A Vadló kilenc Martin McDonagh korábbi történeteinek különösebb csavar nélküli, kendőzetlen újracsomagolása, a forgatókönyvíró-rendező azonban képes idézhető aranyköpésekben gazdag dialógusaival kárpótolni a felelevenített formulák miatti hiányérzetet.
Chris (John Malkovich) minden jelentősebb CIA-merényletből kivette a részét különböző harmadik világbeli országok demokráciáinak megdöntésétől egészen a Kennedy-gyilkosságig. Pályája végén, halálos rákbetegen ráadásul minden titkot meg kívánna osztani készülő memoárjában, amit az ügynökség enyhén szólva sem néz jó szemmel. A némi demenciával is küzdő férfit végül kérése szerint elengedik halála előtt még egy utolsó utazásra a Húsvét-szigetekre, ahol Chris a végső napjait tervezi tölteni. Az úton elkíséri társa és legjobb barátja, Lee (Sam Rockwell), akit megkér, hogy még az állapota súlyosbodása előtt segítse őt át a túlvilágra. Már csak az a kérdés, hogy Lee végül a CIA megbízásából, vagy partnere kérésére húzza majd meg a ravaszt?
A történet az Erőszakik alaphelyzetét kombinálja A sziget szellemei partnerdinamikájával, de mindkét filmhez képest színpadiasabb hatást kelt, miközben McDonagh színházi gyökerei és drámaírói vénája domborodik ki a megbánásokkal teli főhős kálváriájának bohókásan keserű elmesélése során. A (titkos)ügynök halála különböző monológok sorozatán keresztül nyújt betekintést egy olyan ember elmúlásra való felkészülésére, aki életében számos rémtettet követett el „a nagyobb jó" érdekében. A számvetés morális dilemma helyett mégis mintha valamiféle öngyászoló folyamattá fejlődne, melynek stációi során Chris hol megbánást, hol pedig dühöt tanusít, mielőtt eljutna az elfogadáshoz. A párszereplős kamaradráma ugyanakkor a személyes tapasztalatok már-már költőien hétköznapi megfogalmazásán túl keveset foglalkozik a helyzetet övező tágabb kontextusokkal.
A kormányügynökség működésének szatirikus bemutatása abból fakad, hogy a szereplők számára a legextrémebb rémtettek is természetesnek hatnak. Egy fejlődő ország rombadöntése pusztán munkaköri követelmény az amerikai ügynököknek, akik gyakran még a szendvicsüket sem teszik le gyilkolás közben. Az erkölcsi mérce teljes hiányának általános tapasztalata azonban puszta gegekben, önfeledt poénokban érvényesül, a gunyorosságon túlmutató különösebb kritikai szándék nélkül. Ehhez hasonlóan az elégikus gyászfolyamatot övező vallási kérdések sem szolgalnak érdemi észrevételekkel. Chris katolikusként egyre inkább a mennyországtól remél vigaszt az életében elkövetett tettekre, megbánása azonban nem hat őszintének. A Húsvét-szigetek egyfajta szimbolikus purgatóriumként funkcionál, ahol főhősünk hatalmas kőfejek ősi vallási szimbólumaitól remélne ihletet, de mégsem tud azonosulni a hely spiritualitásával.
Így Chris pont úgy hagyja el az életet, ahogy megérkezett a szigetre, nem megy végig lelki fejlődésen és még egy utolsó merényletet is elkövet, csak ezúttal éppen a „kisebb jó" érdekében – egy ártatlan civilt megmentve a kormány ügyködésétől. A gyilkosságok motivációinak megfordulása azonban nem teszi morálisan kevésbé elfogadottá a tettet, még ha a történet látszólag ezt is sugallja. Az események csupán a kisemberek döntéseinek teljes közösségekre kiható súlyára hívják fel a figyelmet. Hiszen Chris tragédiája valójában éppen abban rejlik, hogy senki sem vonja felelősségre amiatt, amit a munkája során elkövetett, így kizárólag önmagának tartozik lelkiismereti elszámolással. Ennek szimbolikus eszköze a memoár megírása, melyet valójában senki sem olvas el, csupán a belső monológok nézők felé történő kimondására szolgál. A film attrakcióját ugyanis elsősorban a szövegkönyv jelenti. A Vadló kilenc kissé felejthető kémtörténetét és kevéssé eredeti elmúlás-tragédiáját a mesteri dialógusok emelik ki a karakterközpontú bűnfilmek középszeréből.
McDonagh párbeszédei jellemzően valamilyen figyelemfelkeltő trivialitásból indulnak ki, majd az abszurd elképzelések komolyanvételével és végletekig fokozásával jutnak el a szavak mögötti jelentésekig, az elhangzottak konkrétumain túlmutató értelmezésekig. Így lesz például a molylepkék lelkéről folytatott csevejből egzisztencialista önmarcangolás, vagy a kosarazó törpékről való értekezésből egy kollektív nemzeti trauma feltárása. Ennek megfelelően a félközeliket előnyben részesítő filmnyelv is a dialógusok effektív érvényesülését, az azokat előadó színészek előtérbe állítását szolgálja. A stílus minden kamaradrámára emlékeztető megoldása ellenére mégsem hat színpadiasnak a környezet dinamikus változásának, a Húsvét-szigetek festői látképeinek köszönhetően, melyek nagytotáljai teszik átélhetővé a történelmet alakító, mégis színfalak mögött maradó kisemberek létmarcangoló számvetését. Még ha McDonagh többnyire el is vicceli megfigyelései kritikus élét.
