Lanthimosz ezúttal egy eredetileg koreai történetet formált a görög „weird wave”-et meghatározó megoldásaival hollywoodi sztárparádévá, a Bugonia mégis úgy képes témájában globális léptékű lenni, hogy kamaradrámaszerű története rendkívül intim és bensőséges.

A kultúrák közötti feldolgozások esetében mindig kérdéses, hogy a készítők mennyire képesek adaptálni a forrásmű sajátosságait az új nemzeti kontextushoz. A I alapjául szolgáló koreai film, a Mentsétek meg a zöld bolygót története ugyanakkor elsőre könnyen „fordíthatónak” tűnik: két összeesküvéselmélet-hívő férfi elrabolja egy nagyvállalat vezérigazgatóját, mivel földönkívülinek gondolják azt. A némileg abszurd felütés valójában egy, a szegények és a gazdagok közötti örök ellentétre épülő narratívát takar, ami az „eat the rich” filmek egyre terebélyesebb kortárs hullámát gyarapítja. A remake görög rendezője mindazonáltal a koreai eredeti extremitásba hajló megoldásait elhagyva kertvárosi lázadókat csinál a forrásfilm kilátástalanul tragikus sorsú kisembereiből. Az amerikai közeg és az új szereposztás változtatásainak tükrében ugyanis a formanyelv és a karakterek szintén új megvilágításba helyeződnek.

Lanthimosz előszeretettel mesél állatmotívumokon keresztül aktuális társadalmi krízishelyzetekről: a Kutyafog és az Egy szent szarvas meggyilkolása felnövéstörténetei a család, A homár pedig a párkapcsolatok válságát járta körül címszereplő állataik metaforáját kibontva, míg A kedvenc kosztümös drámája nyulakon érzékeltette a trónközeli csatározások hatását. A sort folytató Bugonia a forrásfilm méh-motívumát konkretizálja egyfajta ideális társadalmi példaként, ahol minden dolgozó a kaptár érdekeit szem előtt tartva szolgálja ki a királynő óhajait. Az individualizmus és a személyes érdek, a magántulajdon kritikája fogalmazódik újra a természeti példában, ami sorvezetőként szolgál Teddy (Jesse Plemons) tervéhez, aki a Földet megszálló űrlényeket kívánja előcsalogatni szellemileg sérült barátja segítségével (Aidan Delbis). Ehhez egy nagy gyógyszervállalat – magát embernek álcázó földönkívüli – vezetőjét, Michelle-t (Emma Stone) próbálják megzsarolni, hogy vezesse el őket az anyahajóhoz. Teddy ugyanakkor egy anyján végzett, tragédiához vezető gyógyszerkísérlet kapcsán is neheztel a cégre, amelynek egyébként ő maga is dolgozik. 

A személyes érintettség tehát elkerülhetetlenül befolyásolni látszik a fennálló társadalmi állapotokat kritikával éltető hangokat. De vajon tényleg egy döntéshelyzetben lévő kiemelt személy tehető felelőssé a szociális igazságtalanságokért, vagy valamilyen felsőbb hatalom alakítja a rendszer működését? A környezetvédelmet kiemelt problémaként kezelő koreai forráshoz képest Lanthimos már azzal új mederbe tereli a hatalmi dinamikák alakulását, hogy női színészre osztja a korábban férfi által játszott üzletember karakterét. Az Emma Stone megformálásában sztoikus kegyetlenséggel felruházott igazgató karakterére ezúttal nagyobb hangsúly helyeződik: Michelle nemcsak tünete lesz a problémáknak, hanem a neoliberális vállalati rendszer ellentmondásait kihasználó szószólóvá, az elfogadás kultúrája felé tartott görbe tükörré is válik. A nő képes magától értetődővé és marketingkompatibilissé tenni a diverzitás-kvótákat, miközben eléri, hogy a dolgozók kizsákmányolásával járó hosszabb munkaidő mindenki saját döntésévé váljon, de még elrablása után is hatalmi pozícióban marad az őt fogságban tartó férfiakkal szemben.

Az ellentétes ideológiai oldalakon álló Teddy és Michelle vitái azonban nehezen verbalizálják a készítők kritikus meglátásait. A dialógusok sokkal inkább a valódi párbeszéd hiányát kérik számon a felek között, mintsem tényleges eszmecserékkel gazdagítanák a film gondolatvilágat. A forrásfilm ellentmondásos kínzásjelenetei továbbá szinte teljesen kimaradnak az előzményekhez mérve finomkodó hollywoodi verzióból. Ennek eredményeként a főhős karaktere azonosulhatóbb lesz, a morális ambivalenciák ábrázolása azonban kevésbé hatásos. Az ellenszenves, végtelenül manipulatív Michelle egyértelmű antagonistává válik, míg az anyjáért aggódó Teddy könnyen azonosulható vonásai kerülnek előtérbe. Így az alkotók állásfoglalása a baloldali nézőpont mellett elnyomja a valódi érvütköztetések lehetőségét. Ráadásul az űrlény-teória alapjaiban való elbizonytalanodások sem nyomatékosak, a szövegkönyv nem engedi kibontakozni a történet kétértelműségeit.

Noha a javarészt egyetlen helységben játszódó kamaradráma feszültségét éppen a karakterek változatos nézőpontjai adják, a Bugonia legjobb pillanatai abból fakadnak, amikor a szereplők kilépnek ebből a zárt túszejtő-közegből és más élethelyzetekben, munkájuk során vagy családi közegben vannak megmutatva. A film leginkább az ilyen szituációk alatt viseli magán vizuálisan Lanthimosz kéznyomát: többek között a groteszkbe hajló közelképeken, a fekete-fehérben fényképezett, realitástól elszakadó visszaemlékezéseken és a mélységélességgel, illetve különféle torzításokkal stilizált beállításokon keresztül. A világ abszurditásának képi felfokozásához viszont jobbára csak a cselekmény utolsó felvonásában érnek fel – a forrásfilm végletekig fokozott helyzeteit sokszor finomkodóan hagyományos megoldásokra cserélő – dramaturgiai fogások. Ennek ellenére az eredeti befejezés katartikus meglepetéseit sikerül még tovább fokozni és egy önálló etűdként is működő montázsszekvenciával hagyni emlékezetes nyomot a történet új verzióján.

Lanthimosz sikeresen formálja a maga képére az eredeti történetet, feldolgozása mégis rutinfeladatnak érződik a rendező egyedi látásmódú korábbi filmjei tükrében. A Bugonia az érzelmek széles skáláját vegyítő hangulatváltásait, jellegzetes vizualitását és társadalmi felvetéseit már mind láthatta korábban a közönség – és nem azért, mert egy remake-ről van szó.