José Mourinho a tökéletes dokumentumfilm-alany: Korszakos sikeredző, harcias és önimádó showman, akinek legendás győzelmei és botrányai kitörölhetetlen nyomot hagytak a labdarúgás világában. Csakhogy története már rég nem arról szól, amit a Netflix és maga a főhős el akar hitetni velünk.
„2003-ban kezdtem el trófeákat nyerni, a legutolsót pedig 2022-ben szereztem. Ez 20 évnyi győzelem. Ezért akarjátok elmesélni a történetem. Nem csinálsz dokumentumfilmet valakiről, aki nem nyer semmit.” – hangzik el Mourinho sokatmondó megállapítása a háromrészes minisorozat legelején. Ez a pár mondat nem csak arra mutat rá tökéletesen, miként vélekedik magáról a portugál mester, hanem a természetéről is. Arról, hogy a filmkészítők helyett azt is ő akarja eldönteni, mi benne az érdekes és említésre méltó: a győzelmek. Csakhogy ebben évek óta nem volt része, amiről persze már kevéssé beszél szívesen. Ennél fogva az egész sorozat inkább a múltba tekint: szerkezete és dramaturgiai íve is visszaemlékezésekre épül, elsősorban a portugál edző Chelsea-nél, Internél és a Real Madridnál töltött korszakaira fókuszálva. A három epizód szinte végig úgy épül egymásra, mintha egy lezárt pályafutásra tekintenénk vissza.
Pedig Mourinho nagyon is aktív, és az elmúlt évek sikertelenségei ellenére nemrég újra kinevezték a Real Madrid élére. Szinte tálcán kínálná magát a lehetőség, hogy hollywoodi tündérmeséket idéző narratívát építsenek a nagy visszatérés köré, ám jó eséllyel a szíve mélyén mindenki érzi – talán maga Mourinho is, bár ebben nem lehetünk biztosak – , hogy a mester túl van a zenitjén, a futball evolúciója pedig valószínűleg végleg meghaladta taktikai eszköztárát. Mint az az életben gyakran megesik, a Mourinhóban is a ki nem mondott dolgok válnak igazán beszédessé. A sorozat mindig akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor Mourinho kijelenti valamiről, hogy nem akar róla beszélni. A kudarc például nem csak azért tabutéma, mert megszállottja a győzelmeinek, hanem mert ha leválasztjuk róla a sportban elért sikereket, szomorúságot és magányt találunk. Mourinho nem sokat beszél a családjáról, de annyit megvall, hogy szerinte a gyerekei sokkal jobban érzik magukat, ha ő nincs velük. Édesapjára – aki szintén edző volt, bár közel sem olyan sikeres – pedig úgy hivatkozik, mint a „tökéletes ellentétére”, hiszen „őt mindenki szerette”.
Ezek a pillanatok rövid bepillantást engednek a gondosan felépített „rossz zsaru”-imázs mögött húzódó érzelmi tartományba, ám a média állandó kereszttüzében edződött Mourinho mindig gyorsan kapcsol és azonnal visszazár. „Arra próbálsz rávenni, hogy magamról beszéljek, amit nem akarok.” – mondja egyszer a filmet rendező Joe Pearlmannek, ami kapcsán joggal merülhet fel az emberben a kérdés, hogy ugyan mire számított, amikor belement egy róla szóló dokusorozat forgatásába. Aki nyomon követte Mourinho karrierjét – vagy akár megnézett egyetlen sajtótájékoztatót, amit mondjuk az angliai évei alatt tartott – persze nem lepődik meg ezen. Egyszerre éhezi, hogy a figyelem középpontjában legyen, de azt is megköveteli, hogy minden pillanatban ő irányítsa a narratívát. Sajnos ez az akarnokság a sorozatra is rányomja a bélyegét, amely így az imént említett pillanatokat leszámítva nem tud többé válni, mint egy lefilmezett Wikipédia-szócikk. A játékidő túlnyomó részében a fényes győzelmek, emlékezetes meccsek és fájó kudarcok (ez utóbbit csak mértékkel) krónikáját mesélik el a már bejáratott, leginkább a The Last Dance sikere nyomán kifejlesztett sportfilmes formula szerint: üvöltő klasszikus zenei betétek, gyorsan egymásra vágott interjúrészletek és archív felvételek videoklipes kavalkádja.
Futballrajongók sok új információra, mélyebb betekintésre hiába számítanak, ugyanakkor az epizódokat könnyen nézhetővé teszi, hogy Mourinho végtelenül szórakoztató személyiség, akinek már akkora az önbizalma, hogy az ember nem tud nem mosolyogni ezen a gátlástalan arrogancián. A sorozat egyik legviccesebb momentuma, amikor a mester arról beszél, hogy a „The Special One” kifejezést, (amit leginkább „Az egyetlen” vagy „A kiválasztott”-ként lehetne lefordítani) nem ő adta magának, hanem a brit sportsajtó. Ő csak „A Special One”-nak, vagyis a kiválasztottak egyikének nevezte magát. A helyzetet az teszi igazán nagyszerűvé, hogy mindezt egy őt ábrázoló óriási falfestmény előtt fejti ki. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a mentalitás a 21. századi futball egyik legsikeresebb edzői pályafutását hozta össze. Manipulatív és kérlelhetetlen jelleme bizonyos játékosokból karrierjük legjobb formáját hozta ki, akik második apjukként szerették őt. A Chelsea legendás kapusa, Petr Cech például elmeséli, hogy egyszer törött vállal is végigjátszott egy meccset a kedvéért, amire egykori csapattársa John Terry azzal kontráz rá, hogy José kedvéért képes volt úgy küzdeni, hogy ha kellett volna, „koporsóban hagyta volna el a pályát”. De a szintén nem épp szerénységéről híres Zlatan Ibrahimovic és Marco Materazzi is hasonló lelkesedéssel vélekednek egykori mesterükről.
A híres botrányok közül – amikből szintén akad bőven, elég csak Arséne Wengerrel és Pep Guardiolával folytatott heves rivalizálására gondolni – egyedül Iker Casillasszal, a Real Madrid egykori kapusával való összetűzését részletezi alaposabban film, ráadásul az egykori spanyol kiválóság a szereplést is vállalta a filmben. Mourinho egyelőre teljesen képtelen az önreflexióra, s ha valamiért felelősséget is vállal, azt sosem felejti el kihangsúlyozni, hogy másnak még nagyobb szerepe volt egy-egy konfliktus kirobbanásában – amit az alkotók sem megkérdőjelezni, de árnyalni sem próbálnak. A futballzsargon előszeretettel használ katonai, stratégiai kifejezéseket a játék jellemzésére (pl. csata, összecsapás, hadvezér, kapitány) így Mourinhót akár a futball Napoleonjának is nevezhetjük.
Ragyogó tehetsége, stratégiai érzéke és hiúsága Európa meghódításáig vezette, (megnyerte a Bajnokok Ligáját, az angol, az olasz és a spanyol bajnokságot is), katonái tűzbe mennének érte, sosem félt piszkos eszközöket is bevetni a győzelem érdekében, bukását és a visszavonulás gondolatát pedig képtelen elfogadni. Hogy második visszatérése a világ legerősebb futball-brandjének számító Real Madridhoz egyfajta személyes Waterloohoz vezet-e majd, még a jövő zenéje. Egy azonban biztos: egy ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltó személyiségről, akit képtelenség igazán szeretni, ugyanakkor gyűlölni is lehetetlen, messze izgalmasabb filmet érdemelne, amit azonban az ő áldásával jó eséllyel sosem lehet majd elkészíteni.
