John Carney végrehajtotta azt a bravúrt, amelybe sok rendezőnek beletört a bicskája: hollywoodi stúdiófilmet forgatott, mégis hű maradt saját szerzői világához. Ismét egy olyan mozit készített, ami után úgy tűnhet: nem olyan borzasztó hely ez a világ.

Carney filmjeinek visszatérő eleme a zene, legyen szó az Egyszer utcazenészeiről, a Szerelemre hangszerelve kallódó művészeiról, a Sing Street tomboló ifjúságáról vagy a Flora and Son anyafigurájáról, aki a zenén keresztül keresi az utat gyermekéhez. Carney rendezéseiben a zene nemcsak menekülés a valóságból, hanem kommunikációs csatorna: általa olyan emberek érthetik meg egymást, akik egyébként nem. Amikor a szavak elfogynak, a rendező filmjeibe belép a zene, és valahogy mintha mind jobb emberekké válnánk tőle. Ha valakiben felmerül, hogy eszképista ez a hozzáállás, egyértelműen igen, Carney munkásságában viszont pont az bravúros, hogy soha nem a téma, az alapötlet, a különösen húsba vágó konfliktus határozza meg a művet, hanem a sajátos hangulat és életszemlélet, ami úgy tud pozitív lenni, hogy csak ritkán hajlik szentimentalizmusba. Új filmjében talán a megszokottnál is többször megbillen az egyensúly, de végül most sem veszti el a kontrollt.

Rick (Paul Rudd) egykor szépreményű amerikai indie zenész volt, mára egy esküvői zenekar frontemberéve. Nem éppen a vágyott művészi kiteljesedés, de legalább a számlákat be lehet fizetni belőle, hisz a férfi időközben családot is alapított Írországban. Egy esküvőn találkozik Dannyvel (Nick Jonas), az útját kereső egykori tinisztárral, a furcsa páros pedig éjszakába nyúlóan beszélget és zenél közösen. Néhány hónnappal később Danny élete első szólósikerét aratja, a dal azonban fájdalmasan ismerős Ricknek. Vajon van esélye a férfinek bizonyítani, hogy ő írta az új világslágert, vagy ebben is csak a keserűség marad számára?

Ahogy fentebb említettem, Carney filmjei mindig az egyensúlyozásról szólnak: egyszerre van jelen bennük a humor és drámai él, de olyan értelemben új fejezet ez a film az életműben, hogy itt jóval hangsúlyosabb a komikus vonal, a sztori első felében egyértelműen az az erősebb. Carney sablonosan, de kétségtelenül szórakoztatóan mutatja be a két végpontot: az esküvői zenészek megalázó pillanatait, amikor élő zenedoboznak nézik őket, és a sztárok életét, amikor a menedzser közli, hogy a legtöbb, amit kínálni tud kliensének, egy újabb reality szereplés. A rendező értékítélete szerint a két főhős között nincs igazi különbség: mindketten autonóm művészek, akik a közönség és az iparági elvárások miatt nem tudnak olyan zenét játszani, amit szeretnének, ezért is találnak hamar egymásra.

Azzal nem mondunk újat, hogy egy szerzőnek számító rendező művészekről szóló filmje önkéntelenül is kap egy reflexív réteget, a mostani mozi létrejötte szempontjából pedig ez kifejezetten izgalmas aspektus, hiszen Carney kötött kompromisszumokat a forgatókönyvben (a korábban említett erősebb vígjátéki réteg), és a történet is annak határait vizsgálja, meddig mehetnek el a művészek, milyen döntéseket hozatnak, hogy elvhűek maradjanak. Ráadásul Rick dalának útja is fanyar képet fest a kortárs kulturális iparról: megszületik egy autentikus produkció, amit addig formál saját képére a kultúripar, hogy végül szerzője is alig ismer rá, előadója pedig nem is tudja igazán, miről szól.

Bár az Életem legjobb dala szerint egy zeneszám – és nyilván általánosságban a műalkotás – nem akkor születik meg, amikor a szerzője késznek érzi. A jelentés ugyanis sokkal inkább bennünk, befogadókban születik meg, így egy dal mindannyiunk számára mást és mást jelenthet: valakinek szólhat élete szerelméről, másnak egy fontos veszteségről, egy harmadik hallgatónak pedig a családjáról. Carney igazán demokratikus művészetképet vázol fel, amiben mindannyiunknak van hozzáférése a kultúrához, és az valóban segíthet átvészelni a nehézségeket. Ismét hangsúlyozzuk: nem áll messze ettől a történettől az idealizmus, de Carney jó érzékkel nyúl bele néhány kulcspillanatban a narratívába: a mentor-tanítvány viszony az árulás miatt nem válik közhelyessé, az pedig kimondottan katartikus, amikor kiderül, Rick miért annyira biztos abban, hogy ő írta a dalt. A befejezés aztán jó érzékkel hagy nyitva néhány fontos kérdést: érthetjük úgy is, hogy helyreállt a világ rendje, de lehet, hogy épp csak jó pillanatban pillantottunk bele ismét Rick életébe.

Jogos kritika a filmmel kapcsolatban, hogy ha már a zenéről szól, lehetne eredetibb az a néhány slágergyanús dal – ezt leszámítva viszont a megvalósításba nem nagyon lehet belekötni. Carney írsége izgalmas ízt ad az atmoszférának, finom az amerikai és az európai kultúra különbségeire építő humor (bár itt muszáj megjegyeznem, hogy ugyan korrekt a magyar hangsáv, ennek finomságaiból biztosan vesz el a szinkron), Paul Rudd színészi perszónájához pedig remekül illik ez a kedvesen suttyó, még éppen hihetően szerencsétlen karakter. Az egykori tinisztár, Nick Jonas kapcsán inkább csak a reflexív szereposztást dicsérhetjük – abban az egy jelenetben, amikor komolyabb szükség lett volna a színészi képességekre, érezhetővé válnak a korlátai. Az ő karakteréhez kapcsolódnak a forgatókönyv hiányosságai is, például a szerelmi szála (az egyébként kiváló Havanna Rose Liuval) vázlatos marad, mintha nagyrészét a vágóasztalon hagyták volna.

Az Életem legjobb száma tökéletes kezdete a nyári mozis szezonnak, és talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy nem sok jobb stúdiófilm készült még ebben az évben. Carney ügyesebb, mint főszereplői: úgy halad a világsiker felé, hogy közben nem hoz túl nagy áldozatokat. Így azt is megbocsátjuk neki, hogy ez a film nem az évtizedek múlva emlegetett ballada, hanem egy könnyed, de annál kellemesebb nyári sláger.