Az utolsó táncosnő egy idősödő „művésznő” kétségbeesésének és meg nem értett missziójának története, aki előtt a számára a valóságot jelentő színpad függönyei végleg összezárulnak.
Feláldozni mindent a hivatásunkért bolondságnak tűnhet, mégsem mondható egyedi esetnek. A neheze azonban sokszor csak a döntés meghozatala után következik: szembenézni a következményekkel, elviselni a környezetünkben élők éles tekintetét, illetve hogy esetlegesen magányra kárhoztattuk önmagunkat. Miért kell gyakran azzal a kérdéssel szembesülni, hogy „ez csak az átmeneti munkád, ugye?”, legyen szó a kereskedelemről, a vendéglátásról, az alkotómunkáról vagy a szórakoztatóiparról. Shelly (Pamela Anderson) viszont el sem tudja képzelni magát más szerepben, mint a Le Razzle Dazzle revütáncosaként, ezért amikor a munkahelyéül szolgáló Las Vegas-i klub hosszú évtizedek után megszünteti a zenés-táncos előadásait, Shelly, Jodie (Kiernan Shipka) és Mary-Anne (Brenda Song) kénytelenek megtapasztalni, milyen kilátásai vannak a jövőre nézve azoknak, akik a showbizniszből érkeznek, legyenek akár idősek, akár fiatalok.
Ami összeköti ezeket az embereket – a Le Razzle Dazzle-n kívül –, egyszersmind áthatja a teljes narratívát, az az általános becsmérlés. Hiába hiszi Shelly, hogy a műsor, amiben szerepel a francia varieték utolsó leszármazottja, vagy hogy híresen nagy múltú társulata nem csupán topless táncosok kíséretében nyújt olcsó szórakozást, a társadalom, sőt a közvetlen környezete is megbélyegzi ezeket a nőket – hol nyíltan, hol passzívan. Mary-Anne csak pénzkereseti lehetőségként tekint a revüre, a fiatal és naiv Jodie egyszerűen szórakoztató kalandként fogja fel a műsort, míg Shelly már-már magasművészetként látja a sziporkázó ruhák és csillogó díszletek sűrűjében előadott performanszt. Jóllehet ők sem értenek egyet munkájuk fontosságát tekintve, Shelly elhivatottsága pont emiatt a kontraszt miatt lesz még jelentősebb, értékesebb.
Pamela Anderson és Jamie Lee Curtis párosa lehengerlő. Utóbbi Shelly szabadelvű barátnőjét, a kaszinóban felszolgálóként dolgozó Annette-et alakítja, és érezhetően tapasztaltabban és természetesebben mozog a kamera előtt, ugyanakkor épp e rutinjának köszönhető, hogy egy percig sem nyomja el partnerét. Anderson tisztában van önreflexív karakterével: a drámai szerepben látható színésznő természetes bája remekül keveredik a kora miatt mellőzötté vált sztár sóvárgásával. Shellyt a rivaldafény élteti, az, hogy gyönyörűnek látják, s ennek artikulálásához a valaha idolnak tartott Anderson tökéletes választásnak bizonyult. Karaktere nem feddhetetlen, önös érdekei gyakran tévútra viszik, hiszen lányával való viszonya is a revüműsor iránti szeretete és lojalitása miatt romlott meg. Gyarlósága miatt könnyen azonosulható a figura: Shelly szeszélyes és jóhiszemű, mindeközben szenvedélyes és elkötelezett – tragédiája pedig az elutasítás, valamint az elismerés hiánya. Holott miért ne találhatná meg az élete értelmét az éjszakai showműsorok tünékeny pompája között?
Ennélfogva Gia Coppola harmadik önálló nagyjátékfilmjében nem a lelketlen szépség- és médiaipart, vagy a kizsákmányoló szórakoztató szektort teszi meg origónak. A kézikamerás felvételek, a természetes, mégis kiélezett fények, ezzel együtt a Las Vegas pezsgésétől oly távoli pasztellszínek anélkül demisztifikálják a showbizniszt, hogy démonizálnák azt, így a színpad csillogása helyett a hús-vér karakterekre fókuszálhatunk, és a szórakoztatóiparral szembeni kritikus hangnemet jószerivel hátrahagyva a hétköznapi emberi sorsok alakulásáért izgulhatunk. Természetesen a film említést tesz arról, hogyan mennek ki a divatból az egykor ünnepelt sztárok – akiknek egy részét már akkor sem a tehetségük, mint inkább megnyerő külsejük miatt foglalkoztatták –, de Coppola sokkal inkább a művészet relativitásáról és az egyéni preferenciákról mesél, mintsem a megugorhatatlan esztétikum-sztenderdekről. Az előadások előtti zaklatott káoszban is nagy hangsúlyt kapnak az arcközeliek, amelyek már dikció nélkül is kiválóan előirányozzák a különféle sorsokat, ráadásul mindezt a szereplők kulisszák mögötti jelenlétéből láthatjuk, az igazi fellépés a film végéig várat magára.
Elvitathatatlan, hogy vannak a filmnek szentimentális és didaktikus formulái, ezek azonban jól rezonálnak a főhős gyermeki lelkületével, személyiségével. Shellyn keresztül olyasvalaki történetét ismerhetjük meg, aki 38 éven át adta oda magát a közönségnek, karrierje a lételemévé vált, az útja végéhez érve pedig addigi álomvilága összeomlani látszik. A rendező biztos kézzel rakosgatja egymás mögé az indie filmek megszokott elemeit: a visszafogott tempó, a párhuzamos montázsok, a nevetés-szekvenciák egyfelől léha megoldásoknak tűnnek, másfelől viszont az ismerősség érzését keltik – akárcsak Shelly utolsó napjait, úgy az egész filmet is áthatja a nosztalgia.
Ezzel a művel Coppola is hozzájárul Anderson reneszánszához, és bár Sean Baker valóban mestere volt a perifériára szorultak felemelésének témájában, Az utolsó táncosnő nem kívánt olyan mélyre vágni, mint a Floridai álom vagy az Anora. A rendezőnő felismerte főszereplőjének habitusát, és aszerint kalibrálta moziját, így a végeredmény egy biztonságos, de izgalmas és kompakt elbeszélés a különböző nézőpontok és értékrendszerek ütköztetéséről, az odaadásról, a negligálásról, valamint a múló időről.
