Enyedi Ildikó új filmjéről azt szokták mondani, hogy „egy fáról szól”. Nem, nem (csak) egy fáról szól. A Csendes barát grandiózus, költői látomás, amely arra vállalkozik, ami mozgóképes eszközökkel szinte lehetetlennek látszik: megidézni a létezés elvesztett teljességét.

Egy hongkongi vendégprofesszor (Tony Leung Chiu-wai), aki egy németországi egyetemen mindjárt az első óráján azzal ejti ámulatba hallgatóit, hogy lekapcsoltatja a villanyt, és egy fényes gömböt dob a diákok közé, hogy adogassák egymásnak a sötétben, ezzel illusztrálva a felnőttek és a csecsemők agya közti – agyhullámok alapján mért – különbséget. Röviden (és természetesen a tudományos precizitás igénye nélkül): a felnőtt agy rendszerint egy adott problémára fókuszál, ezáltal mintegy „kikapcsolja” azokat a területeket, amelyek nem érintettek az ügyben; a kisgyerekek agya viszont „szórványosan”, nem fókuszálva érzékeli a világot, valamilyen módon a létezés teljességét fogja át, a „mindent”. Egy ambíciós fiatal lány (Luna Wedler), aki az ezerkilencszázas évek elején ugyanannak az egyetemnek (a marburgi) az első női hallgatója (meggyőzve a nők tudósi képességeivel szemben szkeptikus, idős vizsgáztató professzorokat), a növények iránti szenvedélyét amatőr fotográfusként, a növényi textúrák dokumentálójaként éli ki. Egy félénk vidéki srác (Enzo Brumm), aki idegenkedve csetlik-botlik a hetvenes évek forrongó, proteszthangulatú hippivilágának egyetemi közegében, hogy aztán a szerelmi-erotikus vonzalmai szintén a növények közelébe sodorják: a nála jóval szabadszelleműbb kolléganője, aki nővénykísérleteket végez, megbízza őt a szóban forgó virág „felügyeletével”, miközben cimboráival nyári szabadságát tölti valahol; a fiú pedig, kollégiumi magányában, olyasmire jön rá, ami forradalmasíthatja az élővilággal kapcsolatos ismereteinket. Csupa kívülálló, önnön mikrovilágában – akár nyelvi-kulturális okokból, akár társadalmi-nemi státuszból vagy éppen lelki kondicionáltságból fakadóan – idegenként mozgó figura, akik éppen ezáltal kerülnek közel egy még nagyobb, ismeretlen „idegenséghez”.

„Mi van, ha ők [ti. a növények] ugyanúgy érzékelnek bennünket, mint mi őket?” – hangzik el a kérdés a Csendes barátban, talán többször is. „Amikor egy botanikus kertet nézek, sok-sok magányos lelket látok” – mondja a francia tudós hölgy (Léa Seydoux), akivel a koronavírus bezártsága közepette online létesít kapcsolatot a fentebb említett hongkongi professzor, és aki azt vizsgálja, hogyan kommunikálnak egymással azok a létezők, amelyek (akik?) nem rendelkeznek közös nyelvi alappal. Három idősík, három karakter, három történet, de ugyanaz a helyszín és – ha lehet így mondani – ugyanaz az ethosz, amely át- meg átszövi a különböző rétegeket. És mindezek a szálak, ezek az időkön és sorsokon keresztül burjánzó láthatatlan fonalak egy fa – egy, az említett egyetem kertjében álló, 1832-ben ültetett ginkgo biloba, azaz páfrányfenyő – köré csavarodnak, vagy inkább ellenkezőleg: ennek az ősi, gyakran ezer évnél többet is élő faóriásnak az ágai hálózzák be, fonják körül szinte észrevétlen azoknak az embereknek az életét, akik közel kerülnek hozzá.

Ismeretes, hogy Enyedi Ildikó eredetileg úgy tervezte, a három elbeszélt történet lineárisan, időrendi sorrendben követi egymást – és milyen jó, hogy végül másként döntött! Ez a három történet ugyanis valójában egy, csak az emberi létezés különböző, történelmi léptékkel mért fázisaiban; az, hogy síkjai és motívumai egymásba indáznak, „átfolynak” korokon, eszméken és személyiségeken, azt a feltételezést erősítik bizonyossággá, amely már a kezdő képsoroktól – a hongkongi professzor előadásán elhangzottaktól – belénk fészkelheti magát. Vagyis hogy itt minden és mindenki, akár tudomása van erről, akár nincs, egy mindannyiunknál nagyobb, a létezők és a létezés egészét magába foglaló történet része, amelyről legfennebb halvány sejtéseink lehetnek, a visszfénye és visszhangja jut el hozzánk, pont a széttöredezettnek látszó rétegeken keresztül.

Az elgondolás, miszerint az élővilág legkevésbé élőnek tapasztalt (mert „csendes”) lényei valamilyen módon részei ugyanannak az érzékelés-hálózatnak, amelynek mi, emberek is, nem újkeletű Enyedi Ildikó eddigi életművében – emlékezzünk a Simon mágus fantasztikumba hajló világára, amelyben az Andorai Péter alakította parafenomén egy könnyező pálma segítségével járul hozzá egy gyilkosság tettesének felderítéséhez, azáltal, hogy megvilágosodásszerű élménye nyomán azt javasolja a rendőrségnek, mérjék meg a tett helyszínén lévő „néma tanúnak” az – egyszerűség kedvéért nevezzük így – érzelmi reakcióit. Ez az előkép már-már a maga konkrétságában idéződik meg a Csendes barátban, hiszen Tony Leung professzora ugyanezt teszi végül: folyamatosan méri, gépi eszközzel, a páfrányfenyő „rezdüléseit”, életjeleit.

A famotívum azonban túlnő önmagán, közvetítőjévé és katalizátorává válik egy olyan ősi, a civilizált ember számára jószerével rejtve maradó tapasztalásfolyamnak, amelyről sokkal inkább lehet beszélni a költészet, mint a mozgókép nyelvén – ha valakinek, akkor Enyedi Ildikónak mégis sikerül közel kerülni hozzá. A Csendes barát egyszerre varázslatos és letisztult látványvilága, Pálos Gergely precízen megmunkált képein keresztül, azáltal – vagy annak ellenére – képes ezt a fajta intenzív sűrítettséget közvetíteni, hogy vizuális értelemben is látszólag fragmentált epizódokból áll – és ami talán még fontosabb, sikerül elkerülnie (bár néhol pengeélen táncol), hogy afféle botanikai illusztrációvá –  vagy ami még rosszabb, agitatív-ideologikus tanmesévé – váljon. A századelős történet fekete-fehér színvilága, a hetvenes évek képeinek stilizált, szemcsés retróhangulata és a jelenbeli elbeszélés – néhol már a klisészerűséget súrolóan – telített, hidegen polikróm totálképei nem eltávolítják, hanem kiegészítik egymást – stílusosan azt mondhatnánk, oly módon fonódnak egybe, mint a ginkgo biloba szerteágazó, göcsörtös ágai.

Azt hiszem, ebben az esetben – a „szakszerűtlenség” esetleges vádja ellenére – adekvát ezen a metaforizált nyelven beszélni a filmről. Enyedi Ildikó ugyanis itt kerül legközelebb ahhoz, amit költészetnek nevezhetünk – és nem elsősorban a narráció líraisága vagy a képi világ esztétizáltsága miatt, még csak azért sem, mert Goethét és Rilkét idézi meg, illetve mert sokat köszönhet a romantikus természetképzeteknek, hanem a kifejezésmód lényegét tekintve, az érzetek és érzékelések sokféleségének tömör élményszerűsége révén. Olyasmit kísérel meg, amit a film nyelvével szinte lehetetlen: ábrázolni azt, amit nem lehet ábrázolni, mert már rég elvesztettük ennek a fajta tapasztalásnak a képességét, és valószínűleg nem is igen tudjuk visszaszerezni – közhelyesen szólva, a létezés totalitását.

A Csendes barátról leegyszerűsítve azt szokták mondani, hogy „egy fáról szól”. Nem, nem (csak) egy fáról szól. Enyedi filmjében minden létező örök magányra van ítélve, és idegenségre mások, de talán önmaga előtt is – de mi történik, ha ez a sok kicsi magány összeadódik? Ha sikerül újraszőni a bennünket eredendően összekötő láthatatlan szálakat? Enyedi Ildikó szelíd javaslata ugyanaz, mint az általa nagyon szeretett Nemes Nagy Ágnesé, aki nagyszerű versében azt írja: „Tanulni kell. A téli fákat (…) És a folyót a fák mögött,/vadkacsa néma szárnyait,/s a vakfehér, kék éjszakát,/amelyben csuklyás tárgyak állnak./meg kell tanulni itt a fák/kimondhatatlan tetteit.”