Paul Thomas Anderson magabiztosan leszállította az év egyik legszórakoztatóbb amerikai filmjét: az Egyik csata a másik után masszív játékideje dacára is csaknem tökéletes ritmusban pörög, és úgy képes fenemód korérzékeny maradni, hogy szájbarágós aktuálpolitikai utalások helyett csak az önmagával meghasonlott, végletesen polarizálódott Amerika rideg kontúrjait vázolja fel. Hogy mindehhez még némi humort is képes csepegtetni, az már csak a hab a tortán.
Bár a 2014-ben készült Beépített hiba aligha sorolható Paul Thomas Anderson legsikerültebb filmjei közé, abból a szempontból mégis fontos állomás az életművön belül, hogy a rendező ekkor fordult először a posztmodern amerikai irodalom egyik doyenjének tartott Thomas Pynchon prózája felé. (A sötét humorral fűszerezett, delíriumos hangulatú detektívtörténet az író azonos című, 2009-ben kiadott regénye alapján készült.) Egy teljes évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a direktor megint lopva csodált idoljától merítsen ötletet: ezúttal Pynchon 1990-es, széles körben megfilmesíthetetlennek tartott regényére, a The Vinelandre esett a választása, melyet azonban nem hagyományos módon ültetett át mozgóképre, helyette inkább fogta az alapanyag legerőteljesebb motívumait, és összegyúrta azokat a saját szilaj képzeletében megelevenedő történetekkel. Mindez végül szerves, kiválóan működő egésszé állt össze. A forrásmű és a kész film közötti legnagyobb különbségek egyike a korrajzban keresendő: míg Pynchon sztorija a hatvanas évek lendületesen induló, de hamar kifulladó hippimozgalmát tükrözteti a nyolcvanas évek merev és hideg reagani konzervativizmusával, addig Anderson a jelenkorba költözteti a felszínen szélsőséges politikai eszmék és világnézetek csatájáról szóló, de valójában sokkal összetettebb históriát.
Főszereplőnk, a Leonardo DiCaprio által megformált Bob (eredeti polgári nevén: Pat Calhoun) hajdan egy militáns aktivistákból álló forradalmi szervezet tagjaként hajtott végre különböző szabotázsakciókat az amerikai állam – pontosabban az elhagyatott kisembereket megraboló kapitalista rendszer – ellen. Miután a férfi gyermeket nemzett legközelebbi szövetségesének, Perfidiának (Teyana Taylor), a vadóc, s ezért a nyárspolgári életre képtelen nő elárulta a nemes ügyet, s kiszolgáltatta társait a nyomukban loholó katonának, Lockjaw ezredesnek (Sean Penn). Bob elkerülte a megtorlást, s Perfidiától született lányával együtt egy szürke kisvárosban kezdett új életet. Lockjaw tizenhat évvel később újra üldözőbe veszi az apa-lánya párost: célja, hogy magával vigye az időközben öntörvényű kamasszá érett Willát (Chase Infiniti), akivel személyes elszámolnivalója van. Bob azonban nem hagyja, hogy elragadják tőle a gyermekét: bár az alkohol és a drogok kilúgozták emlékeiből régi életének foszlányait, Willa illegális bevándorlókat bújtató karatetanára, Carlos (Benicio Del Toro) segítségével az ördögi Lockjaw nyomába ered.
Paul Thomas Anderson még sosem dirigált virtigli akcióthrillert, az Egyik csata a másik után révén viszont ékesen bizonyítja, hogy e műfaj formanyelvét is tökéletesen érti, mi több, virtuóz módon használja. Noha filmünk játékideje a két és fél órát is meghaladja, a befogadó ezt mégsem érzi tehernek, köszönhetően a pazar ritmusban adagolt fordulatoknak, valamint az elegáns, nagyívű és kirobbanó akciójeleneteknek, melyek a legváratlanabb pillanatokban pörgetik fel a feszültséget. Ennél persze sokkal érdekesebb, hogy milyen erők munkálkodnak a filmben a megnyerő felszín mögött: a direktor úgy regél a jelenkori Amerika hideg polgárháborújáról, ideológiai megosztottságáról, hogy következetesen tartózkodik az aktuálpolitikai kontextustól. Alex Garland – a maga nemében nem kevésbé remek – Polgárháborújához hasonlóan inkább impressziókat rögzít, általános korképet fest, és a szinte már karikatúrába illően szélsőséges szervezetek (a fehér felsőbbrendűséget hirdető, a Ku-Klux-Klan szellemét felélesztő „szabadkőművesek” hálózata, vagy épp a baloldali-antikapitalista gyökérzetű, militáns forradalmárok különböző alakulatai) örvén mutat rá, hogy milyen súlyos értékválságban is szenved a Trump-éra véglegesen hiszterizált amerikai társadalma. (Nyugtalanító is, hogy a filmben bemutatott politikai indíttatású erőszak milyen erősen összecseng a valósággal: a nemzetközi premierre két héttel azután került sor, hogy az egyik legnépszerűbb jobboldali politikai aktivistát, Charlie Kirköt agyonlőtték egy egyetemi rendezvényen.)
Az Egyik csata a másik után másik dísze a kevert tónusa: az alapvetően drámai hangnembe sokszor pimasz, szinte már az abszurditásig fokozott humor vegyül, ez a közlésmód pedig nem csupán a kitűnően alkalmazott verbális és vizuális poénokban ölt testet, hanem az egyes figurák fazonírozásában is. Sean Penn szőkére festett, felnyírt hajú, „árja” katonatisztje sokszor már a puszta küllemével is mosolyt csal az arcunkra, de ugyanezt elmondhatjuk Benicio del Toro bohókás, hidegvérét a legrázósabb helyzetekben is megőrző harcművészéről, és DiCaprio loncsos, beszívva őgyelgő ex-forradalmáráról is. Bob ebből a szempontból valóságos telitalálat, Anderson pedig bámulatos érzékkel aknázza ki az ezerárnyalatú figurában rejlő összes humorforrást. Sőt, a protagonista révén tulajdonképpen a hagyományos amerikai akcióhőst dekonstruálja, hiszen Bob nemcsak lusta és határozatlan, de még a fizikai képességei is erősen korlátozottak (a Baktan Crossból való menekülés közben még egy háztetőről való leugrás is nehezére esik, így aztán rögtön a rendőrök gyűrűjében találja magát).
A karakter problémamegoldó képessége a cselekmény során cseppet sem fejlődik, sőt épp ellenkezőleg: szinte már burleszket idéző szituációkba lavírozza magát (szinte folyamatosan csetlik-botlik, száguldó autókból pottyan ki, s még akkor is bakot lő, amikor Lockjaw és emberei végre a távcsöves puskája célkeresztjébe kerülnek). Ennél is viccesebb azonban az a – szándékosan hosszúra nyújtott – jelenetsor, melyben Bob telefonon próbálja meg felvenni a kapcsolatot egy militáns csoporttal, de az összekötője nem árulja el neki a kívánt információt, mert szórakozott hősünk képtelen felidézni az önmaga azonosításához szükséges – nevetségesen nyakatekert – jelszót. A kivénhedt „hippi” nem képes többé tájékozódni abban a világban, melyből az identitása is sarjadt: észérvek és rafinált alkudozás helyett hosszú percekig csak szitkozódik, böstörög és óriáscsecsemőként kapálózik, akár egy rajzfilmfigura. Anderson szemlátomást élvezettel űz gúnyt szerencsétlenkedő főhőséből, de a zárlatban a jóval karizmatikusabbnak tűnő Lockjaw is megkapja a magáét: az elfojtott vágyaival küzdő, rasszista akarnok testi-lelki roncsként, kudarcokkal elhalmozva lép ki a történetből.
A humor egyébként még a csekély jelentőséggel bíró mellékfigurákat is áthatja (a semmi közepén marihuánát termesztő apácák titkos szövetsége ugyanúgy megmosolyogtató, mint Bob és Perfidia szervezetének egy-egy élesebb vonásokkal megrajzolt tagja, vagy a már-már Tarantino-filmeket idézően blőd köz- és tulajonnevek). A célegyenesben Anderson mégis elhagyja ezt a hangulati tartományt, s ismét feszesebbre húzza a cselekményt. Az utolsó szekvenciák legfőbb sorvezetője már a véletlen: az erőviszonyokat a figurák akaratlan vagy épp action gratuite-szerű tettei írják újra, és rendre elmaradnak azok az obligát, „egy az egy ellen” jellegű leszámolások, melyeket egy hagyományos felépítésű akcióthrillertől joggal várna el az ember.
És ez így van rendjén, hiszen az Egyik csata a másik után műfaji értelemben zilált, szabálytalan, a kötött formákat felrúgó mű, mely sokkal kevesebbet érne e rokonszenves öntörvényűség nélkül. A további erények taglalásakor a merész plánváltásokat, a leleményes kamerahasználatot és Jonny Greenwood szokásosan remek zenéjét is érdemes megemlíteni, a színészi alakításokról pedig kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk. Leonardo DiCaprio talán évek óta nem volt ennyire kirobbanó formában (úgy tör elő belőle a féktelen komédiás kedv, ahogy a láva az ébredező vulkánból), a máris Oscar-várományosként emlegetett Sean Penn azonban még őt is elhomályosítja: félelmetes átéléssel játssza az öngyűlölő, szenvtelen pszichopatát, szinte minden egyes gesztusa tűpontos, és bár néha a ripacskodás határára sodródik, a megfelelő pillanatban mindig visszatáncol a kritikus pontról. A harmadik színésznagyság, Benicio del Toro szintén kifogástalan alakítást nyújt, de még a mellékszereplők soraiban sem találni gyenge láncszemet.
Paul Thomas Anderson magabiztosan leszállította az év egyik legszórakoztatóbb amerikai filmjét, melynek értékét mit sem csorbítja, hogy – ha egészen lecsupaszítjuk – akár egy újabb, az apai szeretet végtelen hatalmáról szóló családi tanmeseként is értelmezhető. Az pedig már csak hab a tortán, hogy még e minőségében is tökéletesen működőképes.
