„Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot” – mondta az ókori görög Arkhimédész, majd a 21. századi Ari Aster, aki legutóbbi filmjében a koronavírus-járvány idejét tette meg origónak, hogy aszerint viszonyuljunk a múltunkhoz és a jövőnkhöz.
A rendező Amerika – és a világ – elmúlt néhány évének legfőbb eseményeit dobálta össze egy Petri-csészébe, majd lángra lobbantotta azt. Ebből a tűzből pedig életre kelt Joaquin Phoenix mint Cross seriff, akinek családneve már önmagában a határsértésre referál, és aki mentálisan instabil feleségével (Emma Stone) és konteóhívő anyósával (Deirdre O'Connell) él egy fedél alatt. A pandémia alatti maszkviselést azonban a személyes szabadság korlátozásának és lépten-nyomon potenciális konfliktusforrásnak tekinti, ezért úgy dönt, hogy versenybe száll Ted Garciával (Pedro Pascal), és elindul a polgármesteri címért. Rivalizálásuk, valamint a BLM-aktivisták folyamatos tüntetései és az egyre hisztérikusabb általános közhangulat miatt az egész (fiktív) közösségük egy-kettőre abszurdba fordul, hogy egy kiegyensúlyozatlan törvénykezés, vagy sokkal inkább az önbíráskodás váljon az új, meghatározó világrenddé.
Phoenix szépen lassan eszét vesztett karaktere inkább a kollektív élményanyag kivetülése, mintsem a rendező személye álruhában, hiszen Aster gúnyos hozzáállása maximum annyiban rezonál a főszereplő körülményeivel, hogy a seriff az értetlenség és a tehetetlenség hatására hitetlen nevetésben tör ki. A rendező megcsúfol minden legális és illegális módszert a protestálásra, kifigurázza a centrizmus absztrakt mivoltát, a különféle meggyőződések összemosódott határvonalait, a szövetségi kormány intézményét és a hamisan demokratikusnak titulált közösségi média szülte véleménybuborékok relevanciáját – mindezt egy fiktív kisváros lakóinak néhány napján keresztül. Első nézésre túltelítettnek, zavaróan valótlannak, egyszersmind didaktikusnak hat, ahogy Eddingtonban összesűrűsödik az idő, viszont abszolút jogos, hogy az itt felvázolt megannyi nyomasztó esemény egyidejűleg, kíméletlenül nyomja a szereplők és a nézők vállát, hiszen a való életben ugyanezek a dolgok vesznek körül és frusztrálnak bennünket, legfeljebb a mindennapok nagy egészében jobban feloldódik ez a koncentrátum – aztán elég öt perc az interneten, és minden újra a nyakunkba zúdul. Vagyis Phoenix lényegében a mentálisan leterhelt egyszeri kisember, aki megroppan a szabadság-értelmezések közötti lavírozás súlya és felelőssége alatt. Ebből a szempontból hiába távolodott el Aster formailag a tudattalantól vagy a paranormálistól, végső soron mégis azok a témák érdeklik, amiket eddigi életművében is pedzegetett: a néplélektan, a társadalmi és egyéni problémák felszínre kerülése.
Kár, hogy feltehetően a rendező szórakozik legjobban saját produktumán. Minden provokációja és cinizmusa ellenére – vagy épp ezért – az Eddington kevéssé élvezhető, jóllehet ez volt az alapvető cél. A keresetlen görbe tükrön nem a legjobb helyeken törik meg a fény: a neowestern köntösbe bújtatott zűrzavar filmszociográfiának vagy kordokumentumnak sekélyes, dramedynek nem elég humoros, szatírának pedig nem túl elmés. Olybá tűnik, jogosan vádolják Astert a mizantróp jelzővel, ám filmje nem azért megosztó, mert egyes nézők önérzetét sértené, hanem mert nem ad számukra semmi revelatívat, amin elgondolkodhatnának vagy felháborodhatnának, pusztán az unalom ténye válik bosszantóvá. A járvány kényszerpihenőre küldte a „civilizált” világot, mely után még jelentősebbé vált az individuum, a fogyasztás, maga a „carpe diem”, egyszersmind a Covid-téma iránti érdeklődés és annak relevanciája is hatványozottan gyorsabban évült el. Elképzelhető, hogy az Eddington idővel megtalálja majd a saját státuszát és közönségét, azonban jelenleg bizonyos részeiben elavultnak látszik (a homályos elvi kérdések ellenére is mindenki unja már a maszkviselés problematikáját), bizonyos szempontból pedig túl aktuálisnak hat (a terrorcselekmények bevonása ebbe a fél-karikatúrába érzékenyen érintheti azok elszenvedőit).
Ugyanakkor a különösen lassú, újdonságtól mentes prológust, illetve a túl komoly és az esetlenül szellemeskedő hangnem furán fellengzős keverékét megmenti a film gondolatiságának sokáig abszolút ellenpontot nyújtó gyönyörű, szelíd új-mexikói táj, és a kiváló színészgárda. Még a kis epizódszerepekben felbukkanó, nem eviláginak tűnő figurákat életre hívó Emma Stone és Austin Butler is remekelnek – bár kissé pazarlásnak érződik, hogy ennyire kevés játékidőt kaptak –, és Pedro Pascal ugyan nem alkot maradandót, különösebb gond nélkül alakítja az egyébként is középszerűnek tetsző karakterét. De ez mégis Aster újdonsült kabalájának, Joaquin Phoenixnek az egyszemélyes parádéja, aki könnyűszerrel vált a jóravaló törvényszolga és a konfrontatív, forrongó megalomán között.
Kétségkívül ambíciózus próbálkozás az Eddington: kiváló tanmese a paranoiáról, az egoizmusról és az egyre jobban érzékelhető megosztottságról – még ha azt is gondoljuk, hogy majd egy csoport asszertivitásra törekvő, a címkéket mélyen elítélő kisebbség valaha képes is lesz összekovácsolni bennünket. A rendező kiábrándultsága átütő erejű: Aster mímelt közönyét érezhetően felváltja néhol az emberiségre irányuló neheztelés, így a két és fél órás obskúrus elmélkedésének végeredménye egy erőszakos, már-már idegesítő műfaji egyveleg, melyben pimasz vállalásai és elidegenítő megoldásai – különös szerzetei – kioltják egymást. Ha célja az általános csalódottság érzésének átadása volt, végülis sikerrel járt.
