A film, amelyet szeretnek gyakorta „a magyar Szárnyas fejvadász”-ként címkézni, kétségkívül a magyar filmtörténet egyik legkülönösebb alkotása. A Meteo egyszerre expresszív látlelet a történelmi pillanatról, amelyben született, és ihletett disztópikus jövővízió.
Amikor Monory Mész András belevágott első – és mindmáig egyetlen – nagyjátékfilmje készítésébe, valószínűleg nem tudhatta, hogy a Meteo úgynevezett kultuszfilm lesz az idők során, sőt már keletkezése pillanatában körüllengi a különösség és a (magyar filmtörténeti) társtalanság, egyediség atmoszférája. A film 25., jubileumi DVD-kiadásához tartozó, az alkotókkal (többek közt a rendezővel, forgatókönyvíróval, producerrel, operatőrrel, színészekkel, zeneszerzőkkel és más stábtagokkal) készült interjúkat tartalmazó bónuszvideóban többen rácsodálkoznak arra, hogy a film az akkori fiatalok, a tinédzserek és fiatal felnőttek, vagyis az alkotókénál eggyel későbbi generáció körében tett szert, meglehetősen hamar, kultstátuszra. Nem véletlenül: a Meteo a nyolcvanas évek második felében addig nem túlságosan ismert hangot hozott a magyar filmgyártásba; és bár társtalanságának mítosza jelentős részben megalapozott, mégis a korszak – a rendszerváltás környékének kiterjesztett történelmi pillanata – több alkotásával rokonítható, elsősorban hangulati-tartalmi értelemben – de túl is mutat azokon, elsősorban ami a nemzetközi műfaji filmes trendekhez való, sajátosan közép-kelet-európai ízekkel tarkított kapcsolódását illeti.
A szintén 1988-as (bár a Meteót két évvel később, 1990-ben mutatták be) Eldorádóval nemcsak a főszereplő, Eperjes Károly és a társ-forgatókönyvíró, Bereményi Géza személye köti össze, hanem a karakterformálás is nagyon „bereményis”: a Meteo élelmes csirkefogója, Berlioz nem is olyan távoli rokona Monori Sándornak, ami törekvéseit és életeszményét illeti. Másfelől a Meteónak ott a helye az olyan, a maguk nemében szintén különleges, szürreális látomások mellett, mint Kamondi Zoltántól a Halálutak és angyalok vagy a Wahorn András-féle Jégkrémbalett (utóbbival főként a nyolcvanas évek budapesti underground szcénájának megidézése rokonítja). De Fehér György Szürkületének és Tarr Béla Kárhozatának pusztulásesztétikája sem idegen a Meteo világától – ezek a filmek együttesen adnak rendhagyó látleletet a késő kádári Magyarország végnapjairól és a rendszerváltás idejének forrongó, kaotikus létérzékeléséről.
Végnapok és káosz: ezek lehetnek a film (világ)értelmezésének kulcsfogalmai. A Meteo azon filmek sorába illeszkedik, amelyeket apokaliptikusnak / posztapokaliptikusnak szokás nevezni, és mint ilyen, meglehetősen előzménytelen a magyar filmes szcénán (hacsak az olyan, a filmtörténeti köztudat peremvidékén létező műveket nem számítjuk, mint Hamza D. Ákos Szíriusz című 1942-es munkája), vonzereje részben éppen ebből a zsánerjellegből fakad. Disztópikus látomás egy pusztulófélben levő világról, amely – metaforikus értelemben – egyszerre lehet a film keletkezésének jelenideje, illetve egy új, eljövendő világ víziója – ne feledjük, a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás hajnalán járunk. A helyszín egy lepusztult – és az arctalan döntéshozók által lerombolásra ítélt – lakótelep vagy gyártelep, afféle sztalkeri értelemben vett komor, szürke Zóna.
Ebben a vigasztalan ipari sivatagban próbál boldogulni három barát (vagy nevezzük inkább bajtársnak), „a nagyváros labirintusában tekergő patkányok”, akik egy régi szovjet Csajkával járják be a világvégi tájat. Mindhárman szimbolikus figurák, az ész, az erő és a lélek jelképes megtestesülései, mondhatnánk. Berlioz (Eperjes Károly) azt az embertípust testesíti meg, akiről azt szoktuk mondani, hogy „a jég hátán is megél”: egy forrongó, változó világban, az ismeretlen jövő küszöbén megpróbálja feltalálni magát, seftel, piti ügyletekbe veri magát, világlátása meglehetősen cinikus („szeretet, barátság, ez a lényeg – meg a pénz”). Ő az, aki ráérez az új világrend – ma úgy mondanánk – piaci viszonyaira; ő veszi rá az izomember Verőt (Varga Zoltánt), hogy kíséreljék meg eladni a feketepiacon az utóbbi tulajdonában lévő, nagy értékű ikont. És ő rángatja ki éteri magányából Eckermant (Kistamás László), a meteorológust, aki egész nap tetőtéri lakásának kádjában ül és kontemplál; mintha kívül lenne téren és időn, magán a létezésen; szinte testetlenül lebegő angyali figura, akit ezért is – nemcsak foglalkozása miatt – neveznek a cimborái Felhőcskének. Az ő feladata lenne, hogy számítógépe mátrixosan lecsorgó számsorai között meglelje a „szisztémát”, a biztos boldogulás, meggazdagodás informatikailag modellezhető rendszerét.
Az utolsó nagy ügylet viszont, amelybe belevágnak, rosszul sül el, az ikon elvész a nagy kavarodásban. A Meteót egyébként épp ez, a vásárcsarnoki jelenet rokonítja leginkább vizuálisan a Szárnyas fejvadász futurisztikus, cyberpunk világával: a kavargás, a furcsa, bizarr figurák, a multikulturális (érzetet keltő) forgatag, amely piti bűnözők, egymással rivalizáló bandák és korrupt rendőrök terepe, miközben az utcákon felfegyverzett katonák cirkálnak páncélkocsival. Az idegenségérzés és az ismerősség tömegvonzása egyszerre van jelen: amit látunk, az maga a káosz, és ebben a káoszban nemcsak hőseink merítkeznek meg, de (ideig-óráig) társakat is találnak, két nő, egy gyönyörű szláv menekült (Dér Denisa), valamint a meteorológiai intézet kissé csélcsap titkárnője (Esztergályos Cecília) személyében. A film epizodikus, fragmentált szerkezete pontosan közvetíti azt a széttöredezett, széthullás előtti/közbeni létállapotot, amelyről szólni kíván.
Monory Mész András filmje, vizualitás és atmoszféra tekintetében, igazi hullámvasút, a káosz képi reprezentációja: a vásárcsarnok forgatagát felváltja a futurisztikus diszkó és feLugossyék underground koncertje (fontos eleme ez a filmnek, Másik János és Szemző Tibor indusztriális filmzenéje mellett ez biztosítja a narráció zenei és hangulati „hátterét”) , a kőbányai sörgyár alatti alagútrendszer obskurus, féregjáratszerű miliője – mindezek olyan filmtörténeti referenciákat hívnak elő, mint a Mad Max, sőt, némi önkényes társítással, a Bronx Warriors-szerű Zs-kategóriás trashfilmek közege. És ha már a trashnél tartunk, nem hallgathatjuk el, hogy bár a film egésze rendkívül innovatív és – klisészerű megfogalmazással – „korát meghaladó” alkotói vállalkozásnak számít, bizonyos részei, elsősorban technológiai és képi kivitelezés tekintetében, elég rosszul öregedtek, például a Felhőcske látomásaiban (álomképeiben?) szereplő Malacka kisasszony és a Farkas jeleneteit ma már az eredendően benne rejlő humor sem igen tudja megmenteni.
Ennek a kavalkádnak egyfajta spirituális ellenpontja és egyben a film egyik kulcsmozzanata a felállványozott templomban zajló jelenet, amely egyrészt aláhúzza Berlioz lélektelen cinizmusát, ugyanakkor kidomborítja a karakter későbbi jellemfejlődését. A káoszból ugyanis mindhárman más-más kiutat (?) találnak: Verő ott marad a pusztulásra ítélt világ díszletei közt, a földön és a föld gyomrában, míg Felhőcske és Berlioz, másként ugyan, de az égbe emelkedik – előbbinek („nomen est omen” alapon) a holtteste lebeg el egy meteorológiai léggömbbel, míg utóbbi repülőre száll, hogy új életet kezdjen. Mert a Meteo a csalódás, az illúziókkal való leszámolás filmje is: nincs „szisztéma”, kiismerhetetlen világ jön, és maga a film – ezt hangsúlyozza a cím is – tűpontos helyzetjelentés erről a világról – ugyanakkor meglehetősen éleslátó vízió a jövőről, amely (amint azt egy másik, a filmben nem szereplő underground együttes dalából tudjuk) „itt van, és sose lesz vége”.
