Vajon mi újat tud még mondani egy ötrészes dokuszéria napjaink legnagyobb hollywoodi direktoráról? Martin Scorsese, Új-Hollywood látnoki erejű „alapító atyja”, a bűn és vezeklés örökké időszerű problematikáját természettudományos alapossággal vizsgáló mozi-fenegyerek a publikum kíváncsi tekintetétől övezve építette fel roppant életművét. Létezhet még olyan titka ennek az apró termetű zseninek, amit nem ismerünk?
A hatvanas-hetvenes évek mozgókép-történeti jelentőségű hollywoodi filmforradalmát nem a mozi-fenegyerekek generációja robbantotta ki, s nem is ők küzdötték végig. Robert Altman, Martin Ritt, Alan J. Pakula, Arthur Penn, Sidney Lumet, John Frankenheimer és Roger Corman bátran ellenszegült a klasszikus amerikai filmművészetet fémjelző műfaji- és stílusszabályoknak, illetve formai hagyományoknak, és bár nehezen túlbecsülhető hatású lázadásuk korántsem lett volna ennyire eredményes a külső, tőlük független (infrastrukturális és intézményi) körülmények változása nélkül, elsősorban az ő úttörő szemléletmódjuknak és leleményességüknek köszönhető, hogy az ó-hollywoodi filmkészítési normák végleg érvényüket vesztették. Dőreség volna persze lebecsülni a szárnyaikat a hetvenes évek alkonyán bontogató movie bratek zsánertörténeti (és egyáltalán: popkulturális) jelentőségét, de tény, hogy művészetüket kevés igazi reformtörekvés jellemezte.
Szavazó
Mi a kedvence Scorsese-filmed?
Steven Spielberg és George Lucas végső soron a hollywoodi filmgyártást ma is erősen meghatározó blockbuster-eszképizmust „csíráztatták ki”. Spielberg hitchcocki nívójú antréja, a mesteri Párbaj, valamint a műfaji- és formalelemények egész sorával kecsegtető, s még forgalmazástörténeti szempontból is mérföldkőnek tekinthető A cápa után fokozatosan klasszicizálódott; Lucas pedig ugyan megörvendeztette a hetvenes évek fiataljait minden idők legnagyobb szabású hollywoodi mozimítoszával, a Star Warsszal, mégis inkább eszes üzletemberként, semmint nagy víziókat kergető, elkötelezett direktorként jegyzi a közemlékezet. Francis Ford Coppolának köszönhetjük a gengszterfilmek non plus ultráját, A Keresztapát, valamint a korszak egyik legkiválóbb európai ihletettségű paranoiathrillerét, a Magánbeszélgetést, de a rendező óriási léptékű, a szerzői és a műfaji filmezés közös platformra hozását célzó háborús eposzával, az Apokalipszis mosttal végleg felélte kreatív tartalékait. Martin Scoresese a szóban forgó nemzedék egyetlen tagja, aki más művészi kategóriát képvisel, hiszen pályáját nem csupán a folytonos útkeresés, s az örök megújulás olthatatlan vágya jellemzi, de összetéveszthetetlenül egyedi szerzői (magán)univerzumot is épített, amit a személyes ihletettség tesz félelmetesen hitelessé.
A New York-i gyökerű, tipikusan „keleti parti” – és ezért az Európából érkező művészfilmes hatások iránt kiváltképp fogékony – direktor életét és munkásságát könyvtárnyi méretű szakirodalom dolgozta fel az elmúlt évtizedekben. Nagy kérdés, hogy maradt-e egyáltalán feltérképezetlen zuga, szemérmesen homályban hagyott titka e monumentális oeuvre-nek. A választ Rebecca Miller ötrészes dokumentumfilm-sorozata, az Apple TV+-n októberben bemutatott Mr. Scoresese rejti. Az eredetileg az idei New York Filmfesztiválon debütált miniszéria jól követhető módon, kronológiai sorrendben követi végig a rendezőlegenda életének meghatározó eseményeit, valamint kacskaringós ívű, hullámhegyekkel- és völgyekkel tűzdelt karrierjét.
Mivel Miller korlátlan hozzáférést kapott Scorsese személyes archívumaihoz, így a hagyományosnak mondható beszélő fejes interjúrészletek mellett tengernyi fénykép- és videófelvétel színesíti az elbeszélést, melyek a direktor magánéletének és szakmai pályafutásának ritkán látott mozzanatait ábrázolják. Láthatjuk, hogyan vált szicíliai bevándorlók tisztes szegénységben élő gyermekéből frusztrációval és haraggal teli, önkereső kamasszá, miként szerelmesedett bele a filmművészetbe, hogyan inspirálták korszakalkotó gengszterfilmjeit a személyes ismerősei, és persze a nagy pályatársak (Steven Spielberg, Robert De Niro) visszaemlékezései sem maradhatnak ki, de – afféle unikumként – a család ritkán látott tagjai (a szülők és a gyermekek) is megszólalnak, e hol tréfás hangvételű, hol megható „mini-interjúk” pedig újabb árnyalatokkal gazdagítják az örökké nyugtalan, hektikus, az igazság nyomában loholó művészemberről kialakított képünket.
A sorozatban többször is megemlítik, hogy a katolikus neveltetésben részesült Scorsese gyermekkorában papnak készült, de – mivel különösen erőszakos környéken nőtt fel – akár gengszter is válhatott volna belőle (nagybátyja, aki egy ideig afféle „második édesapaként” mentorálta, valóban szoros szálakkal kötődött a szervezett bűnözéshez). Amikor megigézte a mozi varázsa, az ifjú Marty gyorsan újratájolta az iránytűjét, s mindkét ösvénytől elfordult, de rendezői karakterében, látásmódjában mégis sikerült üdítő módon egyesítenie e két emberi-morális szélsőséget, azaz a „szent” és a „bűnöző” attribútumait. (Belegondolni is felkavaró, mennyire skizofrén helyzet ez: mintha a Mocskos arcú angyalok két emblematikus hőse, Rocky és Jerry atya egyetlen lélekké olvadna össze.)
Amikor szinte tolsztoji naivitással tesz fel az emberi természet legmélyéig hatoló kérdéseket (a bűnnel, az árulással, a vezekléssel vagy épp a megváltással kapcsolatban), akkor az átlagember perspektívája fölé emelkedik: kívülről szemléli saját fajtáját, s szinte természettudósi alapossággal vizsgálja mindazt, ami gyarló, ami szégyellnivaló, ami riasztóan romlott a civilizációnkban. És persze ki más venné a bátorságot ahhoz, hogy „önkényesen átírja” Jézus Krisztus kereszthalálának históriáját, ha nem egy „modern szent”? Ugyanakkor a szériában felvillan az érem másik oldala is: Scorsese – legihletettebb munkáiban – élvezettel tobzódik a túlstilizált, már-már állatias erőszakban, s legbelül valószínűleg empatizál is azokkal a hatalomittas akarnokokkal (vagy épp tétován vergődő gengszterekkel, kisszerű mákvirágokkal), akik végül mindig porba hullnak a leépülés, a széthullás és a pusztulás vérrel pettyezett meséiben.
És ha már itt tartunk: a rendező a mai napig úgy él a köztudatban, mint a gengszterfilm zsánerének lendületes megújítója, holott csúcsműveinek zöme (Taxisofőr, Dühöngő bika, Krisztus utolsó megkísértése, A Wall Street farkasa) egyáltalán nem, vagy csak lazább szálakkal kapcsolódik ehhez a műfajhoz. Miller egyébként helyesen ismerte fel, hogy az életmű, illetve a karrier taglalásakor érdemes nagyobb figyelmet szentelnie az elfeledett vagy a köztudatban csak búvópatakszerűen felbukkanó moziknak. Így a Mr. Scorseséből – sokak meglepetésére – kiderül, hogy az Alice már nem lakik itt a maga idejében sokkal nagyobb sikert aratott, mint az egy évvel korábbi, jóval izgalmasabb és markánsabb stílusú Aljas utcák; hogy A komédia királya című kultklasszikus nyolcvanas évekbeli fiaskója után Scorsese a már-már abszurd burleszkbe hajló fekete komédiával, a minimálköltségvetésből forgatott Lidérces órákkal fényesítette kissé megkopott renoméját, és így tovább.
Millerék emellett újra megvilágítják az életpálya legemlékezetesebb állomásait, és szimpatikus kérlelhetetlenséggel építik fel a folyton kétségek közt őrlődő Scorsese megnyerően emberi imázsát. Felidézik, hogyan esett a rendező a hübrisz bűnébe a Taxisofőr Cannes-i Arany Pálmája után, miként vált a kábítószer rabjává, s mily következetesen dolgozta bele iszonyú pokoljárását legszemélyesebb hangvételű alkotásába, a Dühöngő bikába. És persze egymás után sorjáznak az életutat vibráló árnyalatokkal megfestő anekdoták is, melyek bájos humorral, bugyborékoló derűvel ellenpontozzák a tárgyszerű mozzanatokat. Mindeközben persze azt is megtudhatjuk, honnan ered Scorsese parádés ritmusérzéke (nem csoda, hogy máig elválaszthatatlan párost alkotnak házi vágójával, Thelma Schoonmakerrel, aki a sorozat egyik legfontosabb szereplője); nyomasztó közelségbe kerül a Krisztus utolsó megkísértését övező botránysorozat; de szőrmentén megemlítettik az Aljas utcák nyelvezetének merész újszerűsége, a néző minielemzést kap a Taxisofőr plántechnikai bravúrjairól, feltárulnak a Dühöngő bika legerőszakosabb jelenetének kulisszatitkai, s a Nagymenők máig ható formanyelvi invenciói is terítékre kerülnek – igaz, „a bűvész lelepleződése” inkább a mezei rajongók, s nem a megrögzött mozibolondok számára bír majd újdonságértékkel.
A sorozatban egyetlen komoly hibára bukkantam csupán: a stáb rosszul méri fel az egyes élet- és pályaszakaszok egymáshoz viszonyított arányát, így aztán a gyermekkort felölelő fejezet túlontúl terjengős, míg az utóbbi tíz-tizenöt év históriáját rohamtempóban tudják le az alkotók (ez már csak azért is kár, mert így csupán néhány percnyi játékidő jut olyan kulcsművekre, mint a szintézis-igényű, az egész életmű szempontjából kitüntetett pozíciójú Az ír).
A mérleg összességében mégis pozitív. A Mr. Scorsese – a koncepció viszonylagos egyszerűsége ellenére – szórakoztató és élvezetes dokuszéria, bátran ajánlható mindenkinek, akit valaha is bűvkörébe vont Új-Hollywood hajdani hercege, a kétségektől űzött, hol a porban botorkáló, hol az eget ostromló mozimágus, az elkárhozott Amerika sötét bűneinek krónikása.
„Scorsesével dolgozni: házasság szex nélkül” – Interjú Thelma Schoonmaker vágóval
30 éve minden egyes Scorsese-filmet ő illeszt össze. A 80-as években Michael Powell ifjú – csekély 35 esztendővel fiatalabb – felesége volt. A két brilliáns direktor társaságában töltött életéről és pályafutásáról a Karlovy Vary Filmfesztiválon mesélt, ahol retrospektívet rendeztek a londoni alkotópáros, Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger filmjeiből.
