Jay Kelly igazi filmsztár: felszínes és önző, ennek ellenére ellenállhatatlan. Noa Baumbach hollywoodi színfalak mögött játszódó melodrámája mégsem merészkedik az ellentmondásokat elfedő glamúron túlra.

Kelly (George Clooney) épp hogy befejezte legújabb filmje forgatását, s már készül is a következő szerepére. Így megy ez most már 35 éve, bármiféle szünet vagy érdemi családi élet nélkül, ami akadályozhatná a sztárperszóna folyamatos fenntartását. Ennek köszönhetően a férfi iránti rajongás töretlen, azonban míg Kelly relevánsabb mint valaha, kései életközepi válságának hatására számot vet filmszerepek sorozatából álló múltjával. Az apropót egy olasz filmfesztivál életműdíja és legkisebb lánya nagykorúvá válása adja: az elszakadást késleltetni igyekvő férfi európai országtúrára indul a barátaival utazgató gyermekét követve, miközben saját megbánásaival is kénytelen szembenézni a road movie-t megszakító visszaemlékezés-epizódok során.

Noa Baumbach önreflexív filmipari közegábrázolása az európai környezet ellenére melodramatikusan amerikai, a Nyolc és fél vagy az Amerikai éjszaka iróniájával szemben sokkal inkább az Amerika kedvencei vagy a Sztárom a párom romantikus látásmódja inspirálja. Jay Kelly története idézőjelek nélkül kerül bemutatásra, noha az őszülő szemöldökét filctollal megszínező és marketingstratégiák mentén öregedő világhírű pojáca kálváriája a legkevésbé sem komolyanvehető. A karakter tragédiája abban rejlik, hogy fiatalon hírnévre cserélte a magánéletet és mostanra mindenkit elidegenített maga körül. Nemcsak a családját, de még a neki dolgozókat, többek között a menedzserét (Adam Sandler) és az ügynökét (Laura Dern) is. Látványos, ahogy Kelly hatalmas csapattal vág neki a kalandnak, majd az emberei és az életműdíj átadásra meghívott családtagjai sorra pártolnak el mellőle.

A film narratívája ennek megfelelően két összefonódó szinten, a szakmai és a privát oldaláról vizsgálja a sztárság nehézségeit. A történet azonban egyik kontextusban sem kínál érdemi újdonságot. Baumbach rendezése javarészt ambíciótlanul kezeli a karakterdrámát, ami sem a családi melodráma tematikájába nem hoz újat, de a film és valóság határátlépéseinek formavilágát tekintve is kevés meglepetéssel szolgál. Vannak Robert Altman A játékosát idéző, a stúdiómunkálatokon végigvezető hosszúbeállítások, Fellini-szerűen álomittas számvetésbe forduló bolyongások, és az idős Jay Kelly is rendszeresen megjelenik áhítatos tekintettel a saját fiatalkorából vett kulcsmomentumok felelevenítéseiben, az önreflexiók mégis felszínes gesztusnak hatnak. A giccsbe hajló melodrámát csupán a szépséges tájak, a kisebb szerepekben sorra felbukkanó sztárok és a főhősök inspirált alakításai teszik azonosulhatóvá, miközben a papíron kifejezetten önző és felszínes karakterek önként vetik alá magukat a toxikus iparági normáknak.

Különösen a pozíciója miatt kiváltságos Kelly élvezkedik a Hollywood kínálta javakban. Valójában pedig nem is kíván szakítani értékrendjével, vagy változtatni megszokott hóbortjain, hangoztatott önvizsgálata egyszerű önámítás. A férfi még egy átlagos parkolóhelyre is keresztbe áll be – mert megteheti és magán kívül senki sem érdekli igazán. A filmcsillag ráadásul nem tud mentségeket felhozni viselkedésére, kivéve azt, hogy „mindent a közönség érdekében tett”. A luxus hajszolása és a hírnév kiélvezése mégsem a sztárperszóna elvárt velejárójának, sokkal inkább szándékos kényelemnek hat a részéről. Kelly továbba számos alkalommal önmaga közönségévé válik, ahogy visszatekint életére és munkásságára, külsőleg szemlélve önmagát és idealizált filmhős-énjét. Valós énjének kiüresítése tehát a hangoztatott vallomások ellenére nem áldozat, hanem tudatos döntés. Csakhogy Kelly nem művész, a mesterségének hódoló színész, hanem egy ikon, egy sztár – bár az őt ért kritikákra adott válasza szerint önmaga alakítása a valódi kihívás számára. Ez számos humoros szituációt eredményez, amikor a színész hétköznapi szituációkba keveredik, realitástól eltávolodott személyét mégsem érik valódi kellemetlenségek.

Mindazonáltal a nárcisztikus sztár iránti rajongás idővel sokkal inkább irigységnek hat az őt körülvevők részéről és bármikor gyűlöletbe fordulhat. A Jay Kelly a csillogáson túl dickensi tanmese, csak éppen tanulság nélkül. A sztárt három „szellem" felbukkanása kísérti: volt színészbarátja, akit átverve vált vezető színésszé pályafutása kezdetén; egykori szereplőtársa, akivel a vásznon ideális családot alkottak, miközben a valóságban csak imitálták a boldogságot; és elsőszülött lánya, akit magára hagyott a karrierje kedvéért. A Kellyt csúcsra juttató egoizmus mindössze az azt körülvevő szentimentalizmus miatt teszi kedvelhetővé a figurát. George Clooney önmaga egy verzióját – Ave, Cézár!-béli karaktere hétköznapibb, kortárs megfelelőjét – játssza, miközben a fiktív alteregó-színész szintén saját magát alakítja, csak éppen a hétköznapokban. Baumbach ábrázolásában a sztárság önmagában egyfajta method acting, ami teljesen kiüresíti a művész lelkét, hogy a közönség megkaphassa azt a giccset, amire vágyik. A visszaemlékezések melankolikus realitása ugyanakkor hiába helyezi új megvilágításba a sztár körüli marketinget, a felszínesség eredetét kutató jelenetek cinizmus nélkül elevenítik fel a hasonló történetek közhelyeit.

A Netflix gyártásában készült produkcióban szórakoztatóan talál egymásra a streamingóriás közönségigényeket kiszolgáló attitűdje és a hollywoodi önfényezés nem is annyira diszkrét bája. A filmben megannyi híresség mellett szerepel többek között a rendező felesége (Greta Gerwig) és az egyik sztárjának a lánya (Sady Sandler) a játékidőt túlnyújtó töltelékjelenetekben, miközben a főhősök folyamatosan rájátszanak arra a tényre, hogy legtöbb filmjükben önmagukat adják. Így mondhatni egyfajta erény kovácsolódik az őket ért kritikákból – hiszen a Jay Kelly nem kritizálni, sokkal inkább dicsőíteni kívánja azt a hollywoodi rendszert, amiben született, így a film épp olyan felszínessé, de egyúttal könnyen kedvelhetővé válik, mint címszereplője.