Biztosan ismerős érzés mindenkinek, amikor hosszú utazásra indul, és a sokórás út előtt szemrevételezi a hozzá közel ülőket, majd rájön, hogy neki most kénytelen-kelletlen velük kell átbeszélgetnie az utat, csak hogy ne őrüljön meg az unalomtól. Hát, nagyjából ilyen érzés nézni A hosszú menetelést: tudod, hogy most itt leszel legalább másfél órát, amelynek során a szereplők unaloműzésből fognak beszélgetni, emellett pedig csak mennek, mennek és mennek.
Ha ez úgy tűnhet, hogy éppen a leginkább filmre kívánkozó történet, az nem véletlen, hiszen eredetileg Stephen King (a Richard Bachmann álnevet használva) írta meg könyv formájában, valamikor 19-20 évesen, és ugyan ez volt az első megírt regénye, csak jóval az első valódi publikált műve után jelent meg. A könyvbeli történeten is érezhető, hogy egy roppant tehetséges történetmesélő első komolyabb próbálkozása, annak minden előnyével és hátrányával: kissé naiv, a végletekig leegyszerűsített disztópia (híján mindenféle komplexebb gazdasági-társadalmi-politikai vetületnek vagy mondanivalónak), amelyben a hatalom rossz, az azt fenntartó katonák még rosszabbak, a főszereplők pedig nemeslelkű áldozatok. Mindeközben a helyzetek leírása, illetve azok fokozása valóban lebilincselő, átélhető élménnyé tudják tenni a könyv elolvasását (King már akkor is remekelt abban, hogy emberszagú szereplők szenvedésein keresztül taglaljon nagy témákat).
Ugyanakkor minden, ami miatt a könyv érdekes lehet akár a mai (főként fiatalabb) olvasóknak, szinte teljes mértékben hiányzik a nagy nehezen megszületett filmadaptációból. Pedig már 1988-ban felmerült az adaptálás gondolata (ráadásul nem másban, mint a legendás horrorfilmes George A. Romeróban), a megfilmesítési jogok végül sok kézen keresztül vándoroltak át a Lionsgate-hez, hogy aztán végül elkészüljön ez A hosszú menetelés. A stúdió ráadásul egy olyan rendezőt talált a produkcióhoz, akinek a CV-je alapján bátran szavazhattak bizalmat, hiszen Francis Lawrence több részt is rendezett az Éhezők viadala-szériából, ami szintén néhány fiatal vérre menő harcát mutatja be egy disztópikus világban. A szereplőválasztás pedig szintúgy elsülhetett volna jól is, hiszen a Licorice Pizzával bizonyított Cooper Hoffmanban még bőven benne van a lehetőség, hogy olyan sokszínű karriert fusson be, mint apja, Philip Seymour Hoffman, illetve a különleges arcú és eklektikusan tehetséges David Jonsson (az Alien Romulus androidjaként is remekelő) szerződtetése is jól jelnek ígérkezett.
Aztán valahogy mégis elképesztően lapos lett a filmes menetelés. Lawrence és stábja ugyanis szinte semmit nem tett hozzá a King által is éppen csak felskiccelt világhoz, megtartott benne mindent, ami megmosolyogtatóan naiv, és amire még Katniss Everdeen is azt mondaná, hogy: „Ez azért gyerekes, srácok!”, és olyan súlytalan véget kanyarítottak a történet végére, ami után talán még kevesebbet tudunk a történetről és karaktereiről, mint a film elején. Na, de lássuk, miről is szól ez a bizonyos történet!
Adott egy valamilyen háború után valamilyen gazdasági válságban szenvedő, valamikori disztópikus Amerika, ahol a hadsereg ural mindent, nagy a szegénység és az éhezés, és ahol (talán) az egyetlen kitörési lehetőség a hosszú menetelés. Erre önkéntes alapon lehet jelentkezni, az ország rengeteg jelentkező fiatalemberéből pedig néhány tucatnyit (a könyvben 100-at, a filmváltozatban 50-et) választanak ki, hogy addig menjenek, amíg egyikük kivételével mind meg nem halnak. Az utolsó talpon maradónak pedig teljesítik egy kívánságát, illetve kap egy rahedli pénzt. Főszereplőnk, a (természetesen) maine-i Raymond Garraty is nekivág az útnak, mivel a család nehéz anyagi helyzetben van, útközben megismerkedik jófej és kevésbé jófej versenytársaival – és szépen lassan, egyenként minden szereplő meghal. A néző pedig a végén ül a moziszékben, és azon gondolkozik, hogy mégis mit akart elmondani ez az anakronisztikus, más évtizedből ittmaradt másfél óra, aminél még a legelső Éhezők viadala is komplexebb és érdekesebb.
Mert azon felül, hogy néha kapunk egy nagyközeli fejlövést, az égvilágán egyetlen érdekes gondolat sincs itt vászonra vive, az egyetlen, erre irányuló filozofálgatás során például az önként vállalás látszólagosságáról értekeznek a szereplők – egész pontosan két mondaton keresztül, egy olyan gondolatmenet alapján, amiből nagyjából az derül ki, hogy mindenki szenvedő áldozat, aki a menetelésre vállalkozik, tehát nincs szó önként vállalásról. Ez a gondolat akár még érdekes is lehetne, ha eközben látnánk bármilyen világépítést, amiből kiderülne, hogy itt tényleg nincs más lehetőség, nemcsak a kitörésre, de a valódi túlélésre sem. Így viszont megmarad egy húszéves által megírt és egy húszéves által előadott kidolgozatlan, súlytalan gondolatnak, amit a szereplők maguk mögött hagynak két mérföld után.
A legnagyobb probléma mégis az, hogy az egész menetelés vizuális szempontból is elképesztően laposan van megoldva, a betonúton túli világból egy kockát sem látunk, és bizony megvan annak a határa, amennyit az ember elvisel egy bugyuta történet sivár vizuális megvalósításából. Az pedig külön érthetetlen döntés, hogy az elvileg tévén keresztül közvetített menetelésről egy kockát sem látunk a képernyőn, azt elvileg izgulva végigkövető nézői oldaláról, mindössze néhány csellengő, szegény bámészkodót kapunk (köztük egy fekete, szomorú, féllábú kisfiút is – ó, jaj, az emberiség!). Magyarán fogalmunk sincs róla, hogy milyen világban játszódik a történet, milyen társadalmi problémák vannak, és úgy általában semmiről, ami betonúton túl helyezkedik el.
(És ez már csak helyi probléma, de magyar szinkronnak ez esetben az a hátránya is megvan, hogy amikor egy meglehetősen uncsi, rosszul bevilágított kistotálban négy szereplő beszélget, meglehetősen nehéz megállapítani, hogy éppen melyikük is beszél, mert a szájmozgást is alig látni, a szinkronhangokat pedig meglehetősen nehéz vizuális segítség nélkül kötni egy-egy szereplőhöz.)
A film talán egyetlen pozitívuma mindenképpen a színészi játék: a menetelő fiatalok mind vállalhatóan megírt és remekül eljátszott karakterek (Hoffman és Jonsson még közülük is kiemelkedik), akik hitelesen adják vissza a rövid idő alatt megszületett, de szoros barátságok kialakulási folyamatát. Csak kár, hogy ez a rész szinte mindegy, mert úgyis lelövik (szinte) mindegyiküket, és csak nagyon kevés szereplőnek adatik meg bármiféle fejlődés, vagy bármilyen szinten értelmes halál – van aki túl sokat kakil, más csak simán feladja, a legtöbben viszont hősi önfeláldozásban pusztulnak el, ami elsőre még akár megható is lehet, de a hatodik alkalommal, és különösen a film végén, amikor egy jelenetben két szereplő egymásra licitálva próbálja feláldozni önmagát, már meglehetősen komikus hatás vált ki. Az antagonista Őrnagy szerepére pedig kiváló színészválasztás volt Mark Hamill, akinek dörmögő hangja sokat hozzátesz az alakításához, csak éppen az ő esetében egy vázlatnál is kevesebb szereplőről beszélünk, aki ugyanakkor messze nem annyira elvont vagy eltúlzott, hogy alulírtságában és szimbolikusságában érdekes lehessen.
Mindent összevetve nagyon keveseknek tudnám ajánlani A Hosszú menetelést – talán azoknak, akikben van némi mazochista hajlam, szeretik a vizuális és egyéb ingerekben szegény adaptációkat, amelyek jó harminc évvel később születettek meg, mint amikor szükség lett volna rájuk. Esetleg azoknak, akik szeretnek nagyon sokat gyalogolni, és közben megállás és pláne nélkül lökni a dumát, napoknak tűnő órákon keresztül – talán ők élvezni fogjág ugyanezt az élményt vásznon is viszontlátni.
