Az Easttowni rejtélyek robbanásszerű sikere után sokáig lógott a levegőben, hogy vajon kap-e második évadot Kate Winslet megtépázott lelkű nyomozónőjének története. A sorozat megálmodója és írója, Brad Ingelsby végül egy új miniszéria elkészítésével zárta rövidre a kérdést. Műfaji szempontból A megbízás követi az elődjét, a feltárandó bűnügy nézőcsalogató felszíne alatt azonban most valós és szimbolikus apák küzdenek valós és szimbolikus gyermekeikkel – illetve önmagukkal.
A 2021-ben futott, kritikusi körökben és a közönség által egyaránt nagy népszerűségnek örvendő Easttowni rejtélyek (Mare of Easttown) nemcsak hogy hozta, de bizonyos értelemben felül is múlta a megszokott HBO-minőséget, hiszen jóformán a semmiből érkezett, aztán meg alig született olyan évösszegző toplista, amely nem az élvonalba sorolta Ingelsby televíziós debütálását. A kreátor-forgatókönyvíró rutint meghazudtoló bravúrral és ritka hibátlan arányérzékkel vezényelte le a hétszer egy órára nyújtott cselekményt, a bevált receptet pedig szerencsére a legújabb projektjében is kamatoztatta. A megbízás tulajdonképpen azt folytatja, amit az előző minisorozat elkezdett: az ún. másik Amerika bemutatását – ahogyan Ingelsby látja az USA ezen, kevéssé reprezentált szegletét.
Gyilkossági nyomozás receptre – Brad Ingelsby: Mare of Easttown / Easttowni rejtélyek
Kate Winslet gyásszal küzdő nyomozónőjének története csak a felszínen koncentrál a rejtélyes gyilkossági ügyre, valójában a meg nem oldott magánéleti problémák ólomsúlyáról szól.
Ebben az Amerikában nincsenek sikeres és gazdag emberek, luxusautó legfeljebb átutazóban bukkan fel az alkotó szülőállamában, Philadelphiában, ahol a történetek játszódnak. Hősei számára a boldogság ismeretlen fogalom, csupa traumatizált vagy csak simán depressziós roncs népesíti be Easttown fiktív kisvárosát és A megbízás munkások lakta agglomerációját. Kiugrási lehetőség az ő életükben mindössze egyszer adatik meg, ám a legtöbben ezt is eltékozolják. Bántalmazó kapcsolatok, tönkrement házasságok, csonka és diszfunkcionális családok mindenütt. Ingelsby isten háta mögötti Amerikája finoman szólva működésképtelen: az FBI egy alkalmatlan bagázsnak van ábrázolva, a rendőrség velejéig korrupt, az árvaházak meg pénzügyi támogatás hiányában bezártak. A bűneseteket előbb-utóbb mégis felgöngyölítik valahogyan, de itt a happy endbe is bele kell pusztulni. A 45 éves forgatókönyvíró televíziós krimijei tehát kegyetlenül realisták, viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik az imént leírtak fényében – sosem csapnak át vegytiszta nyomorpornóba, ami legalább annyira köszönhető az időről időre megcsillanó fanyar humornak, mint az élő, lélegző, hús-vér karaktereknek.
Ami az elgyötört főhősöket illeti, A megbízás hitehagyott FBI-ügynöke e tekintetben talán még Kate Winslet lelkileg kettéroppant nyomozónőjén is túltesz. Tom Brandis (Mark Ruffalo) a katolikus egyházból igazolt át a szövetségiekhez, habár karrierje – a magánéletéhez hasonlóan – lejtmenetbe került az utóbbi időben. Terepmunka helyett állásbörzéken osztogat szórólapokat, jóllehet a hivatástudata sem a régi, amióta minden energiáját lefoglalja, hogy alkoholba fojtsa a gyászt és a haragot, amit a felesége elvesztése miatt érez. Fájdalmát tetézi, hogy Susan (Mireille Enos) az örökbefogadott fiuk, Ethan (Andrew Russel) keze által halt meg, akit korábban hangulatszabályozási zavarral diagnosztizáltak. A nem éppen ideális körülmények ellenére Brandis hamarosan parancsot kap: egy speciális különítmény vezetőjeként kell elejét vennie egy potenciális bandaháborúnak. Ingelsby ezen a ponton csavar egyet az egyszer már bizonyított struktúrán, mivel az első epizódokban legalább annyi, ha nem több játékidőt szentel a törvény másik oldalán állóknak, mint Ruffalo karakterének. A szemétszállítóként dolgozó Robbie Prendergrast (Tom Pelphrey) és cimborája, Cliff (Raúl Castillo) éjszakánként drogelosztó házakat rabolnak ki. Munka közben feltérképezett célpontjaikat korántsem véletlenszerűen választják ki: a kábítószer a Sötét Szívek (Dark Hearts) nevű motoros klán tulajdona, amelynek a helyi vezére (Sam Keeley) évekkel ezelőtt meggyilkolta Robbie – hivatalosan eltűntként nyilvántartott – bátyját. A bosszúszomjas férfit ugyanakkor a felelősségérzet is motiválja tettében: ki akarja húzni a családját a szegénységből, pláne hogy jelenleg a 21 éves unokahúga, Maeve (Emilia Jones) neveli helyette a gyerekeit.
A cselekményt beröffentő krimiszál összetevői papíron ezúttal sem hatnak különösebben eredetinek. A maffiaszerűen működő Sötét Szívek belviszályait, az efféle fogadott családok szigorú becsületkódexét már jól ismerjük a Kemény motorosokból (Sons of Anarchy), ahogy a tervezettnél is nagyobb károkat okozó kettős ügynök (tégla, rés) figurája sem fogja váratlanul érni a műfaj kedvelőit. A bosszú révén megváltást remélő testvér alakjával pedig Ingelsby A harag tüze (Out of the Furnace) című filmjét eleveníti fel, amelyet Scott Cooper rendezővel közösen írt. A nagy egésznek mégsem lehet ellenállni, mivel egyfelől a kreátor megint mesterien építi fel a cliffhangereket, a komótos tempótól függetlenül is az epizódok darálására csábítva így a nézőt. Másrészt az elsőre elcsépeltnek tűnő dramaturgiai megoldások és az elkoptatott zsánerklisék teljesen más fénytörésbe kerülnek, ha üres vázak helyett alaposan kidolgozott, komplex karaktereket mozgat a forgatókönyv.
A megbízás attól igazán lenyűgöző, hogy még az utolsó mellékszereplőnek is elhisszük, hogy van múltja és jövője azon a pár órán kívül, amit velük töltünk a sorozatban. A szinopszis és a plakátok a két domináns nézőpontra, Tom és Robbie drámájára fókuszálnak, holott Ingelsby ennél sokkal több sorsot egyenget a hét rész során. Ezek közül a pótanyai szerepbe kényszerített Maeve tragikus felnövéstörténete a legérdekesebb, de hasonlóan megrendítő Brandis adoptált, színesbőrű lányának, Emilynek (Silvia Dionicio) a gyötrődése amiatt, hogy a társadalom szerint egy örökbefogadott gyermek csakis hálával viseltethet a nevelőszülei iránt. Az sem elhanyagolható erénye tehát az elbeszélésnek, hogy az elfogadás fontosságát hirdető Hollywood izzadságszagú próbálkozásaival szemben az érzékenyítést szolgáló témák itt végre nem kipipálandó, kötelezően letudandó tételekként jelennek meg, hanem organikusan simulnak bele a sokfelé ágazó bűnügyi sztoriba.
Egy ennyire karakterközpontú sorozat persze csak akkor hiteles, ha a színészi alakítások képesek elfeledtetni velünk, hogy fikcióval van dolgunk. Mark Ruffalo fáradt, szinte neutrális arckifejezésében egyszerre látható a hitében megrendült expap, a gyászoló férj, a lelkiismeretfurdalástól szenvedő apa, valamint a rutinos, de már berozsdásodott nyomozó. Visszafogott, minimalista eszköztárral operáló játéka jól megragadja, milyen az, amikor valakit megcsócsál az élet, aztán mégis megy tovább. Ruffalo „ellenpólusaként” Tom Pelphrey a másik végletet képviseli: ő harsányabb gesztusokat használ, hiszen Robbie-ban a kiszámíthatatlan indulat és a cselekvő törődés viaskodik egymással. A bosszú nevében mindent kockára tevő férfiból tragikus antihőst formál, akit a saját erkölcsi meggyőződése és a kilátástalanság sodor a bűn útjára. Tom és Robbie elkerülhetetlen találkozása a Szemtől szemben (Heat) kávézós nagyjelenetének szentimentálisabb megfelelője, amelyben a tipikus vadász-préda felosztás valójában két megsebzett apát takar, akik az eltérő motivációikon túl nem sokban különböznek egymástól.
Mivel az elkövetők személye kezdettől fogva ismert a néző számára – legfeljebb az árulók kilétén lehet spekulálni néhány epizód erejéig –, a nyomozás voltaképpen másodlagossá válik, és a húsba maró morális dilemmákra helyeződik át a hangsúly. Az Easttowni rejtélyekhez képest Ingelsby itt több szürkezónában lévő figura példáján keresztül boncolgatja a felvetett kérdéseket, ami az egyéni indítékok izgalmas ütköztetését eredményezi. A bűn és bűnhődés, illetve a megbocsátás kínzó problémaköre valamennyi szereplőnél előjön, de talán Tom esetében a legnehezebb, aki magát ostorozza a felesége haláláért, miközben a hite azt diktálja, hogy a gyilkossá lett fiának is bocsásson meg. A feloldozást végül a szimbolikus fián, Grassón (Fabien Frankel) gyakorolja, aki szabad akaratából árulta el az egységüket, amikor szövetkezett a Sötét Szívekkel, míg Ethan a fejében tomboló hangok nyomására ölte meg a nevelőanyját. A miniszéria ezenfelül a családi dinamikákat is kivesézi: variációkat kapunk csonka-, mozaik- és választott családokra. Látunk apákat, akik hiányoznak a gyerekeik életéből, vagy jelen vannak benne, de nem mutatnak irányt nekik, mert ők maguk is eltévedtek. És látunk gyermekeket, fiúkat és lányokat, akik (pót)apákat keresnek, vagy legalább egy apaképet, amibe kapaszkodhatnának, és amire őrjítő szükségük lenne, mert rohadtul nincsenek jól.
A megbízás csupán a második minisorozata Brad Ingelsbynek, de már ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy markáns szerzői kézjegyet és egy összetéveszthetetlen, csak rá jellemző stílust alakítson ki. Ezúttal nem okoz akkora meglepetést, mint annak idején az Easttowni rejtélyekkel, mert hát várható volt, hogy ismét egy krimibe oltott lélektani drámával fog előrukkolni, amely egyébként társadalmi tablónak is rendkívül megrázó. A streaming túlkínálata azt érte el, hogy a nézőknek szabályosan vadászniuk kell az igazán értékes, minőségi tartalmakat. Segítünk: A megbízás ebbe a kategóriába tartozik.
