A természet-ellenes és „antihumanista” tényező kezdetben nem is annyira a film-, illetve videotechnikai eljárásokban, hanem a természethez való „hús-vér” viszonyulásban jelentkezik (s ma is ez az egyik fő „irányvonal”). Gondoljunk csak a Sivatagi show-ra, amelyben pl. az ember által leitatott majmokat filmezi a kamera. Merthogy a majmok valódi szokásaira, életvitelére egyre kevésbé, s egyre kevesebben vagyunk kíváncsiak... Ez a filmtípus azóta is ember és természet „elshow-osított”, bohózati szintű viszonyát hivatott megörökíteni. Immár nem a megismerésről van szó, még csak nem is a valóság, a természet lehetséges, alternatív (tehát relatív), esetenként egymást cáfoló értelmezéseiről, arról, hogy a rejtőzködő, az objektivitás pózában tetszelgő megfigyelő is óhatatlanul hat megfigyelése tárgyára stb., hanem arról, hogy debilis játszótárssá, show-bohóccá züllesztettük a természetet. A legnézettebb tévécsatornák állandó műsorai, sorozatai pedig hétköznapian természetessé tették ezt az alapállást.
A Discovery Channel egyik legnépszerűbb „nagy utazója” Ian Wright. Rendkivül nyitott, extrovertált, izgága, expanzív figura, Speedy Gonzales módjára száguld át az éppen „megcélzott”, bemutatandó tájon-országon-városon, amely többnyire amúgy is csak ürügy, háttér kétes humorú jópofáskodásaihoz. Hisz a valódi főszereplő a show- és mókamester Ian Wright maga. A világról, természetről jobbára videoklipbe illő snittek informálnak (vagy inkább sugalmaznak valamilyen giccses hangulattöredéket), a közhelyszintű, felületes (s gyakran felesleges) tudás is csak show-elemként létjogosult. (A hazai néző számára rendkívül tanulságos lehetett ilyen szempontból az egyik márciusi, félig-meddig Romániának szentelt epizód.)
A másik nagy discoverys természetjáró Amy Walker. Műsorának már a címe – Walker's World -– elárulja, hogy nem a világot, hanem a showwoman világát hozzák otthonunkba. (Nem mintha létezne olyan, hogy a világ, persze. De igenis létezik – még – az értelmes, művelt, kreatív, eredeti módon gondolkodó emberek sokszínű világa.) Amy amúgy a felszínes-felületes, „bunkó” turista prototípusa is lehetne, aki – és ezt nem is rejti véka alá – többnyire annyit sem tud az éppen felfedezendő tájakról, amennyit esetleg a legátlagosabb átlagembertől is elvárhatnánk. Steve Irwin, az Animal Planet által sugárzott Croc Files mókamesterré züllesztett biológusa a hüllőkre szakosodott. A legmélyebb benyomás, ami műsorai után a nézőben megmarad, hogy már megint milyen ügyesen ugrott rá arra az alligátorra, gaviálra vagy kajmánra.
Jeff Corwin a Going Wild sztárja. Természetesen ő sem egy Cousteau-utód, hanem afféle „eredeti”, megszállott természetjáró, aki minden epizódban egy bizonyos állatot keres, s közben jónéhány más állatról közöl közismert és/vagy lényegtelen, harmadrangú információt. Tudás-szemcséket, összefüggéseikből kiragadott-kiforgatott, kvízműsorban fitogtatható ismereteket. Közben pedig rendkívül magabiztosan-otthonosan mozog bárhol a világon, akárha az internet cyberspace-eiben barangolna, hisz GPS-szerkentyűje segítségével pillanatok alatt kiderítheti, hol tartózkodik. A műhold szeme mindent lát...Otthonunk a nagyvilág... Immár nem lehet eltévedni benne, csak tévelyegni...
E csatornákat nézve az embernek az a benyomása , hogy a természet amúgy is cseppfolyóssá és átmenetivé vált, nincs önálló, felderítendő, megismerésre-rácsodálkozásra érdemes/méltó struktúrája. Az esetleges, jelentés nélküli, bármikor kicserélhető struktúrát az imbolygó kamera, a kamikaze-vágások és az épületes helyszíni vagy kísérőszöveg, esetleg a függőleges montázs nem kevésbé „természettestre-szabott” dallamai teremtik meg.
Az említett sztárok afféle posztmodern turisták, akikből/ről valósággal sugárzik az, amit Sigmund Baumann nyomán úgy is nevezhetnénk, hogy: a lét elviselhetetlen könnyűsége. A turista csak felületes érintkezésbe bocsátkozik a természettel, mentalitásának, világképének és médiumainak (szuperterepjáró, helikopter, motorcsónak, mobiltelefon, GPS-szerkentyű stb.) hála lehetővé válik számára minden kötöttség eloldása, a könnyed távolságtartás. A természet eldobható, egyszer használatos áru, fogyasztási cikk, nem érdemes kötődni hozzá. Nincs nagybetűs Helyünk benne, de tulajdonképpen mindig a megfelelő helyen vagyunk. Bárhol. Afféle ál-neoromantikus szemlélőkként önmagunkat vetítjük bele a természetbe, de ez az önmagunk többnyire már csak külső hatások fenoménje, nélkülöz minden szilárdságot, „hiteles” cél- és értékorientált elkötelezettséget. A posztmodern turista immár a kamera segítségével sem képes visszatérni a természetbe, amely se nem barátja, se nem ellensége többé.
A természettudományos televíziózásban a természet szépen lassan hatalmas cirkusszá vált, amely csak idomárokat, idomított állatokat és bohócokat tűr meg a porondján. A közönség pedig tökmagot ropogtat, kólát iszik, – és tapsol.
