Konkol Máté (ön)kritikus filmje egy újonnan érkező tekintetén keresztül kérdőjelezi meg egy magát felvilágosultnak gondoló, de ellentmondásokkal küzdő szervezet működését.

Mintha az édenkertben játszódna A könyv a mi fegyverünk: éteri képeken, vadvirágok között énekelve, a külvilágtól fallal elválasztva táboroznak a budapesti szakkollégisták, háborítatlanul szövögetve felvilágosult, világmegváltó terveiket. Persze az idill viszonylagos: a helyszín a bezárt VIII. kerületi szeszgyár területe, tehát egy ipari rom, a vadvirágok inkább gazok, az elválasztottság pedig lehet, hogy inkább hátrány, mint előny. Konkol Máté gondolatgazdag függetlenfilmjének egyik felvetése ugyanis az, hogy a fiatal baloldali értelmiségek szép és emelkedett tevékenykedésének mennyi köze van a valósághoz, a mindennapi gondokhoz, miközben a hasonló, önszerveződő, progresszív és befogadó szervezetek belső dinamikáinak ellentmondásosságaira is rávilágít.

Konkol Máté egy sajátos, „kint is vagyok, bent is vagyok„ pozícióból mutatja be a közösséget, részben két főszereplőjének köszönhetően, akik újként csatlakoznak a szakkollégiumhoz. Péter (Katona Péter Dániel) és Noémi (Szőke Abigél) a rendező két korábbi rövidfilmjének főhőse is, így a három filmet együtt érdemes vizsgálni. Péter a Budapest, zárt város (2021) fiatalembere, aki egy angol fiúnak, Adamnek tart idegenvezetést a fővárosban, a nap során viszont inkább az ő életmódját, elveszettségét ismerjük meg. Noémi pedig a Ki mint veti ágyát (2023) elsőgenerációs egyetemistája, aki Budapestre kerülve lehetetlen időbeosztással, változatos terhekkel, megoldhatatlan helyzetekkel szembesül. Jól bevált filmes eszközként ez a két új tag vezet be a közösségbe, a beilleszkedés pedig nem zökkenőmentes – Noéminek inkább elvi szinten vannak kétségei, amiket szóvá is tesz, Péter pedig gyakorlati téren kerül összetűzésbe az itteni szokásokkal, elvárásokkal. Bár a szinopszis és a film nyitánya azt sugallja, hogy a két fiatal – akik már a Ki mint veti ágyát-ban is találkoztak – együtt mozognak majd az új közegben, netán össze is jönnek, egyik sem történik meg. Tulajdonképpen egymástól függetlenül szereznek tapasztalatokat és külön utakon járnak, így ketten kétféle problémára hívhatják fel a figyelmet.

A könyv a mi fegyverünk egyértelműen kritikus, s mivel a két főhősön kívül a többi szereplő, például Fehér Renátó gyakorlatilag önmagát alakítja, önkritikus is a látottakkal szemben, de nem mindig eldönthető, hol vannak ennek a határai. Akár már a címet is értelmezhetjük ironikusan, hiszen a film éppen azt mutatja meg, hogy hiába a sok elméleti tudás és elolvasott szakszöveg, a szakkollégisták inkább booksmart, mint streetsmart emberek, azaz szívesebben vitáznak Tamás Gáspár Miklós különböző szövegeiről, minthogy gyakorlati válaszokat adjanak az – elsősorban Noémit érintő – gyakorlati problémákra, mint pl. a fiatalok lakhatási vagy anyagi problémái, nem is beszélve a leküzdhetetlennek bizonyuló osztálykülönbségekről.

Ugyanakkor a film viszonylag hosszan mutatja be a közösség játékait, olvasókörét, ülésezéseit, részletes képet kaphatunk a csapat tevékenykedéséről, ami azt eredményezi, hogy ezek a jelenetek többnek érződnek egy tézis illusztrációinál. Amikor a fiataloknak olyan forró témákban kell állást foglalniuk, mint a prostitúció vagy a pornó, az nem csak egy példa arra, hogy mivel foglalkoznak, hanem számít az is, hogy ki mit mond. Alaposan megismerjük tehát a közeget, viszont nem mindig egyértelmű, hogy milyen éllel: a filmjeiben és magánemberként is hasonló elveket valló Konkol mikor kritikus a látottakkal szemben, és mikor tekinti értéknek a kollégium működését. A filmtől nem idegen a humor sem, ami tovább bonyolítja annak eldöntését, hogy egyes jeleneteket vajon inkább groteszknek vagy komolynak szántak az alkotók (természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor ez egyértelmű).

Összességében viszont kicsit homályos marad, hogy A könyv a mi fegyverünk pontosan mire akarja felhívni a figyelmet – egyértelmű problémaként jelenik meg például az Állatfarmból jól ismert „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek” önellentmondása, hiszen látható, hogy még egy ilyen, a demokráciára messzemenőkig törekvő közeg is kitermeli a maga hierarchiáját. A filmnek nem célja, hogy ebből komolyabb következtetéseket vonjon le, netán a disztópiáig vezesse ezt a szálat, így viszont csak annyit szűrhetünk le belőle, hogy ezen a területen is ellentmondásba kerülnek az elvek és a gyakorlat. Általánosságban elmondható, hogy a film legjobb pillanatai a nyíltan konfrontatív helyzetek, amikor kiütköznek a kissé túlzó és megmosolyogtató inkluzivitás, az utópisztikus egyenlőségre törekvés határai, a súrlódások pedig vagy a szereplők tetteiben/megnyilatkozásaiban, vagy párbeszédekben öltenek testet. A játékidő előrehaladtával egyre gyakoribbak a hasonló esetek, a filmet záró közös éneklés, József Attila Ars poeticájának átdolgozása mégis mintha azt sugallná, hogy jó, nem vagyunk tökéletesek, de legalább csinálunk valamit.

A nyelv jelentősége, jellemfestő ereje, valamint a nyelv és a gondolkodás szoros összefüggései már a Ki mint veti ágyát-ban is fontos motívumok voltak (a kizárólag szólásokban, közhelyekben kommunikáló anya oldaláról), A könyv a mi fegyverünk pedig a nyelv diszkriminatív voltával fűzi tovább ezt a gondolatot. Ebben a kérdésben is Noémi az, aki felelősségre vonja az egyik társát, amiért mesterséges, újbalos nyelven kommunikál, kizárva azokat, akik még nem sajátították el ezt. Tehát a film felhívja arra figyelmet, hogy a hierarchia (újra)termelődése a nyelvi készségekkel is összefügg, aki nem beszéli az elvárt nyelvi regisztert, az hátrányba kerül.

A két kiemelt szereplő közül Noémi szerepe az egyértelműbb, ami az első film ismeretében plusz rétegekkel is gazdagodhat, de anélkül is érthető: az egyszerű családi hátterű vidéki lány Budapestre kerülve kirekesztettnek érzi magát, támogatást vár, de láthatóan ettől a közegtől sem kapja meg azt, amit remél. Holott elméletileg pont a hozzá hasonló, elsőgenerációs értelmiségiek felkarolására (is) szolgálna a szakkollégium, de a lemaradása behozhatatlannak tűnik. Péter íve kicsit halványabb: nem egyértelmű, hogy a kisfilmjében a csajozásával dicsekvő, majd Adam homoszexuális közeledésétől megriadó fiú a régi, rossz beidegződéseit követve, akaratlanul hibázik a szakkolis lányokkal való ismerkedés során (vagy amikor nem veszi ki a részét a munkából), vagy eleve a könnyű préda és szórakozás reményében csatlakozott a csapathoz. Azaz Péter célja az, hogy megváltozzon és tartalmasabb életet éljen, vagy ez is csak újabb állomás a céltalan sodródása során.

A könyv a mi fegyverünket nyíltan inspirálta a Fényes szelek és a Petőfi ’73: felvállalja ezen „mozgalmi” filmek örökségét, egyszersmind továbbgondolva, hogy az ötven, hatvan évvel ezelőtti kérdésfelvetések, szituációk most, egy papíron demokratikusabb és felvilágosultabb, de zavarosabb korban hogyan valósulnának meg. Konkol két kisfilmje éppen arról szólt, hogy a 2020-as évek fiataljai milyen instabilak egzisztenciálisan és/vagy mentálisan, főleg az említett klasszikusok szereplőihez képest, A könyv a mi fegyverünk pedig hozzáteszi, hogy ebből egy nemes céllal létrehozott közösség sem biztos, hogy kiutat jelent. Úgy pedig nehéz megváltani a világot, ha a saját legszűkebb közegünk is tele van labilitással és ellentmondással.

Konkol Máté filmje a maga szelíd módján felhívja a figyelmet egy vagy több problémára, ami már önmagában is tabudöntögetőnek számít, hiszen egy felvilágosult, progresszív szervezet működését és céljait belülről megkérdőjelezni nem magától értetődő. A pokolra vezető út is jószándékkal van kikövezve, foglalhatnánk össze A könyv a mi fegyverünk tartalmát, ugyanakkor a film megoldást nem nagyon kínál a helyzetre. Legfeljebb azt vonhatjuk le belőle, hogy ha a felvetett problémákat is bázisdemokratikus szavazással és vitakörökkel akarják megoldani, az valószínűleg nem lesz célravezető. Ugyanakkor egy mindössze 73 perces játékfilmtől nem is elvárható, hogy eldöntse a kortárs értelmiség legnagyobb dilemmáit – ahogy a Budapest, zárt város és a Ki mint veti ágyát is inkább pillanatkép, hangulatjelentés és töredék volt, úgy az új film is inkább kérdez, mint válaszol. De Noémi példája éppen azt mutatja, hogy kérdezni is bátor dolog.