Noha örömteli és nekünk, magyaroknak különösen nagy büszkeségre adhat okot, hogy a Netflix saját gyártású dokumentumfilmet készített Polgár Juditról, sajnos A sakk királynője ennek a lenyűgöző életútnak mindössze egyetlen, hollywoodi rivalizálás-történetként tálalt aspektusára fókuszál.
Noha a sakk nem tartozik a legnépszerűbb tömegsportok közé, azt még a legtöbb laikus is pontosan tudja, hogy kik azok a Polgár nővérek. Három tizenéves lány a nyolcvanas évek közepén a semmiből felbukkanva letarolta a nemzetközi mezőnyt, miközben a közülük is kiemelkedő tehetséget mutató Judit lassacskán a világ legjobbjai közé emelkedett, és túlzás nélkül kijelenthető, hogy a legjobb női sakkozó valaha. Története nem pusztán a lehengerlő sporteredmények miatt, de az azokhoz vezető nevelési folyamat okán is egyedülállónak mondható. A Polgár nővérek édesapja ugyanis úgy döntött, hogy saját lányait már egészen kicsi gyerekkoruktól aláveti egy tudományos kísérletnek, melynek alapja az az elmélet volt, miszerint a zsenik nem születnek, hanem kinevelik őket, konkrétan napi 8-9 óra intenzív foglalkozással. Így a lányok már ötévesen minden egyes napjukat a sakknak szentelték, nem jártak iskolába, nem létezett számukra sem hétvége, sem ünnepnap és 3 magántanár váltásban edzette őket reggeltől estig. Bár a sikerek adnak egyfajta igazolást az elmélet sikerességére, joggal merül fel az a kérdés, mennyire elfogadható egy ennyire szélsőséges kísérletnek alávetni gyerekeket és milyen személyiségváltozásokat m,eg traumákat okozhat azok életében. Sajnos azonban pont ezek a dilemmák azok, amik teljesen marginálisak A sakk királynőjében.
Sokatmondó, hogy a film első képkockáin nem a címszereplő Polgár Judit, hanem Garri Kaszparov jelenik meg. Persze a sokáig legyőzhetetlennek tartott orosz sakknagymester megkerülhetetlenül fontos szereplője a sportág történetének, és ahhoz sem fér kétség, hogy Polgár karrierjét is markánsan befolyásolta a hozzá fűződő rajongása és kettejük összecsapásai, ám ez az apró, de egyáltalán nem elhanyagolható gesztus önmagában is jól előrevetíti, hogy A sakk királynője narratívájának középpontjában elsősorban nem Polgár Judit személye, rendkívüli teljesítményének és joggal megkérdőjelezhető neveltetésének kapcsolata, nem a sakklegenda és a mögötte lévő ember viszonya áll. Sokkal inkább egy hollywoodi sportfilmekre jellemző dramaturgia szerint épülő versengés története bontakozik ki Polgár és Kaszparov között, amivel a legnagyobb probléma, hogy a filmet rendező Rory Kennedy nem a valós események feldolgozásához keresett jól illeszkedő formát és stílust, hanem a valóságot próbálta kényszeresen egy olyan Dávid kontra Góliát küzdelemre kihegyezni, aminek az csak részlegesen tud megfelelni.
Ugyan a film említést tesz Polgár életútjának fontosabb eseményeiről – ráadásul a legtöbb történetet maguk az érintettek mesélik el, így megszólal Judit mellett a másik két nővér, Zsuzsa és Zsófia, valamint szüleik, hozzátartozók, Kaszparov, illetve külső szempontból kommentálja az eseményeket számos szakújságíró és aktív sakkjátékos is –, végig jellemző a filmre egyfajta felsorolás-jelleg, mintha csak mozgóképes illusztráció lenne egy Wikipédia-szócikhez. Ennél fogva bármiféle izgalmat vagy feszültséget maximum az remélhet a filmtől, aki nem vagy csak kevéssé ismeri Polgárék történetét. A reflexió, az egyes szereplők érzelmi viszonyulása egy-egy fontos pillanathoz vagy személyhez elenyésző mértékben van csak jelen. Ezzel együtt A sakk királynője lendületes tempót tart, és a száraz információkat – mint például a bonyolultabb sakkhoz kapcsolódó szakzsargon – is képes közérthető és szórakoztató stílusban tálalni. Kennedy pontos arányérzékkel szerkeszti össze a személyes megszólalásokat az archív felvételekkel és a magyarázó, kontextualizáló céllal felvett bejátszásokkal. A profi megvalósítás azonban nem képes betölteni a tartalmi hiányérzetet, ami azáltal keletkezik, hogy mindent a Kaszparovval való küzdelem perspektívájából értelmez.
Kennedy narratívájában ugyanis ez a párbaj mindenek előtt egy nő lázadása az őt lenéző férfiak ellen, Polgár Judit kapcsán pedig nem az ikon mögötti emberre kíváncsi, sokkal inkább az emancipációs küzdelem szimbolikus hőseként kezeli. A szerepkör persze sok szempontból illik is rá: Polgár kérlelhetetlenül kiállt magáért a férfiakkal szemben, minden versenyen kiharcolta az őt megillető tiszteletet és egy olyan korszakban verte halomra a világ legnagyobb sakknagymestereit, amikor azok jelentős része mérhetetlen arroganciával kezelte a női versenyzőket. Például a legendás világbajnok Bobby Fischer egy tévéinterjúban arról beszél, hogy a nők szellemi korlátoltságuk okán sem lesznek soha képesek a férfiakkal szemben helytállni. Ennek tükrében nem kis elégtétel és büszkeség végignézni, ahogy egy tizenéves magyar lány teljesítménye örökre zárójelbe teszi ezt a vélekedést. A film által hangsúlyozni kívánt narratíva ott bicsaklik meg, hogy a nagy rivális Kaszparov egyrészt szinte végig nagyfokú tisztelettel és elismeréssel beszél Polgárról, akivel egy idő után személyes jóbaráti viszony is kialakul közöttük (pl. együtt nyaralnak), másrészt 13 meccsből 12-t megnyer ellene.
Persze ez semmit nem vesz el Polgár érdemeiből és Kaszparov ellen egyetlen győzelem is hatalmas teljesítmény, mégis roppant kényszeredettnek érződik feminista sikertörténetként és gigászi rivalizálásként tekinteni egy olyan meccsre, ahol mindkét félre a kölcsönös tisztelet és baráti attitűd jellemző, másrészt előbbi győzelme inkább kivétel volt, nem kiegyenlített küzdelem. Ugyan Polgár és Kaszparov múltjának fontos pillanata a linaresi sakkvilágbajnokságon történt hírhedt incidens, amely során Kaszparov olyan szabálytalanságot követett el, amit csak Polgár vett észre, kettejük későbbi viszonyát sosem a bosszúvágy határozta meg. Mindeközben a film szinte néhány mondattal letud olyan roppant fontos és izgalmas részleteket, minthogy milyen körülmények jellemezték Polgárék gyerekkorát, hogyan sanyargatta őket a kommunista rezsim, miként vált konfliktusossá a három nővér és édesapjuk viszonya, miután azok férjhez mentek – és legfőképp, hogyan vélekednek a saját életükről napjainkban.
A sakk királynője sajnos pont az utolsó percekben kezd el igazán érdekessé válni. Amikor a kamera mögül megkérdezik Polgár Juditot, hogy miként élte meg belül édesapja zseni nevelő kísérletét, hosszú, mély hallgatás a főhős reakciója, mégis érezhető, hogy ez a csend tele van tartalommal, amit egy figyelmes, érzékeny és kíváncsi dokumentumfilmes talán segíthetett volna kimondott gondolatokká változtatni. Ezzel együtt ha a film szórakoztató és informatív jellege által képes elérni, hogy egy olyan széleskörű nemzetközi közönséget is megismertet Polgár Judit történetével, aki másképp sosem találkoznának vele, már érdemes volt elkészíteni. Mégis joggal remélhetjük, hogy a sakk királynője egy szép nap rangjához méltóbb filmet is kap majd.
