A Marty Supreme generációs vesszőfutás a történelmi traumák, a szülői minták, a férfi felelősségvállalás és az álmok realitása elől: Josh Safdie kilenc hónapot felölelő hajszafilmje kisstílű gengsztertörténetként ábrázolja egy új amerikai férfinemzedék megszületésének körülményeit.
Marty Mauser (Timothée Chalamet) cipőbolti eladó a nagybátyja üzletében, de a biztos családi vállalkozás átvétele helyett nagyratörőbb álmokat dédelget és minden erejével azért küzd, hogy pingpong-világbajnok legyen belőle. Marty annak ellenére hajszolja a sikert, hogy körülötte senki sem hisz benne. A fiú ambícióinál ráadásul csak önbizalma nagyobb, céljai elérése érdekében pedig nem rest bárkin átgázolni, legyen szó terhes (és férjezett) gyerekkori kedveséről, Rachelről (Odessa A'zion), egy kiöregedett (és szintén házas) egykori filmsztárról, Kay-ről (Gwyneth Paltrow), vagy bizalmas barátjáról, Wallyról (Tyler the Creator) és naiv üzlettársáról, Dionról (Luke Manley). Martyt kizárólag saját érdekei hajtják, miközben keresztülszáguld az útjába kerülők életén és a fonákján ragadja meg az érdemtelenül elért Amerikai Álmot. A manipulatív, tenyérbemászó figura visszás sikernarratívája egy moralitását vesztett világ kórképévé válik.
Marty, a kismenő
A Safdie testvérek alkotói kollaborációja hosszú évek közös munkája után ért véget, a rendezők azonban külön utakon járva is hasonló témákat boncolgatnak: Benny a Zúzógéppel, Josh pedig a Marty Supreme-mel kérdez rá a férfi egóharcok társadalmi hátterére. A két, múltban játszódó történet számos ponton párhuzamba állítható egymással, mindkettő egy-egy saját nagyságáért és a tömegek elismeréséért küzdő amerikai sportolóról szól, akik jellemükből adódó belső démonjaikat leküzdve igyekeznek bizonyítani rátermettségüket egy Japánban zajló megmérettetésen. Tematikus hasonlóságaikon túl ugyanakkor a produkciók egészen más stílus és műfajmintákat követnek.
A vereség eufóriája – Benny Safdie: The Smashing Machine / Zúzógép
A Zúzógép nem csupán sportfilm, hanem a férfilét pszichés kihívásaira adott kíméletlen gyomros is: Benny Safdie életrajzi sportmelodrámája a kortárs maszkulinitás kritikáját nyújtja Mark Kerr kevert harcművész bajnok valós történetén keresztül, bemutatva, hogy a súlyos izomtömegek alatt törékeny lélek lapul.
A Zúzógép valós eseményeket feldolgozó, visszafogottan hömpölygő, bensőséges melodrámai cselekményéhez képest a Marty Supreme egy feszes tempót diktáló, véletlen fordulatokban tobzódó őrült rohanás. Marty kisfiús megjelenésű, ügyeskedő férfialakja pedig nem is különbözhetne jobban a Dwayne Johnson által megformált harcművész maszkulin ikonjától. Mintha a szintén bevándorló felmenőkkel rendelkező, de New York-ban nevelkedett Safdie testvérek egyaránt a hozzájuk hasonló körülmények közül érkező Scorsese munkásságából inspirálódnának, de más-más filmjeit vennék alapul: míg Benny a Dühöngő bikából merít, addig Josh az Aljas utcák variációjával szolgál.
A Marty Supreme egy kortárs „lúzer gengszter”-mozi, ami remekül rímel a férfiasság változó erődinamikáinak aktuális felfogásaira. Ami a bűn világában a birtokolt hatalom, az társadalmi kontextusban a nemi szerepek érvényesítésének képessége. Azonban míg a klasszikus maffiózók a hagyományos maszkulinitás-mítoszt megélve tettek szert javaikra, addig az erős macsó archetipikus képe idővel funkcióját vesztette a különböző kulturális körülmények hatására. Így Marty hiába álmodozik a kisstílű gengszterekhez hasonlóan a neki kijáró nagy sikerről, az pusztán önhitt fantáziáiban létezik és önerőből kell megteremtenie saját férfiasságát. A fiú ennek megfelelően görcsösen próbál önállósodni, elhagyni a szülői házat és feladni biztos állását a családi vállalkozásban, mégsem képes felérni a nemi ideákhoz, irrealisztikus bizonyítási kísérletei sorra kudarcot vallanak. Hiszen Marty számára az „önerő” valójában a mások hátán való felkapaszkodást, a körülötte lévők kizsákmányolását, a felelősség nélküli függetlenséget jelenti.
A félreértelmezett férfiasság mindössze magamutogató performanszokban merül ki, ahogy Marty előadja magát és minden körülmények között karizmatikusnak akar látszani. A vörhenyes-pozsgás arcú, összenőtt szemöldökű, szemüveges figura már-már parodisztikusnak hat nyüzüge testén lógó (a kelleténél látszólag egy-két számmal mindig nagyobb) öltönyeiben, miközben teljes beleéléssel mesél érdemeiről és képességeiről azoknak, akik hajlandók őt meghallgatni. Önmagasztaló túlzásai során egészen odáig merészkedik, hogy Hitler legrosszabb rémálmának és valódi übermenschnek nevezi magát. Josh Safdie azonban még egyet csavar a hagyományos férfiasságot kifigurázó, lúzer gengszter archetípuson és valódi önmegvalósító autoritással ruházza fel főhősét. Noha Martyt ügyefogyott barátján kívül szinte senki sem veszi komolyan, mégis mindenki hajlandó lehetőségeket adni neki teljesítménye alapján. A fiú ráadásul bizonyíthatna is az adott helyzetekben, ha magabiztos mohósága nem kerekedne felül és vágyna mindig többre és többre. A történet társadalmi iróniája ugyanakkor abban rejlik, hogy a sikerek ugyanazoknak a férfias vonásoknak – a túltengő versenyszellemnek, az önsorsrontóan makacs kitartásnak, az elnyomásra használt erőnek – köszönhetők, mint amelyek jellemhibákként beárnyékolják az elért eredményeket.
Marty a szerepmodellekkel szemben
Marty a teljes játékidő alatt ugyanazokat a köröket futja, hozzáállása soha, csupán a körülötte lévőkhöz fűződő viszonya változik. A kisstílű hős sokkal inkább self-made boy, mintsem man, aki a véletleneknek és a teljesítmény nélküli üres önbizalomnak, na meg mások jóindulatának köszönheti lehetőségeit. A saját önhittségébe temetkező fiú ennek ellenére folyamatosan átveri és elidegeníti a hozzá bizalommal fordulókat. Ez az empátia nélküli nárcisztikus személyiség látszólag az apátlanság állapotából fakad, Martyt ugyanis egyedül neveli – egyetlen gyermeke fokozott figyelmére vágyó – anyja. A nő még betegséget és életveszélyt is színlel, hogy visszaédesgesse magához fiát, aki könnyen átlát a trükkökön, hiszen szintén hasonló módszerekkel igyekszik kivívni mások csodálatát. Martyt tehát hiába veszi körül számos apa- és anyafigura a történet során, kapcsolataiban csak a magával hozott mérgező családi minták köszönnek vissza: a férfiakban példakép helyett azokat a (főképp anyagi és hatalomszerzési) lehetőségeket látja, amelyeket saját távol lévő apjától nem kapott meg, a nőktől pedig úgy vár határtalan anyai gondoskodást, hogy (a saját anyjával tapasztaltakhoz képest) ne kelljen cserébe semmilyen felelősséget vállalnia, vagy érzelmi visszacsatolást nyújtania.
Marty számos idősebb autoriter férfialakkal kerül kapcsolatba, akikkel szemben teljes mértékben elutasítja a bárminemű tiszteletadást. Nagybátyja rábízná a családi cipőbolt vezetését, amit az üzlet kirablásával hálál meg, a karrierjébe invesztálni hajlandó mágnást megszégyeníti, amikor elkezd viszonyt folytatni annak feleségével, a helyi gengsztert átveri, miután az rábíz egy kisebb, de jövedelmező munkát, a holokauszt-túlélő versenytársát bohócnak tekinti, legyőzéséből játékos viccet csinál a torna során, az asztalitenisz-szövetség vezetőjét pedig pökhendiségével haragítja magára, amikor a sportolóknak ingyenesen biztosított szálláshely minőségével kapcsolatban reklamál. A vele egykorú sorstársait ugyan nem utasítja el lényüknél fogva, de hasonlóan csupán asszisztenciának tekinti őket a nagysághoz vezető úton, különböző svindlijei során önzetlen segítséget vár tőlük. Noha barátai hozzá képest mind felelősnek érzik magukat valamiért: cipőbolti kollégája az üzletért, svindlertársa saját gyerekeiért, pingponglabda-árusító terveibe bevont bizniszpartnere pedig az apjától kapott befektetésért aggódik.
Marty morálisan önpusztító, visszatérő viselkedésmintája azonban nem enged meg semmiféle érzelmi közelséget. Ez különösen a nőkhöz fűződő viszonyaiban látványos. Anyja elől valósággal menekül, igyekszik minél nagyobb fizikai és pszichés távolságot tartani tőle. Kislánykora óta ismert barátnőjével és anyja korabeli szeretőjével pedig csak akkor kerül intim közelségbe, ha akar tőlük valamit. A két nőben továbbá közös, hogy egyaránt férjezettek, előbbi ráadásul Marty gyerekével terhes. Utóbbi pedig leginkább egykori hírneve miatt kelti fel a fiú érdeklődését, aki minél közelebb akarja magát tudni a nagysághoz. Marty mindazonáltal teljesen elutasítja a vágyott férfivá válással és a sikerrel járó kötelezettségeket. A folyamat során nem egyszerűen az autoritások, a hagyományos társas kapcsolatok és a megszokott szerepmodellek kerülnek elutasításra, hanem ezek kulturálisan beágyazott történeti mintái is.
Hiszen az önreflexív szereposztás sok esetben archetipikus alakokká emeli a felvonultatott karaktereket: a megtagadott anyát például az a Fran Drescher alakítja, aki A dadus sorozat címszerepében évekig játszotta a gondoskodó nőtípust, az egykor nagysikerű, mára elhalványult hírnevű sztárszínésznőt a valós karrierjében is háttérbe szorult Gwyneth Paltrow formálja meg, a kicsinyes, korábbi nagymenő maffiózót az évtizedekkel ezelőtti gengszterfilmjeivel híressé vált Abel Ferrara, a bizniszmogult a showműsorokból ismert Kevin O'Leary, a holokauszt-túlélő háborús áldozatot pedig a Saul fia főszerepéből ismert Röhrig Géza játssza. Így az egyes karaktertípusokon túl azok ismert korábbi interpretációi szintén átértelmeződnek az egyfajta új férfiasságot és sikermítoszt képviselő Marty szemén keresztül.
Marty és a siker hamis mítosza
A Marty Supreme sok tekintetben olyan, mintha a Forrest Gump kortárs inverze lenne: nemcsak a férfiasságba vetett elképzeléseket írja át, hanem az amerikai sikermítoszt is kiforgatja. Azonban míg Forrest együgyűsége okán vált az USA történelmét alakító self made manek paródiájává, addig Marty esetében a morális hiányosságai ellenére sikereket elérő karakteren keresztül fejeződik ki, hogy az ország hamis ideológiai alapokra épült. Forrest és Marty apátlanul felnőtt alakjai továbbá a történelmi régmúlt nélküli Egyesült Államok kirakatfiguráivá válnak, akiknek a kulturálisan gyökértelen országhoz hasonlóan nincsenek korábbi szerepmintái, amikre visszatekinthetnének. Ráadásul mindkettőjük életét egy új sport befolyásolja, a pingpong, ami a csökkent mentális kapacitású Forrestnek egyszerűsége okán ideális, Martynak viszont éppen újdonsága kapcsán ad lehetőséget megmutatnia magát egy olyan sportban, amiben még nincsenek lényegi kihívók vagy komoly versenytársak. A látszólag könnyen elérhető sikereket befektetett munka nélkül elérni vágyó főhős számára ezért ez ideális terep férfi kiváltságainak kamatoztatására.
A film egy valódi asztalitenisz-játékos (valamint közismert svindler), Marty Reisman életét veszi alapul, de erősen dramatizálja a biográfiai tényeket. A készítők megtartják az 50-es évek amerikai közegét a történet színterének, ezzel is előtérbe helyezve az ország mentalitását megtestesítő Marty társadalmi érzéketlenségét: a fiú a II. világháborút követően a hazáját képviselve csap újra össze a japánokkal, ezúttal a pingpongasztal mellett. A jelképes küzdelmek során azonban csak arra koncentrál, hogy minden áron győzzön. Hiszen Marty fiatal férfigenerációjának már nincs semmilyen közvetlen kapcsolata a háborúval, vagy a történelmi traumákkal, sporttársa holokauszt-történetei pusztán szórakoztatják, ahogy a harmadik birodalommal kapcsolatos szófordulatai is csak érzéketlenségét tanúsítják. Ilyen körülmények között pedig kizárólag individuális sikerei révén képes megfelelni a magával szemben állított férfiidentitás elvárásainak. Ezek azonban nem a kemény munkán, hanem a személyes hibák előnyként való prezentálásán alapulnak. A gyermeke fogantatásától a megszületéséig tartó, kilenc hónapot felölelő történet során Marty folyamatosan olyan akadályokba ütközik, amelyeket a felelőssége felvállalásával háríthatna el. A fiú ugyanakkor nem tesz eleget ezeknek a társadalmi kötelességeknek, ennek ellenére végül még így is mindent elér, amire jelképes férfivá éréséhez szüksége lehet: övé lesz a győzelem, a hírnév, a nő és apává válik. Férfiassága ugyanakkor pusztán státuszszimbólumok birtoklására korlátozódik.
Mintha a való életnek ez a kiforgatott, látszólagos csúf igazsága köszönne vissza a film látványvilágában is: a szereplőkkel együtt rohanó kézikamerák elmosódó, zajos beállításai, a nyers, szemcsés stílus és a sötét, homályba vesző színárnyalatok valamiféle elemi gengszterrealizmust kölcsönöznek a látottaknak. A végtelenül fullasztó, kis mélységélességű közelképekre épülő atmoszféra végig nyomasztó hatást keltve fokozza a morális kitörés lehetetlenségét ebből a keserűen életszagú környezetből, ahol a hatalom az arra érdemteleneknek kedvez. Az átértelmezett motívumokhoz hasonlóan tehát a vizualitás is ellentmond a bevett hollywoodi sémáknak, a szubverzív keretezésű képi és társadalmi kompozíciók egységesen sugallják az Amerikai Álom és az azt övező sikermítosz kritikáját. A negatív országimázs kulturális modellszerűségét pedig csak tovább fokozza a gondos betétdalválasztás: a film során az 50-es évek slágerei mellett rendszeresen felcsendülnek a 80-as évek ismert dallamai is. A két konzervatív helyreállítási időszak egyaránt történelmi kríziskorszakokat, a II. világháborút, illetve a vietnámi harcokat követte, összekapcsolt megidézésükben a veszteségek utáni kulturális újrarendeződés sikertelensége fejeződik ki.
Marty ráadásul az ország periodikusan visszatérő történelmi instabilitását idézve kerül újra meg újra hasonló válságállapotokba, amikor a visszájára sülnek el a mások kizsákmányolására tett kísérletei. A fiú alakjában továbbá a tradicionális nemi szerepek is összemosódnak, gyermeki figurája feminin vonásokat idéz, miközben tipikus macsó viselkedésmintákat követ. Autoritások elleni lázadásában valamiféle társadalmi féltékenység fedezhető fel, ahogyan maga is hatalomra és kontrollra vágyik. Marty az ebből a köztes állapotból és gyökértelenségből, valamint a bevett minták hiányából fakadó szorongásait igyekszik leplezni végtelennek tűnő optimizmusával és folyamatos aktivitásával – pont ahogyan az 50-es évek hidegháborús feszültségét és a 80-as évek gazdasági vagy AIDS-kríziseit palástolták a korszakok derűlátó popkulturális közegei és egyértelmű morális keretekkel szolgáló klasszikus zsánermintái. A Marty Supreme felszínen önfeledt sikernarratívája hátterében úgyszintén egy végtelenül letargikus társadalmi közeg moráltalansága rejlik. A történet azonban hamar visszássá válik, amikor antihőse bármiféle jellemfejlődés vagy felelősségtudat nélkül, büntetlenül kerül nyertes pozícióba. Josh Safdie hiába igyekszik még egyet csavarni a nemi szerepeket és a hatalmi harcokat eleve kiforgató lúzer gengszter szubverzív alműfaján, a korábban parodisztikus ábrázolásmódok komolyanvehetővé tétele katarzis nélkül zárja le a megidézett férfigeneráció társadalmi küzdelmeit.
