Gyász és bűntudat, megbocsátás és bűnhődés – ezek a kulcsfogalmai a szlovák rendezőnő új filmjének. Megbocsátható-e, ami jóvátehetetlen? Igazolható-e „tudományosan”, ami visszavonhatatlan? Feldolgozható-e egy gyerek halála – főleg ha mi magunk okoztuk? Az Apa kényelmetlen, feszengést okozó filmélmény, amely – mint a szekció, amelyben helyet kapott a TIFF-en – az önismeretünk határait feszegeti.

„Megöltem a lányomat” – aligha tudunk ennél szörnyűbb mondatot elképzelni egy apa szájából. Tereza Nvotová új filmjében – amely Szlovákia hivatalos Oscar-jelölése volt, de a rövidlistára végül nem került fel – a normális, mindennapi élet egyetlen pillanat alatt változik rémálommá. Egy átlagos, viszonylag jómódú nyitrai család reggeli készülődéseibe csöppenünk az elején, apuka hazatér a napindító futásból, anyuka siet, a gyereket el kéne vinni bölcsődébe, de nincs rá ideje, ezért a férfira marad, hogy munkába menet útba ejtse a gyerekmegőrző intézményt is. Sietség, stressz, az apa munkahelyére aznap reggel érkezik egy új menedzser, „új seprű jól seper” alapon nagyok a várakozások a vidéki médiacégnél, a kislány a gyerekülésbe be, a bölcsődénél ki – legalábbis az apa, Michal így emlékszik a történtekre utólag. Adam Suzin mozgókamerás, hosszú snittekre épülő, a vágást csak rendkívül ritkán alkalmazó vizuális koncepciója tapinthatóvá teszi azt a zaklatottságérzetet, amely a megszokott ügymenet hétköznapi rituáléi, felszíni cselekvései mögött húzódik. Semmi különös, mondhatnánk, ilyen az életünk – és épp ettől a szokványosságtól válik annyira pokolivá az alaphelyzet.

Michal figurája karaktertanulmánynak sem utolsó: a negyvenes éveit taposó, második házasságában apává vált férfi személyében összesűrűsödik az életközépi válság (ama dantei „nagy, sötétlő erdő”) összes ismérve, a test vélt vagy valós kezdődő leromlásának tünetei, amelyet a sportos életformával igyekszik elleplezni, a fiatal feleséggel szembeni megfelelés kényszere, a lelki-mentális dezorientáltság apró jelei, a munkahelyi gondok súlyosbító árnyai – csupa olyan tényező, amelyek végső során bezárják a személyiséget saját problémáinak bűvkörébe. De az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejtőzik, továbbá – ha már Dantét említettük – a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. Amikor az apa elindul a kétéves lányával reggel, természetesen még nem tudja, hogy ez az út a pokolba vezet. Úgy emlékszik, hogy kitette Dominikát a bölcsődénél, de valójában nem tette ki, a gyerek ott maradt a kívülről lezárt autóban, a harmincvalahány fokos nyári hőségben, és miközben az apja a munkahelyén rohangált, meghalt.

Milan Ondrík egészen hidegrázós színészi teljesítményt nyújt a tettével szembesülő apa szerepében, pánikrohama a kezdődő pokoljárás elviselhetetlenségét mutatja fel, megrázó erővel. Vele szemben áll az anya, Zuzka (Dominika Morávková) katatóniába hajló halálos nyugalma és éleslátása, valamint az a már-már emberfeletti igyekezete, hogy depresszióját legyűrve biztosítsa a közös élet folytonosságát (a tárgyaláson is, bár kissé zavartan, a férje mellett tanúskodik), hogy túlélhetővé tegye a gyászfolyamatot. Csakhogy ami történt, nem lehet semmissé tenni. Nvotová egy pillanatra felvillantja egyfajta pszichologizáló kiút lehetőségét, amikor a férfi mardosó lelkifurdalását azzal oldaná fel, hogy „tudományos” igazolást ad végzetes hanyagságának: az „elfelejtett baba szindróma” (Forgotten Baby Syndrome) valóban létező, kutatók által vizsgált jelenség, amelynek lényege – nagyon leegyszerűsítve –, hogy a napi rutinfeladatok elvégzése során az agy úgymond robotpilóta üzemmódra kapcsol, és, némi memóriazavart okozva, felülírja a „pályamódosulásból”, a váratlan eseményekből következő új feladatokat. „Ez egy szindróma”, magyarázza a férfi kétségbeesetten a feleségének. A nő válasza viszont hidegzuhanyként hat: „Szindróma, na és. A lányunk meghalt.”

Kiiktatható-e a felelősség bármilyen lélektani tényező hatására? Magyarázható-e bármiféle élethelyzettel és lelki nyomással egy végzetes mulasztás? Vannak bűnök, amelyek jóvátehetetlenek, és vannak bűnhődések, amelyek soha nem érhetnek véget – sugallja a film, oly módon, hogy a központi karaktere feletti – általánosságban vett – ítélkezéstől tartózkodik. Hiszen épp ez a lényeg, ami felfoghatatlanul rettenetessé teszi az egészet: Dominika „jó családból” származik, Michal gondoskodó apa és szerető férj, a tragédiának különös súlyt ad, hogy olyan környezetben történik, amelyben elvileg nem szabadna megtörténnie. Ez egy körkörös, lezárhatatlan történet, és az a mód, ahogyan végül sikerül lezárni, valószínűleg nem a legszerencsésebb (bár lehetett volna még inkább a várakozásoknak megfelelő befejezés is): a rendező-forgatókönyvíró, egy távolról deus ex machinára emlékeztető fordulattal, a könnyebbik, kézenfekvőbb megoldást választja. Megoldás van, feloldás és feloldozás nincs. Velünk is megtörténhet. Velünk is megtörténhet?