Csillogó-villogó külsőségek, embertelen, gépies belső – akár valamelyik, Weyland-Yutani által létrehozott androidról is lehetne szó, de sajnos épp ilyenre sikerült az első élőszereplős Alien-sorozat, az Alien: Föld, amiben látszólag a helyén van minden elem, de éppen az hiányzik belőle, ami ennek az univerzumnak a legtöbb filmjét érdekessé tette.
Belegondolni is furcsa, hogy mozgóképen az Alien-univerzum xenomorphjai eddig még sohasem jártak a Földön (legalábbis a kánonként elismert történetekben), hiszen a sorozat fő antagonistája, a Weyland-Yutani cég már az 1979-es eredeti óta igyekszik bolygónkra juttatni a „tökéletes organizmust”, de eddig nem jártak sikerrel. Hát most csőstül jönnek az idegenek, retteghet(ne) mindenki, csak éppen útközben elfelejtették magukkal hozni a feszültséget, a komolyan vehető téteket és a velük járó morális dilemmákat. Így pedig maradt nekünk a rajongói szíveket meglágyítani szándékozó minden külsőség, kezdve a fokozatosan megjelenő, megfelelő betűtípusú címtől, az erdeti film Nostromo űrhajójának indusztriálisan drabális esztétikáját megidéző technológián keresztül egészen a fehér „vérű”, emberszabású androidokig – mindezen elemek azonban soha nem a megfelelő helyen és a megfelelő hangsúllyal jelennek meg. Ami viszont ennél is nagyobb gond, hogy a sorozat által felvetett gondolatmeneteket (amelyek jó része a korábbi Alien-mozifilmeken is rendre végigvonulnak) elképesztően csapongóan, felületesen és gyermetegen tárgyalja a sorozat, mintha csak egy ADHD-s AI-vel íratták volna meg az egyes részeket.
Ha valaki esetleg az események időrendje alapján szeretné megnézni az összes eddigi Alien-produktumot, annak nem lesz könnyű dolga, hiszen minden eddigi alkotó jobbára saját feje alapján döntötte el, hogy mit tart megtartásra érdemesnek a korábbi történetekből. Abban jobbára mindenki egyetért, hogy a Ridley Scott és James Cameron által rendezett első két (a maguk műfajában mondhatni tökéletes) film megtörtént, de sokan szívesen elfelejtenék a David Fincher-féle, stúdió által szétbarmolt harmadikat, és még inkább a Jean Paul Jeunet-féle eklektikus negyediket, amit pont olyan, mint amilyennek elvárható a végeremény, ha egy stúdió az Amelie csodálatos élete és a Delikatessen végletekig francia rendezőjének szabad kezet ad egy Alien-film megrendezéséhez. De az eredetit rendező Ridley Scott visszatérése sem aratott túlzott sikert a franchise rajongói körében: a Prometheus különösen nagy közutálatnak örvend, miután kicsit nagyobbat markolt, mint amekkorát elbírt, az Alien: Covenant pedig ezzel szemben talán túl keveset, és bátortalan folytatása lett a Prometheusnak, elfeledett előzménye a Nyolcadik utas a halálnak. Az Alien: Romulus pedig mintha meg sem történt volna: okés volt, amikor megjelent, de azóta sem sokat beszélünk róla. Az Aliens vs. Predator-filmek pedig ugyan nagy álmai lehettek egy nyolcvanas-kilencvenes években felnőtt gyereknek, de egyiket jobban kerülik a későbbi alkotók, mint a másikat, régóta nem született olyan rendező vagy stúdióvezető, aki azt mondta volna, hogy az ott megtörténteket szeretné folytatni.
A lelkem a vállalatot illeti meg – Az Alien-univerzum
A csillagok közé való vágyakozás valószínűleg egyidős az emberi faj öntudatra ébredésével és ez az archaikus kíváncsiság, amivel talán több tízezer éve bámuljuk az eget, alapvetően befolyásolta gondolkodásmódunkat és kultúránkat. Maga az idea azonban nagyon sokáig elsősorban a mitikus-vallási életben öltött testet, ami pedig azt is jelentette, hogy az ártatlan bámészkodás és sóvárgás mellett egyszerre félni is elkezdtünk az ismeretlen és végtelen feketeségtől.
Nos, Noah Hawley is ilyen: az AvP-filmek nem történtek meg nála, de a Prometheus és a Covenant eseményeit is figyelmen kívül hagyja, a sorozat eseményeit pedig 2120-ba helyezi, vagyis elvileg a Nyolcadik utas... történései előtt két évvel játszódnak. Ez csak annyiban lényeges, hogy valójában egyáltalán nem az. Magyarán csak megkavarja a dolgokat, de kihagyja az összes lehetőséget, amit az időrendbe helyezés kínálna, miközben olyan világot épít fel, ami egyik, elviekben később játszodó folytatásban sem lenne logikus vagy érthető. Na de nézzük, mi is történik!
2120-ra a Földön a kormányok helyét megacégek veszik át, ebből öt létezik (és kettő szerepel a sorozatban). Az egyik a korábbi filmekből megismert Weyland-Yutani, akik egy 65 éves útra küldtek egy tudományos-felderítő űrhajót, hogy xenomorphokat és egyéb idegen lényeket cipeljenek a Földre, és ezeket biológiai fegyverként használva a versenytársaik fölé kerekedjenek. A Prodigy nevű cég, amelyet a csodagyerek Boy Kavalier igazgat, nagyon meg akarná szerezni a hajó rakományát, ezért amikor az az egyik Prodigy-városba csapódik, odaküldi felnőtt, sérthetetlen androidtestbe zárt, gyermekelméjű különítményét, hogy befogják az organikus gyilkológépeket, és a Kavalier által birtokolt Sohaország szigetére cipeljék őket.
Igen, van itt Pán Péter-utalás dögivel. A miértre, hogy ti. miért kellett az Alien-szériát a Pán Péterrel keverni, Hawley-n kívül talán senki nem tudja a választ, hiszen annyire erőltettek az áthallások, hogy még a szereplők is kapálózva keresik ezeket, jobbára eredménytelenül. Az még rendben van, hogy a soha fel nem növő, gyermeki elméjű hibridek (tehát félig robot, félig ember lények) J. M. Barrie meseszereplőinek a nevét kapják (Wendy, Smee, Slightly, Curly stb.), csakhogy ezzel a sorozat az égvilágán semmit nem mond, azonkívül, hogy némileg magyarázni igyekszik, hogy minden idők egyik legidegesítőbb sorozatbéli karaktere, a folyton mezítláb császkáló, kisfiús megjelenésű csodagyerek, Boy Kavalier (Samuel Blenkin) miért viselkedik úgy, mint egy nagyranőtt, rosszindulatú ötéves. A már említett gyermekelméjű hibridek pedig lehettek volna érdekes karakterek és alakítások is, azonban ehelyett jobbára csak inkompetensnek és gyengeelméjűnek tűnnek (még gyerekekhez képest is), ráadásul valamiért ők, illetve főleg Wendy (Sydney Chandler, körülbelül az egyedüli színész, aki tényleg viszonylag életszerűen alakítja a gyerekes felnőttet) lesznek a sorozat központi karakterei, akiknek elvileg szurkolnia kellene a nézőnek.
Arra az érdekes felvetésre, hogy a haldokló gyerektestekből új androidokba másolt tudatok a korábbi emberek folytatásai, vagy már egészen más lények, a szereplők sem tudnak választ adni. A korábban Marcyként élő Wendy testvére, Joe Hermit (Alex Lawter) a második résztől a sorozat végéig rágódik ezen a kérdésen, aztán nem tudja eldönteni, és ennyi – egyik vagy másik lehetőség mellett sem hangzik el szinte semmilyen érv, szóval ez a történetszál tökéletesen súlytalan marad. A „tisztavérű” androidok esetében ugyanez a helyzet, pedig még egy kiborg (Babou Ceesay) is szerepet kap a történetben, hogy minden árnyalata felbukkanjon az ember-robot spektrumnak: fizikailag különböző képességűek, de amúgy semmiben nem mások ezek a karakterek, mint a szörnyek prédájául eső emberek, holott már az 1979-es eredetiben is az volt talán a legérdekesebb felvetés, hogy a címbeli idegen szó a vadállatszerűen viselkedő xenomorphra, vagy pedig az embertelenül gondolkodó robotra, netán az őt létrehozó, lelketlen cégre vonatkozik.
Annak pedig, hogy az eredeti alkotások megidézése mennyire csak a külsőségekben mutatkozik meg, a legjobb példája az ötödik epizód, ami szinte egy az egyben a Nyolcadik utas... eseményeit meséli újra: a helyszín egy Weyland-Yutani-hajó, ahol facehuggerek borzolják a kedélyeket, ahol a központi számítógép, Anya a legénység feláldozhatóságáról beszél, és ahol ugyanúgy kapunk egy étkezőbeli jelenetet, amikor mindenki egymás szavába vágva beszél, mint az eredetiben. Épp csak itt mintha senkit nem hatna meg az idegen lények felbukkanása és az általuk hordozott életveszély, a legénység tagjai még akkor is kieső bevételeikről sopánkodnak, amikor már többen elhaláloztak. Ráadásul a xenomorphokon kívül még több további idegen faj is az emberek életére tör, ezek azonban lényegükben annyira nem különböznek a megszokott antagonistáktól, hogy szinte mindegy is, ki gyilkol, ráadásul szegény savas vérű, szúrós farkú gyilkológépeinknek alig jut feladat és áldozat. Ez a rész tökéletesen híján van bármiféle feszültségnek, hiszen az első részekből már értesülünk a hajó utasainak sorsáról, emellett ha a szereplők nem féltik a saját életüket, akkor nekünk, nézőként miért kellene izgulnunk miattuk – úgy pedig pláne, hogy már amúgy is tudjuk, ki éli túl az utazást, és ki nem?
Az Alien: Földtől már csak azért is többet várna az ember, mivel ez minden idők egyik legdrágább amerikai tévésorozata a maga 250 millió dolláros költségvetésével. A büdzsé pedig a technikai részleteken meg is látszik, képileg és zeneileg teljesen okés a sorozat (bár a folyamatosan egymásra montázsolt képek teljesen értelmetlenek, a részeket lezáró pöpec számok pedig általában indokolatlanok), de a története, fesztülségépítése és karakterei terén elképesztően irritálóra sikeredett kedvenc gyilkos űrlényeink első földi látogatása. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy ez a sorozat is csak arra lesz jó, hogy az aktuális alkotó majd figyelmen kívül hagyhassa egy következő Alien-projekt előkészítése során.
